Július 24,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

NEHAZUGGY


A brüsszeli kávéautomaták pávatáncos barátja igyekezett kitolatni a zsákutcából. De sikerült?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,307,932 forint, még hiányzik 692,068 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egyáltalán nem gondolom, hogy ennek a szerencsétlen büszke és erős országnak jelenleg nincs számtalan súlyosabb problémája annál, mint hogy a sajátjai között/előtt cefetül bátor, a vele ellenkező állásponton lévők, a hozzá kritikusan viszonyulók között azonban legtöbbször gyáván meghunyászkodó magyar miniszterelnök hogyan próbált meg kipávatáncolni ki magát egy olyan helyzetből, amibe – mint minden másba – önként és dalolva taszította saját magát. Nevezetesen Svédország NATO-csatlakozása jóváhagyásának fölöttébb régóta tartó halogatására gondolok.

Azt sem hiszem, hogy bárki számára hátborzongató meglepetés lenne, hogy a magyar miniszterelnök már megint hazudott, vagy legalábbis saját magát hazudtolta meg azzal, hogy – nem egészen egy derült égből alászálló villámcsapás, hanem a svédeket szintén több mint egy éve szívató Erdogan szultán nemzetközi sajtó által hétfőn megszellőztetett hirtelen felindulása következtében, miszerint a török parlament még ezen a héten jóváhagyja (tegnap már jóvá is hagyta) a skandináv ország csatlakozását a védelmi szövetséghez – magyarországi látogatásra hívta meg Ulf Kristerssont, Svédország miniszterelnökét. Akivel Havasi Bertalan szűkszavú és az elmúlt másfél év fejleményeinek tükrében értelmezhetetlen közlése szerint Svédország NATO-csatlakozásáról, valamint a magyar-svéd kétoldalú kapcsolatok erősítéséről akart volna tárgyalni. A kölcsönös bizalom elmélyítésével.

Az majdhogynem teljesen érdektelen, hogy mit lép erre a svéd miniszterelnök és mikor lép. Először arról szóltak a hírek, hogy „még nem döntötte el, hogyan válaszol”, akkor azt vélelmeztem, talán még az is lehet, hogy ha a felcsúti kollégája megígéri, hogy nem kell kézen fogva körbejárni a Karmelita kolostort, akkor kötélnek áll, bár én nem gondolom, hogy ezt bármi indokolná. Mindazonáltal azt is gondoltam, hogy nem én lennék az első, aki kővel dobálná Ulf Kristerssont, ha elfogadná a meghívást, mert attól, hogy mi – az elmúlt másfél évtizedben különösen – megszoktuk, hogy mifelénk a politika egymásra vicsorgó, egymást sértegető, alázó, lincselő, se egymást, se a választókat nem sokra/semmire nem tartó humanoidok iszapbirkózása, a politika nem mindenhol ilyen, a diplomácia főleg nem.

Attól, hogy a szellemi és erkölcsi fejlődés szomorúan alacsony szintjén megrekedt, csordába tömörült, a vezérnek mindenben engedelmes, a vezér által tetszőlegesen megalázható és nevetség tárgyává tehető figurák teátrálisan és mondvacsináltan megsértődnek és toporzékolnak azon, hogy a történelem hajnalán egy svéd oktatófilmben – aminek semmi köze se a svéd kormányhoz, se a svéd miniszterelnökhöz, pláne a NATO-hoz – mi hangzott el a magyar jogállam helyzetéről, szerencsésebb helyein a világnak nem ilyen szinten dőlnek el a dolgok. Tehát ha Kristersson úr elfogadja a meghívást – gondoltam én -, akkor az nem azért lesz, mert nem tudja, hogy kivel áll szemben, hanem mert pontosan tudja. Ugyanakkor persze az is világos volt, hogy ha Magyarország államelnöke olyan rettenetesen elfoglalt, hogy két héttel random esemény előtt késő neki meghívót küldeni, mert ugye neki azért ennél sűrűbb a programja, akkor Svédország miniszterelnökének is bizonyára tele van firkálva a határidőnaplója hetekre, hónapokra előre. Talán ráér majd miután a török parlament jóváhagyta, Erdogan szultán pedig aláírta a ratifikációt. Nem ér rá. Pontosabban a svéd külügyminisztere közölte, nem látják értelmét ennek a tárgyalásnak, mert ugyan az építő jellegű beszélgetéseket szeretik, a kettős beszédet és a pávatáncot nem annyira.

De nem ez a lényeg, hanem hogy alig pár napja, a legutóbbi kormányinfó apropóján ott veszítettem el a Gulyás Gergely szájából kilógó fonalat, hogy tulajdonképpen Svédországnak nem is fontos ez az egész csatlakozás, úgyhogy ha nekik nem fontos (értsd: ha ők nem keresik a kapcsolatot Magyarországgal), akkor nehogy már a miniszterelnökségi miniszter érezze magát szarul amiatt, hogy miért nincs még mindig Kövér napirendjén a csatlakozás ratifikációja. Szerintem se érezze szarul magát Gulyás Gergely, majd mi szarul érezzük magunkat helyette is, meg a főnöke helyett is, meg Hende Csaba és Szijjártó Péter és Kocsis Máté helyett is. Akik rendre hazudtak állítottak már mindent és mindennek az ellenkezőjét is a témáról, a nagyobb hatás kedvéért még finoman hajba is kaptak. Tavaly nyáron például, amikor Szijjártó egyszerű technikai kérdésnek minősítette a svédek NATO-csatlakozásának parlamenti engedélyezését, a Fidesz heteroszexuális frakcióvezetője elborult: gorombának nevezte a kijelentést, tekintettel arra, hogy szerinte a magyar Országgyűlés a legfőbb népképviseleti szerv, döntéseit szuverén módon hozza meg, ezért goromba dolog kormánytagtól technikai kérdésnek minősíteni egy parlamenti döntést. Annál is inkább, mert Kocsis szerint a viták még fennállnak, a svédek évek óta hazudnak és sértegetik Magyarországot, legalább „illene azt mondaniuk, hogy üljünk le, tisztázzuk, de nincs ilyen.”

