Július 21,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

NEHAZUGGY


Csak a cséphadarót fújta el idő közben a történelem szele

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,725,271 forint, még hiányzik 1,274,729 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szép reggelt kívánok mindenkinek! Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem tegnap elkapott a kétség, mert nem tudtam eldönteni, hogy Kunhalmi Ágnes interjúján inkább vigyorogjak, vagy elfakadjak sírva. Nem azért, mert olyan nagy rajongója vagyok az MSZP társelnökének, netán magának a pártnak, erről nincsen szó. Még csak azt sem állítom, hogy most aztán mekkorát csalódtam én, mert többet vártam a politikusnőtől. Nem, egyáltalán nem vártam tőle többet, pontosan azt hozta, amire számítani lehetett. Az a keserves ebben az egészben – nem az interjúban, hanem a magyar politikában általánosságban -, hogy egyáltalán nem látszik annak még nyoma sem, hogy ezek az úgynevezett ellenzéki pártok, adott esetben már csak pártocskák és egyéb képződmények legalább körvonalaiban igyekeznének megérteni, mi is lenne a feladatuk, mit várnak el tőlük a szavazók. Idézek egyet az interjúból:

Egy folyamatosan töpörödő pártnak miért kell két társelnök?

— Ha humoros akarnék lenni, azt mondanám, hogy nagyobbnak látszódjunk. Alapvetően a német szociáldemokrata párttól vettük az ötletet, hogy társelnöki rendszer legyen. A demokrácia az együttműködésről és a megegyezésről szól, mi pedig szeretnénk egy olyan, demokratikus párt benyomását kelteni, ahol újra és újra meg kell egyeznie a társelnököknek arról, miről is szól a politikánk. (Blikk)

Na, hát ez az! Hogy megpróbálnak valamilyen benyomást kelteni ahelyett, hogy olyanok lennének, amilyennek látszani akarnak. Általában is az a jellemző, hogy lázasan úgy tesznek, mintha csinálnának valamit, közben pedig nem. Képtelenek szólni a potenciális választókhoz, nem építkeznek vidéken (sem), nem dolgoznak, nem ütik le a kormánypárt által folyamatosan feladott magas labdákat, lényegében semmit nem csinálnak a senkit nem érdeklő sajtótájékoztatókon kívül, tökéletesen leköti őket a helyezkedés, a zsírosabb posztok megszerzése és megtartása. Miközben rohad az ország egyik sarkától a másikig, a társelnöki rendszerrel foglalkoznak, aztán még Ágnes asszony sírva is fakad, amikor a Fidesz a földbe döngöli őket a választáson. Nem picsogni kellene, hanem dolgozni, de ehhez érteni is kellene, nem csak úgy tenni, mintha értenének hozzá. Legalábbis nekem ez a véleményem. Más megfejtést nem találok arra, hogy egy főállású, abból élő, mégpedig igen jól élő, a mi a dónkból busásan megfizetett politikus elcsodálkozik, sőt, kétségbe esik azon, amit előre kellett volna látnia. Ráadásul olyasmin, amit neki és társainak kellett volna megakadályozniuk, hiszen azért szavaztak nekik bizalmat a választóik. De úgy tűnik, semmiből semmit nem tanulnak. Nem is akkora csoda, hogy már erősen kérdéses, egyáltalán sikerül-e bejutniuk a parlamentbe. Jelen állás szerint nem sikerül, és ha továbbra is a bohóckodást választják a komoly munka helyett, akkor bizony a mostani rémálom hamarosan zord valóság lesz.

Mekkora csoda történt, annyira szeretném azt mondani, hogy nem is értem! Aztán meg de, tökéletesen értem. A Mészáros Lőrinc lányától elvált férj, Homlok Zsolt már akkor váratlanul elkezdett nem érteni ahhoz, amihez előtte, boldog férjként még nagyon értett, legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy rendre alvállalkozóként zsíros megbízásokat kapott például az apósától. Aztán borult házasság, és bizony egyszeriben kiderült, hogy máris nem ő teszi a legjobb ajánlatot, de ám soha és még csak véletlenül sem. Tisztára, mint amikor Simicska Legokosabb Lajos hirtelen szintén elveszítette a vonzerejét és a hozzáértését. Így aztán a volt vő – merthogy Magyarországon állami megbízáshoz már nem jut hozzá még akkor sem, ha történetesen az egész pereputtyban ő volt az egyetlen, aki értett is ahhoz, amit csinált – most Romániában próbál új (üzleti) életet kezdeni. Szerintem ennél ékesebben, egyértelműbben és tisztábban senki nem tudná demonstrálni, hogy a korrupció Magyarországon nem a polgárok sportja, hanem az állampárt monopóliuma. Nyomozás sem kell, semmi sem kell, nerencék maguk bizonyítják, hogy bizony itt kézivezérléssel működik minden. Főként persze annak az eldöntése, hogy ki nyer a pályázatokon, tendereken és ki nem nyer. Kinek jut megbízás és ki körül fogy el a levegő. Mindeközben após uram egyszerűen képtelen elugrani a tendergyőzelmek útjából. Mondjuk ebben az esetben is viszonylag egyszerűen meg lehetne ám állapítani, hogy van-e bármi, akár csak a leghalványabb köze is a félanalfabéta gázszerelőnek a saját cégbirodalmához. Egyszerűen csak meg kellene tőle kérdezi – persze a bíróságon, mert amúgy nehéz vele csevegésbe bocsátkozni -, hogy pontosan hány cége is van, ezekből soroljon fel legalább ötöt, és azt is mondja el, azok mivel foglalkoznak. Ha ez nem megy, már ki is lehet szabni a kurtavasat ügyesen.

Amúgy pedig elég csak elolvasni ezt a kis összefoglalót – pedig ám ez csak egy nap termésének a töredéke -, és máris nem kell kérdezgetni, hogy miért tartunk ott, ahol, mi történt ezzel az országgal, miért nem jutunk ötről a hatra akkor sem, ha amúgy előre megy a paradicsom, nem sárga. Hát egészen pontosan ezek miatt a dolgok miatt. És ilyenből nem egy van, nem öt, hanem minden szinten szinte minden, mint a Skálában (ha jól emlékszem). De hát ha ez nekünk így megfelel, pontosabban ha elég embernek megfelel ahhoz, hogy hatalomban tudjon maradni ez a bűnbanda, ám lelkük rajta! Eszembe jut az a nagyon tanulságos anekdota, amikor a parasztember szomorúan nézi, ahogy a termést, amivel egész évben dolgozott, és ami a túlélést jelentette volna a következő télen, elveri a jég. Egyszer csak gondolt egyet, cséphadarót ragadott és maga is elkezdte verni a zsendülő növényeket, lássuk Uram Isten, mire megyünk ketten! – felkiáltással. Hát, valahogy így érzem magam én is, csak a cséphadarót fújta el idő közben a történelem szele.

Jó ébredezést, szép napot kívánok mindenkinek!

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.