A formabontó új köztársasági elnök – annyiban formabontó, hogy meg sem várta a beiktatását, már előtte sikerült botrányt kavarnia – családi legendáiról olvastam egy érdekes írást Ungváry Krisztián tollából. Őt nem nagyon kedvelik a szélsőnemzeti, egyre kevésbé napfényes oldalon. Mondjuk nem is csoda, ahol olyan csodálatos történészek vannak, mint teszem azt Schmidt Mária, ott mi szükség lenne holmi Ungváry Krisztiánra? Az írás Sulyok Lászlóról, pontosabban az ő apjának legendájáról szól, a megválaszolandó kérdés pedig nem az, hogy üldözték-e Sulyok apját a régebbi átkosban, hanem az, hogy mi a bánatos franc szüksége volt a jelen állás szerint legfőbb közjogi méltóságnak, ezt megelőzően a magyar alkotmányosság őrének arra, hogy ilyen átlátszó, könnyedén cáfolható mesét terjesszen a felmenőjéről? Mert hiszen hallgathatott volna róla, vagy mondhatta volna azt, a kedves papa élt, ahogy akkor lehetett, nem bántott senkit, és ahogy abban az időben mások, ő is alkalmazkodott, hiszen megváltoztatni a rendszert nem tudta. Sőt, akár mondhatta volna azt is, hogy nem büszke éppen az apja múltjára, de őt nem ez határozza meg, nem felelős érte. Ez mind rendben lett volna szerintem, az egyetlen megoldás nem volt rendben, mégpedig a hazugság. Úgy hiszem, talán értem – vagy érteni vélem – az államfő okait.
Mint a legtöbb ember, aki ebben az országban él, és már bőven túl van azon az életkoron, amikor még igényelhetné a csokot, nekem is vannak – bár sajnos egyre fogyatkozó számban – olyan rokonaim, akik a legszörnyűbb időkben éltek, ahogy tudtak. Olyan rokonom azonban nincs, aki bármikor, akár már a rendszerváltás után is mesélni akart volna azokról az időkről. Van olyan – pontosabban már csak volt – rokonom, aki Recsken volt építőtáborban, soha, egészen haláláig nem beszélt róla, és soha nem vette le az ingét még a felesége előtt sem. De nem faragott hőst magából még akkor sem, amikor már ez előnyt jelenthetett volna. És nem azért – ahogy én látom -, mert ennyire erős jellem volt, hanem azért, mert félt. Egészen halálig félt. És nem ő volt az egyetlen a családomban, akiről nem szólnak legendák, pedig biztosan lehetne mesélni arról, hogyan lehet elveszíteni harmincévesen az embernek az összes fogát, vagy ki hol volt éveken át, hogy aztán roncsként kerüljön elő. Ezek a rokonaim nem meséltek arról, mi történt velük, el akarták felejteni. De szerintem soha nem sikerült. Volt persze a közelebbi-távolabbi rokonságban egykori párttag is, nem is egy. Nem hencegtek vele, de nem is titkolták. Az egyikük azt mondta: gyerekem, élni kellett, enni kellett. Beragasztottuk a tagsági bélyeget, nőnapkor bebasztunk, mint az albán szamár, vittük a tanácselnöknek a disznótorosból a kóstolót, más dolgunk nem volt a politikával. Volt olyan, aki a kulák apja miatt nem mehetett egyetemre, de olyan is, aki elsőgenerációs érettségivel rendelkező, vagy éppen a szülei négy elemijével szemben diplomás lehetett. Ezek a történetek nem nemesültek hősi családi mesékké, sötét titkokról nem tudok – amitől persze még lehettek ilyenek -, mindenki élte az életét, ahogy akkor lehetett, ahogy mindenki más is tette.
