Mani kövek

Spectator: Klímaváltozás: a fosszilis energia tartalékai

December elején megkezdődött az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC)  nemzetközi keretét szolgáló tanácskozás, a COP25 (Részes Felek Konferenciája) a spanyol fővárosban. Már a 2019. évi csúcstalálkozó megszervezése elég rosszul indult; eredetileg Rio de Janeiro lett volna a helyszín, azonban – nem meglepő módon – a klímaváltozás tényét is tagadó Bolsonaro elnök elutasította a helyszínt. Chile a várható zavargások, tüntetések miatt szinte az utolsó pillanatban hárította el a megtiszteltetést, hogy fogadóország legyen. Így lett végül Madrid a nemzetközi konferencia színhelye. Nagyon hamar, már az első napokban kiderült, hogy a találkozó elsősorban a résztvevő vezetők politikai természetű alkudozásának színtere lesz; mindenki hangsúlyozta ugyan, hogy globálisan milyen nagyon szükség van változásokra és hogy ezzel mindenki tisztában van. Azonban a lényegi kérdés, hogy a résztvevők milyen mértékben kívánják az üvegházhatású gázok kibocsátás csökkenteni vagy  az adott helyzet ismeretében  a korábbi felajánlásukat kiegészíteni gyakorlatilag nem haladt előre.

A jelenlegi tudományosan is megalapozott adatok szerint már tudható, hogy a Párizsi Megállapodásban vállalt nemzeti felajánlások megötszörözése szükséges ahhoz, hogy a globális felmelegedés mértéke ne haladja meg  a 1,5°C-ot. A cél elérése érdekében az önként vállalt kötelezettségeket  legkésőbb a jövő év végéig szükséges megtenni a részes államoknak. Egyelőre azonban diplomáciailag korrekten megfogalmazott elhárító hozzászólások hangzottak el. A lényeget illetően: ténylegesen a résztvevők nem kívánnak változtatni a korábbi felajánlásaikon, főleg nem növelni a vállalás mértékét. Természetesen a vállalások nem csak feladatokat jelentenek, hanem ahhoz társult költségek fedezetéül szolgáló pénzt is. Lényegében minden résztvevő most kivár. Az Európai Unió – ami nem is a legnagyobb CO2 kibocsájtó – ugyan tett ígéretet arra, hogy újragondolt, konzisztens  klímavédelmi tervet (Green Deal) készít, azonban ennek is alapját a nemzeti vállalások képezik (és tudható, hogy van uniós tagország, aki vonakodik ebben így részt vállalni, amig a közösség nem garantálja számára a fedezetet). A legnagyobb ÜHG kibocsátó országok, köztük a fejlett gazdaságok azonban nyíltan vagy hallgatólagosan egyáltalán nem akarnak megnövelt vállalást tenni.

A változás igénye és elkerülhetetlen szükségessége azonban nyilvánvaló. A bolygó ökológia rendszereinek túlhasználata, kizsigerelése fokozódó ütemben folyamatosan növekszik. Az energia források tekintetében pedig a fosszilis energiahordozók kitermelése és felhasználása mennyiségileg  folyamatosan növekszik annak ellenére, hogy egyértelműen bizonyított tény, hogy az így előállított  energia termelése során keletkező légkörszennyezés a földi felmelegedés hajtómotorja. Érdemes ennek kapcsán áttekinteni, hogy Föld ma ismert, bizonyított fosszilis energiahordozó készletei milyen távon elegendőek az ipari társadalom fenntartásához és egyáltalán szükség van-e ilyen mértékű kitermelésükhöz a globális klímaváltozás okainak és folyamatainak tükrében.

A nagy léptékű iparosodás kezdetétől fogva a vezető fosszilis energiahordozó a szén volt és még ma is jelentős a szerepe. A különféle minőségű és energiatartalmú, növényi eredetű szén alatt a lignittől a fekete kőszénig terjedő kőzetet szokás érteni. Ma a bizonyítottan még kitermelhető globális szénkészlet további 132 évig lenne elegendő globálisan a változatlan technológiai szerkezetű energiatermeléshez a jelenlegi felhasználási ütem alapján.  Az ipari társadalom nagyon gyors fejlődésének – főleg korai szakaszban kizárólagos – alapja a szén volt, ennek a már évtizedek óta ismert ára azonban a légkör üvegházhatású összetevőinek példátlan gyors ütemű és drámai mértékű növekedése volt. A drámainak ígérkező klímaváltozás egyik fő oka – kissé egyszerűsítve – a szénből nyert energia termeléséhez vezethetők vissza. A világos oksági összefüggés ellenére még tavaly is a szén felhasználása 1,5 %-kal, a kitermelése pedig 4,3 %-kal növekedett.

Még mindig sokak számára – belátható időtávon belül – kimeríthetetlennek látszik a világ kőolajkészlete. Pedig nem kimeríthetetlen, belátható időtávon belül sem. A világ még jövőben kitermelhető  kőolajtartaléka 2018-ban 244 milliárd tonna volt , ami  a jelenlegi felhasználási ütem mellett 50 évre elegendő. A tartalékok földrajzi megoszlása azonban távolról sem egyenletes, tehát a kimerülés is várhatóan régióról régióra történhet, ami legkevesebb, hogy a kereskedelem térképét, de leginkább a politikai befolyás vagy konfliktusok térképét változtatja majd meg. Az olajkutatás már évtizedek óta nem tudja pótolni a kitermelt mennyiséget, jelenleg az új felfedezések nyomán pótolt készlet aránya mindössze 16 % (minden felszínre hozott és felhasznált 6 hordó olaj fedezete csak 1 hordó új felfedezett mennyiség).  A szárazföldi területen a korábbiakhoz hasonló méretű óriás lelőhelyek felfedezésének az esélye elenyészően csekélynek látszik. A szénhidrogének kutatása már az elmúlt három évtized során a tengeri területekre helyeződött át , ám a bonyolult, drága és sok tekintetben környezeti kockázatokat is rejtő technológiák alkalmazása mindössze részben képes pótolni az évente  gyorsuló ütemű (tavaly 2,4 %-kal bővült) globális kitermelést, a felhasználás pedig 1,5 %-kal növekedett tavaly is.