Nem részletezem a jelenkori orbáni politika egyik legfordulatosabb, ócska szappanoperába illő történetét, a lényeg, hogy az állampárt hivatalos narratívája az volt, hogy a kormány támogatja, Orbán is támogatja a svéd csatlakozást, de nincs mit tenni, mert a büszke és sértődött parlament ellenáll. Ettől függetlenül – mondá Gulyás még múlt héten is – ők továbbra is szeretnék elkerülni, hogy Magyarország legyen az, aki utolsóként ratifikálja a csatlakozást. Annak ellenére is, hogy ha a NATO összerejét nézi a jóllakott óvodás, Svédország hozzájárulása ehhez minimális. Ha el is tekintünk ez utóbbi böfögés fölöttébb cinikus és rossz ízétől, vagyis eltekintünk attól, hogy mimagyarok a svéd gyártású Gripenekkel védjük a légterünket (már amikor védjük), jó lenne tudni, hogy ha a legfőbb népképviseleti szerv dönt Svédország NATO-csatlakozásáról, akkor Orbán Viktor, aki támogatja az ügyet, miről akart lamentálni Ulf Kristerssonnal?

Ha a svédeknek nem fontos ez az egész, ha a fideszes parlamentnek sem fontos ez az egész, akkor Orbánnak miért lett fontos tegnapra?

És ha a Bloomberg nem szellőzteti meg, hogy a törökök már ezen a héten pontot tehetnek az ügy végére, Orbán akkor is levelet írt volna Stockholmba?

És ha a kormánynak célja volt elkerülni, hogy Magyarország legyen az utolsó, aki ratifikálja a csatlakozást, akkor valójában van érdemi kifogásuk a csatlakozás ellen, vagy nincs?

Mert ha van, akkor rohadtul nem kellene megszavazni, ha viszont nincs, akkor nem mindegy, hogy hányadikként szavaznak róla?

Vagy egyszerűen csak arról van szó, amiről az első perctől? Hogy ez és ennyi a magyar kormánypárt szuverenitása? Hogy jelen esetben Orbán úgy táncol, ahogy Erdogan fütyül, vagyis hogy Magyarország kormányának döntése Törökország szultánja döntésének függvénye. Aki nem a Karmelita kolostort hívta telefonon, hogy készüljön, mert ők lépnek az ügyben, hanem a Bloomberg szerkesztőségét hívta, és elfelejtett szólni a felcsúti haverjának. Akár így volt, akár másképp (hajlok rá, hogy így volt), és akármennyire is igaz, hogy nem ez az ország legégetőbb problémája, ez akkor is egy irdatlanul kínos, egyben szomorú látlelete a szuverenitási narratívájával népet hülyítő pávatáncos orbáni külpolitika és diplomácia vergődésének. Egy újabb értelmetlen illiberális taktikázás, amiből hatalmas arcvesztés lett. Pedig nem hiányzik az már nekünk. Meggyőződésem szerint a lesajnáló, fölényeskedő, több tiszteletet követelő elmúlt másfél évnyi megszólalásaik alapján Orbán és színjátszó társulata meg volt győződve arról, hogy a svédek majd könyörögni fognak, nyilvánosan meghunyászkodnak, sajnálkoznak, szabadkoznak és alázatosan esedeznek bűnbocsánatért, amiért… miért is? Amiért olykor nevén nevezték Orbán rendszerét. Nem történt ilyen, már megint nem tisztelik mimagyarokorbánviktort, nem pattannak a füttyentésére, és Erdogan se most jött le a dörzsölt nagypolitika falvédőjéről.

Úgyhogy a brüsszeli kávéautomaták pávatáncos barátja pánikszerűen kapkodva igyekszik kitolatni a zsákutcából, amibe senki nem kényszerítette bele, ő akarta így. Aztán most, hogy a törökök is túl vannak a dolgon, a dúlt keblű, magyarságukban porig alázott parlamenti bátorai durcásan, ökölbe szorult szemöldökkel igent nyomnak a svéd NATO-csatlakozásra. Utolsókként. Pedig azt nem akarták. Legfeljebb majd jelentőségteljesen toppantanak és rácsapnak a saját kezükre. Mi pedig rosszul érezzük magunkat helyettük, mert enélkül a nyomorult komédia nélkül se olyan nagy dicsőség mostanában magyarnak lenni.

A címlapképen Orbán Viktor magyar és Ulf Kristersson svéd kormányfő (háttal), valamint Rumen Radev bolgár államfő az EU-tagországok állam- és kormányfőinek brüsszeli csúcstalálkozóján 2022. december 15-én. (Fotó: Miniszterelnökségi Sajtóiroda/Fischer Zoltán/MTI/MTVA)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.