Nem vagyunk persze egyformák, hiszen utólag mindig rengeteg a szabadságharcos, forradalmár, titkos ellenálló, partizán, üldözött, mikor minek van jobb piaca. Az én tapasztalataim szerint kétféle módon születnek a legendák. Vagy saját jogon, mert tényleg segített, mentett, kockáztatta az életét másokért, vagy pedig mesterségesen – mondjam azt, hogy hazugság útján? -, aminek általában egy oka van; ezzel akar előbbre jutni a táplálékláncban az illető. Azt hiszem, így fordulhat az elő, hogy a zűrösebb időszakokban élő honfitársaink folyamatos hazudozásba bonyolódnak, és az életüket az emészti fel, hogy eltüntessék a múltjukat, és új múltat kreáljanak maguknak. Ha elég gyorsan változnak a dolgok, ez nem egyszerű mutatvány, ám nem ritka jelenség, hogy valaki nyilasból kommunista, kommunistából liberális, liberálisból nacionalista lesz, és utólag még ’56-os ellenálló is, holott azokban az időkben a krumplit szedte fel a téeszben, és nem csak nem értette, de még csak nem is tudott arról, hogy ki van törve a forradalom, mert munka után nem politizált és eszébe sem jutott a Szabad Európa rádiót hallgatni, ellenben nyolckor már részegen hortyogott. Persze ők csak a kis ügyeskedők, azok szoktak igazán nagyokat hazudni, akik a soha nem létező múltból komoly hasznot, lehetőleg politikai hasznot akarnak kovácsolni. Csak hát éppen ezek a kockázatos projektek, mert hiába tettek meg mindent az érintettek, hogy eltüntessék a múlt nyomait, az többnyire nem szokott sikerrel járni. Valahol mindig maradnak nyomok, más aktákban, más emlékekben. Múltja mindenkinek van, és azt hiszem, a legtöbbünk életében vannak olyan pillanatok, döntések, melyeket jó lenne módosítani, de nem lehet.
A múlt értelmezése egy ország politikai berendezkedésétől függ elsősorban, attól, hogy a társadalom mennyire tudja feldolgozni, elfogadni a saját múltját. Egy kiegyensúlyozott, demokratikus országban nem kell kitalálni hősi eposzokat, egyszerűen élnek az emberek, váltják egymást a generációk, nincsen ok magyarázkodásra, sem tagadásra. A zűrös idők pedig zűrös múltat hagynak maguk után. Kicsiben úgy lehetne talán a legjobban leírni, hogy az szerintem soha nem lesz kérdés, mit csinált valaki az Antall-, Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány-, Bajnai-kormány idején, de az bizony kérdés lesz majd, mit csinált, kihez volt lojális az Orbán-rezsim alatt. Ez mindig a diktatúra hordaléka. Ha ez a rezsim megbukik – amikor megbukik -, éppen olyan családi legendák fognak szárnyra kapni, mint a nyilasok után, a háború után, a Kádár-korszak kezdeti évei után. Mert sok embernek lesz szégyenkeznivalója, és általában ezeket a szégyenfoltokat igyekeznek takargatni a mesékkel. Biztos vagyok abban, hogy lesznek majd szép számmal belülről bomlasztók, titkos ellenállók. Holott ez a diktatúra éppen abban tér el az összes eddigitől, hogy akár nyíltan is szembe lehet menni vele – legalábbis ameddig még az Európai Unió tagja vagyunk, így van -, az egzisztenciáját ugyan kockáztatja az ember, de az életét nem. Mégsem kell majd sok idő a bukás után, amint elkezdődnek a nyomozások, tárgyalások, aki csak teheti, tagadni fog mindent. Akik a békemeneten masíroztak, akik a saját taknyukon csúszva is Orbánt szolgálták, akik részesültek az uniós forrásokból szedett sápból, akik önérdekből szolgálták a rezsimet, egy pillanat alatt fogják ezt tagadni, és születnek majd új családi legendák. Akik pedig át akarják menteni a zsákmányukat, hatalmukat – legyen az bármennyire aprócska -, egzisztenciájukat, akik az új kormány kegyeit keresik, hogy ott sütögethessék a saját pecsenyéjüket, azok valószínűleg egytől egyig üldözött, ellenálló, forradalmár, a rezsim ellen bátran kiálló felmenőkkel fognak rendelkezni. Mert van, ami soha nem változik.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.