A nem hagyományos olajforrások felhasználása a fokozott környezetkárosító hatások mellett még drága és energiaigényes is. Az pl. olajhomokból 1 hordó olajjal egyenértékű energia ráfordítással  mindössze 2-3 hordó olajat lehet kinyerni a legfejlettebb technológiával is. (A hagyományos módon felszínre hozott „olcsó” olaj esetében az 1 hordónak megfelelő energiával átlagosan 5-6 hordó fekete arany az eredmény.)

Széleskörűen elterjedt nézet szerint karbonsemlegesség elérése érdekében a szénről, fűtőolajról történő fokozatos és eredményes áttérés egyik legfőbb eleme (a megújulók arányának növelése mellett) a szénnek földgázzal történő kiváltása. Az energiatermelés során a gáz elégetése során jóval kisebb mértékű CO2 kibocsátás történik. A jelenleg ismert közel 200 trillió m³ gáz szintén 50 évre elegendő a jelenlegi felhasználás mellett, feltéve, hogy időközben nem fedeznek fel újabb óriás lelőhelyeket. A gáz, mint a stabil éghajlat irányába vezető híd azonban számos kutató és iparági elemző szerint jórészt inkább mítosz. A szénről  gázra történő csere nem fogja elegendő mértékben csökkenteni a klímacéloknak megfelelő mértékben a kibocsátást, még ha a gáz légkörbe elszivárgó részétől el is tekintünk (az elszivárgó metán 26-szor jobban erősíti az üvegház hatást, mint a CO2). Gazdasági oldalát tekintve pedig nem hagyható figyelmen kívül, hogy a mai gázinfrastruktúrát olyan mértékben lenne szükséges bővíteni, hogy annak várható élettartama során történő kibocsátás messze túl lenne a párizsi egyezményben összehangolt kibocsátási kereten. Az infrastruktúra bővítése és a gázkitermelés növelése helyett a megállapodás keretein belüli kiegyensúlyozott és a megújulók fokozott bevonásával történő átállás megvalósítása lenne a követendő cél.

A szénhidrogének változatlan felhasználása érthető módon súlyosan közrejátszik abban, hogy az elmúlt évben is 2,0 %-kal növekedett globális CO2 kibocsájtás. Számos elemzés szerint pedig  a már működő és még megvalósítási szakaszban levő olaj- és gázipari projektek és létesítmények elegendőek lehetnek az energiaigény és széndioxid kibocsátás olyan egyensúlyban tartásához, ami biztosíthatja, hogy a földfelszíni hőmérséklet csak  1,6°C-kal emelkedjen  az ipari civilizáció előtti szinthez viszonyítva.

Az üvegházhatású gázok kibocsátás csökkentésének  folyamatában az egyébként társadalmilag vitatott atomenergia fokozott igénybevételét is tekintetbe kell venni. A hasadó anyagok szintén nem megújuló erőforrást jelentenek. A természetben kis koncentrációban ismert urán – dúsítás után – ma a világon működő mintegy 450 erőműben termel energiát. Érdemes azonban tudni, hogy a globális energia felhasználás 2018-ban 1,7 terawatt volt, aminek előállításából a nukleáris erőművek mindössze szerény mennyiséget, 375 gigawattot biztosítottak. A jelenlegi erőművi felhasználás mellett az ismert uránkészletek 135 évre lennének elegendőek. (A világ bizonyított uránérc készlete 7,6 millió tonna a 2015 évi 260 $/kg árszint mellett.) Az atomerőművek mennyisége a karbonmentes átállás szakaszban  nem növelhető sem észszerűen, sem szinte korlátlanul technikailag (a társadalom egy részének averziója miatt sem), mint azt a adelaidei egyetem kutatója, Derek Abbot bizonyította is; számítása szerint ugyanis az 1,7 terawatt energia előállításához 15000 erőmű szükséges, amelyeket az ismert uránkészlettel alig négy évig lehetne ellátni. (A becslés mindössze annak bizonyítására szolgált, hogy teljes képtelenség csak atomenergiára alapozni az energiaellátást.)

Az éghajlatváltozás legrosszabb helyzetének elkerülése érdekében, a 2ºC  globális hőmérséklet emelkedést jelentő felső korlát alatti stabilizálás érdekében a jelenleg még rendelkezésre álló fosszilis energiahordozók 80 %-át már nem lenne szabad kitermelni tudományos vizsgálatok meggyőző eredményei szerint. A nem-megújuló energiahordozók felhasználásának kiküszöbölése és tiszta, biztonságos, széndioxidmentes, megújuló energiával történő helyettesítése döntő hatással lesz az emberi társadalom klímaváltozáshoz való alkalmazkodásához. A határt átlépve azonban az alkalmazkodás lehetősége már kétséges vagy korlátozott.

2019. 12. 16.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább