Április 19,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Tényleg itt az idő?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egy nyugdíjas történelemtanár tűnődései a Most vagy soha! film kapcsán

Amikor 2013. októberének egyik estéjén levetítették a török Szulejmán sorozat 51. epizódját, amelyben egy 50 körüli színész alakította II. Lajost, egy ország háborodott fel az orbitális történelemhamisításon. Legalább is azok, akik tudták, hogy a magyar király 20 évesen fulladt a Csele-patakba. Mi értelme lehetett ennek az alkotók számára? Ne tudták volna a tragikus sorsú uralkodónk életkorát? Nem, ez nyilván kizárt, hiszen számos szakértő, történész ügyködött a film létrejöttén. Bizonyára találtak volna egy ifjú török színészt, mégsem azt választották. Vélhetően azért, mert az akkor 32 éves Szulejmán számára egy tejfölösszájú suhanc nem lett volna méltó filmbeli ellenfél. Tán egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy Törökországban hányan tudhatták II. Lajos életkorát, így a dramaturgiai döntés ott bizonyára elérte célját. S biztos vagyok abban, hogy ha Bulgáriában, Németországban, Portugáliában stb. vetítették a sorozatot, az 51. részt követő napokban nem voltak tele az újságok dühödt cikkekkel, mint nálunk. Mert itt bizony iskolai tananyag a magyar királyok uralkodása, származásuk, haláluk körülményei, s ráadásul (ó, borzalom!) még maga a mohácsi csata is. Nem meglepő tehát, hogy egyszerű nézők és (iskolázottabb) újságírók is megdöbbenésüknek adtak hangot az ordító történelemhamisítás láttán.

Nos, ez a történet jutott eszembe szombat este a moziban, az új Petőfi-film nézése közben. S ha a törökök készítették volna, elnézően mosolyogva dicsérhetnénk őket, hogy milyen sokat tudnak a magyar történelem eme napjáról. Ám nálunk bizony iskolai tananyag március 15-e, azaz korábbi és mai diákjaink felelőként, dolgozati témaként, érettségi tételként is találkoztak e nap történéseivel. S mivel nemzeti ünnepünk is, így színjátszó csoportokban, irodalmi színpadi produkciókban minden évben elő is adják, vagy a nézőtéren ülve végignézik társaik remeklését vagy gyötrődését. Vegyük ehhez hozzá a települési és állami megemlékezéseket, s a különböző médiumokban látható műsorokat.

Mindezekből az következik, ha vállalkoznék egy játékfilm készítésére erről a napról, alapvetésem az lenne, hogy a valóságosan megtörtént eseményeket megmásítani nemcsak nem szabad, de nem is érdemes. A forgatókönyvet, dramaturgiát ezen valóságos események és valóságos szereplők köré építeném fel, ám – bármilyen csábító lenne e lehetőség – semmiképp sem találnék ki, mutatnék be olyan dolgokat, amelyek nem történhettek meg.

Nem történhetett meg pl. az, hogy 1848. március 15-én a magyar nyelvhasználatért küzdenek, mert már 1844-ben hivatalos nyelvvé nyilvánította az országgyűlés (a latin helyett) a magyar nyelvet, V. Ferdinánd szentesítette, s ezt követően a hivatali ügyintézésben is általánossá vált. 1848-ban senki nem volt abban akadályozva, hogy magyar nyelven taníttassa gyermekeit, vagy magyar nyelven tanuljon, intézze ügyeit, cégéreket, feliratokat tegyen ki, vagy magyar nyelven játsszon színészként. Ráadásul ezzel az „ötlettel” zárójelbe tették csaknem három évtized és négy reformországgyűlés küzdelmeit és eredményeit (1825-27, Széchenyi fellépése, a magyar nyelv ügyének felvetése, 1832-36, 1839-40, s 1843-44, amikortól végre a magyar nyelv lett az államnyelv). 1848-ban tehát ilyen követelés nem is szerepelt, nem is szerepelhetett a 12 pontban. Benne volt azonban 12 olyan pont, amely a nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás aktuális problémáit kívánta megoldani.

Aztán legendás történet, hogy Petőfi Zoltán születési idejéből (1848.12.15.) visszaszámolva, jó eséllyel március 15-én (éjjel) fogant Petőfi Sándor és Szendrey Júlia gyermeke. De hónapokkal korábban még bizonyosan nem – hacsak nem 11-12 hónapos terhesség után szült volna, amire egyébként nem tudunk a világtörténetből példát mondani. A korban általában a 2., 3. hónaptól tudhatták csak meg a terhesség tényét a viselős nők. Ehhez képest a filmben még teherbe esése előtt, március 15-én összeverik(!) a már bevallottan várandós Szendrey Júliát a karhatalom emberei. Itt jegyzem meg, hogy sem az nem történhetett volna meg a korabeli pesti belvárosban, hogy egy polgárasszonyra bármilyen karhatalom vagy titkosrendőr kezet emel, sem az, hogy egy polgárasszony – a filmben egyébként hűen ábrázolt ruhájában – amazonként karatézva küzd férfiak ellen.

Nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek, amikor a Pilvax kávéházban a Nemzeti dalt a billiárdasztalra felugorva szavaló Petőfi mögé igyekszik lopakodni villogó késével a megtestesült gonoszt megszemélyesítő titkosrendőr. Ha netán sikerült volna a merénylet, vagy helyben agyonverik a költőt hallgató, a refrént harsogó fiatalemberek, vagy letartóztatják és nyilvánosan felakasztja a hatóság orvgyilkosság miatt. A történet ezen szála olyan botrányosan hamis a filmben, mintha mondjuk Szendrey Júliát japán hercegnőként ábrázolták volna.

Az akkor kb. 150 ezres hármasváros (Pest, Buda, Óbuda) lakosságának nagyjából fele volt magyar nemzetiségű, csaknem harmada német és kb. 10% volt a zsidók aránya. A „maradék” zömmel rácokból és tótokból állt. Így az utcán tébláboló (koldus?) összeverése a rendőrök által „rohadt magyart” kiabálva, vagy a titkosrendőrség és a külvárosokban mély-nyomorban tengődő alvilág összefonódása is épp ilyen anakronizmus. Ezek, illetve a „nyugat gyarmatostani akar bennünket” szövegek olyanok, mintha Ceaușescu Romániájába vagy egy mai pártgyűlésre csöppentünk volna. Maga a „gyarmat” kifejezés a korban kizárólag a tengerentúli területekre volt értelmezhető. S aki tanulta a reformkor történelmét, az azt is tudja, hogy a magyar arisztokrácia lényegében egyenjogú volt az osztrákkal, állami tisztségeket viseltek, bécsi és pozsonyi palotáikban éltek, fogadásokat tartottak, illetve ezekre jártak. A birodalmi közös védővámok kedveztek a magyar mezőgazdaságnak, az ipari termékek vonatkozásában törekedtek a külön magyar védővámok bevezetésére – 1848-ig erre eredménytelenül. Ám az ország modernizálásának számtalan lépése megtörtént a vasútépítés megkezdésétől a folyami gőzhajózásig, a hengermalmok, kereskedelmi bankok, iskolák, egyetemek alapításától az önkéntes örökváltság törvénybe iktatásáig, az ősiség eltörléséig és még sorolhatnánk. Nem, nem felejthetjük a Festeticsek, a Széchenyiek, a Wesselényiek vagy épp Kossuth Lajos, a reformországgyűlések országépítő tevékenységét! Magyarország a Habsburg Birodalom része volt, immár 300 éve, s a XIX. század közepén békében éltek egymással a birodalom népei, a Szent Szövetség rendszere éppoly rendíthetetlennek látszott, mint pl. a szovjet birodalom az 1980-as évek közepéig. Néhány izgága, lánglelkű hazánkfia gondolatain, tervezgetésein kívül nem volt napirenden felkelés vagy forradalom, egészen 1848. március 14-éig.

  1. március 15-e eseményeit megörökítette pl. Petőfi Sándor a naplójában, a március 17-ei bejegyzések helyszínről helyszínre viszik végig a történéseket, nevekkel, időpontokkal. A naplót a film alkotói is ismerték, hiszen a Petőfi tőrösbotjával szórakozó Vasvári esete szerepel a műben. Még ennél is részletesebb a korabeli sajtó, pl. a Pesti Divatlap ugyancsak március 17-ei számában írt beszámoló, amely oldalakon át, apró részletekbe menően ismerteti az eseményeket. Petőfi is, a különböző korabeli beszámolók és a történelemkönyvek is hangsúlyozzák, hogy az események erőszakmentesen, egyetlen atrocitás nélkül zajlottak (ellentétben a párizsi, itáliai vagy bécsi forradalmi megmozdulásokkal). 

A pesti forradalomra tehát minden résztvevő és későbbi ünneplő is maradéktalanul büszke lehet, nem vetül rá árnyék, mert vér nélküli, békés eseménysor volt, senki nem vert meg senkit – főleg nem állítólagos terhes nőt! –, nem voltak akciófilmbe illő jelenetek, nem fenyegetőzött senki karhatalommal, ilyet nem vetettek be, nem gyújtogatták a titkosrendőrök a nyomdákat. Az egyre növekvő tömeg követeléseivel számos tisztviselő egyébként is egyetértett pl. a Városházán, azt rövid vita után aláírták (ez a helyszín nem szerepelt a filmben). A tömeg láttán még Táncsicsot is első szóra kiengedte börtönéből Zichy Ferenc, a helytartótanács elnöke (egyben eltörölte a cenzúrát!). Ja, s lényegében egész nap esett az eső, kellemetlen szeles idő, épp fagypont felett a hőmérséklet. Ehhez képest a filmben katonák céloznak a tömegre, sortűzzel fenyegetve a fegyvertelen polgárokat, vívnak, üldöznek, embert rabolnak, zsarolnak, illetve sokan ingujjban vonulgatnak az utcákon, s csak a Landerer nyomdánál esik, a többi nyomdát pedig felgyújtották.

Nos, számomra mindez nonszensz. Március 15-dike a magyar történelem talán legjobban dokumentált napja – ami a pesti és budai eseményeket illeti. Boldog, felemelő, eredményes és erőszakmentes, mégis sorsfordító nap.

Ráadásul a filmnek vége lett Táncsics kiszabadításával. Kár. Pedig nagyon jó dramaturgiával, kifejezetten látványosan lehetett volna bemutatni, ahogy Táncsicsot az őt kiszabadító tömeg ujjongva viszi, a konflis rúdját a lelkes fiatalok húzzák, át a hajóhídon Pestre, aztán este a Nemzeti Színházban ahol a zenekart Erkel Ferenc vezényelte, a betiltott Bánk bán-ból játszanak el részleteket, a Hunyadi Lászlóból elhangzik a „Meghalt a cselszövő…”, a Nemzeti dalt Egressy Gábor, a korszak egyik vezető színésze előadásában hallgatják, eléneklik a Himnuszt és a Szózatot, s Berlioz Rákóczi-indulójával zárulna a program. Az újra a Marseilles-t követelő közönség nem akart oszlani, ezért Jókai a megnyugtatás szándékával felment a színpadra. Ekkor Laborfalvy Róza a kor ünnepelt tragikája, aki előzőleg Gertrudis szerepét alakította, saját kokárdáját tűzte Jókai kabátjának hajtókájára. Eztán Jókai szólt a közönséghez, sikerült őket lecsendesíteni, s a színházból kiáramló tömeg boldogan, reményekkel telve indult haza. Az író és a színésznő kapcsolata ekkor kezdődött, aztán több évtizedes házassággal folytatódott. Én inkább ezeket mutattam volna be az üldözősdi-verekedősdi helyett.

S el tudtam volna képzelni befejezésként Petőfiék szobáját, ahol a költő, miután a sajtószabadság kivívása feletti örömét kifejezi naplójában, átöleli feleségét… s a felirat végül közli velünk, hogy épp 9 hónap múlva megszületett a házaspár gyermeke.

S amit ebben a szakaszban leírtam, az mind valós, megtörtént eseménye volt annak a március 15-ének.

A 2017-ben bemutatott Kincsem, illetve az idén debütáló Semmelweis jutott még eszembe a Most vagy soha! nézése közben. Mindkét film tisztes mestermunka, nézhetőek, nincs az embernek olyan érzése, hogy valami (hamis) ideológiát próbálnak lenyomni a torkán. Bizonyítják, ha szakemberek készítenek filmet, akkor el lehet mesélni egy történetet látványosan, szórakoztatóan, izgalmasan és történelmileg hitelesen – még ha nem is követték egy az egyben az eredeti eseményeket.

Befejezésül: egyszerű magyar állampolgárként, s egykori történelemtanárként fel nem foghatom, hogyan adhatott a magyar állam a magyar állampolgárok befizetett adójából milliárdokat egy „történelmi fantasy-filmre”, ami ráadásul a sokunk szívéhez legközelebb álló nemzeti ünnepünk eseményeiből csinál hamis fikciót. Egy normális, átlátható támogatási rendszerben az állam közpénzből részlegesen dotál, de nem finanszíroz teljes költségvetéssel pl. filmeket. Az alkotók ott saját vagyonukat, illetve a piacról is szerzett egyéb magántámogatásokat kockáztatják, nemcsak a közpénzt szórják számolatlanul és semmilyen felelősséget nem viselve a produktum minőségéért. S ha sikeres, „kelendő az áru”, veszik a jegyeket, mint a cukrot, akkor van haszna a producernek, a rendezőnek, akkor kapják a színészek az emelt gázsit. S ha nem, akkor kopp.

A 6 milliárd Ft bekerülési költség azt jelenti, hogy 3 ezer Ft-os mozijeggyel számolva 2 millió fizető nézőnek kellene megnéznie a filmet, hogy ez a pénz visszajöjjön, de ha a vetítőhelyek rezsijét is nézzük, akkor inkább 3 millió néző tudná megfizetni a költségeket. S akkor még nincs rajta haszon. Tudom, a külföldi forgalmazás, a televízió, a mozicsatornák még hoznak pénzt, de ez legjobb esetben 100 milliós nagyságrend mondjuk a következő 5 évben. Bárhonnan nézem, itt valami nagyon-nagyon nem stimmel.

Tényleg itt az ideje a hamis történelmi mítoszok közpénzből való gyártásának?

Lesz dolga a filmet – mint hallom: kötelezőként! – megnéző osztályok történelemtanárainak.

Butola Zoltán

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.