Április 17,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: Az utolsó sziklamászás

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,290,098 forint, még hiányzik 709,902 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az ausztrál hatóságok 2019. október 26. óta nem engedélyezik a hegymászást a kontinens egyik legnevezetesebb turisztikai látványosságára, az Uluru/Ayers sziklára. A kormány ugyanis feltétel nélkül visszaadta a területet a környéken élő őslakosoknak, akik számára mindig is misztikus és szentnek tekintett hely volt a szikla. Az Északi Terület déli részén, a sík területből már messziről láthatóan kiemelkedő domborzati elemet az európai betelepülők csak 1872-ben fedezték fel és akkor a kormányzóról, sir Henry Ayersről nevezték el. A bennszülöttek azonban már sokezer év óta Ulurunak hívták a hegyet, aminek hitvilágukban és a hagyományaikban kiemelkedő jelentősége volt; ezért van két neve a helynek.

Az Urulu/Ayers Rock és Kata Tjuta rögök helye műhold képen (Google Earth)

1920-ban a jelenlegi nemzeti park egy részét őslakosok rezervátumának nyilvánította a kormányzat, majd később, 1985-ben a tulajdonjogot is visszaszármaztatta a helyi bennszülött népességre. Az őslakos közösség azóta is kéri a látogatókat, hogy a hegy tetejére ne menjenek fel, mert az számukra szent hely. Az Urulut az UNESCO az itt található ősi sziklarajzok okán (és persze az egyedülálló látvány miatt) 1987-óta világörökség részeként tartja nyilván.

Az idegenforgalom csak lassan fedezte fel magának Ausztrália egyik legvonzóbb természeti látványosságát, az első turisták 1931-ben érkeztek  ide. Kétség kívül, a szikla nagyon magányos a barátságtalan félsivatagban, a legközelebbi város, Alice Springs is 430 km távolságra van. (Csak 1959-ben létesítettek az idegenforgalom kiszolgálására repülőteret a hegytől északra.)  A tavaly  ide érkező 395 ezer látogató egy része (16 %) a csodálatos látvány mellett még fel is akart mászni a hegyre; az északi oldalon vezet fel út a tetőre. Naponta 50 – 140 látogató igyekszik felkapaszkodni a helyenként segítségül  kihelyezett vaslánc mentén a csúcsra. A kietlen felszínen vezető csapás és a klíma miatt távolról sem veszélytelen a vállalkozás. (Az első haláleset 1951-ben történt, az utolsó 2018-ban; az októberi lezárásig összesen 37-en vesztették itt életüket a túraúton.) A látogatók 84 %-a azonban szerencsére soha nem akart felkapaszkodni a tetőre.

A síkságból 348 m magasra kiemelkedő, 9,5 km körfogatú hegy egy kicsit magasabb, mint az Eiffel torony, ez azonban csak a szemmel látható rész. A hegyet alkotó földtani képződmény becslés szerint 2600 m mélységig tart a felszín alatt (tényleges vastagság azonban nehezen becsülhető fel, mert a felszínen a rétegek függőleges helyzetűek.) A valóságos kiterjedés akkor érzékelhető, ha figyelembe vesszük az ugyancsak a nemzeti park területén, 35-km-rel nyugatra elhelyezkedő  Kata Tjuta csoportot alkotó hegyek egyező geológiai felépítését. A Kata Tjuta 26 km² területén a felszínen 36 domb és hegy van, amelyek közül az egyik (az Olga nevű) jóval magasabb, mint az Uluru, 546 m-rel magasodik ki a síkságból. A nemzeti parknak ez a része azonban – 2 külső sétálóúttól eltekintve – nem látogatható, sőt az őslakosok közül a nőknek is tilos a belépés. A Kata Tjuta ugyancsak a világörökség része és a környezet eredeti állapotának, kulturális emlékeinek megóvása miatt nem engedélyezett a látogatás.

Előtében az Uluru/Ayers, háttérben a Kata Tjuta hegyek (Forrás:wikipedia.org)

A csodálatos, rozsdaszínű képződmények földtani kort tekintve is nagyon idősek, a térség korai geológiai történetének kezdete az idő homályába vész. Bizonyos, hogy 550 millió évvel ezelőtt itt már volt tengerrel kitöltött medence és a kőzetek összetétele alapján valószínűleg vulkánok is. A földtörténeti ókori eleji, tengerben lerakódott üledékek és a vulkáni kőzetek – magas hegységlánc formájában – a geológiai erők hatására felgyűrődtek  (hasonlóképpen mint sokkal – sokkal később a Kárpátok, az Alpok vagy az amerikai kontinens hegyláncai). Ebben az időben még sem szárazföldi állatok, sem növényzet nem volt a Földön. A hegyvonulat kőzetei hamarosan az időjárásnak kitettség következtében elkezdett lepusztulni, erodálódni és a csapadékvíz által táplált bővizű, hatalmas folyók az 500 millió évvel ezelőtt ismét kialakult tengeri torkolatokba, deltákba hordták a durva törmeléket, amit azután befedtek a tenger finomabb szemcsés üledékei.  Ez a folyamat mintegy 50 millió évig tartott és a geológusok feltételezése szerint legalább 6 km vastag üledék lerakódását eredményezte a folyamatosan mélyülő tenger medencéjében. Legalább két ilyen delta üledékei ismerhetők fel ma is. Az Uluru deltában lerakódott üledék un. arkóza, ami a durva kvarchomoktól ásványi összetételében különbözik, ugyanis a szemcsék jelentős része nem kvarc, hanem földpát nevű ásvány (vulkáni kőzet lepusztulására utal). Ezzel szemben a Kata Tjuta deltában kőtömböket és nagy, görgetett kavicsokat tartalmazó kőzettörmelék (un. konglomerátum) rakódott le. Ezek a durva törmelékből álló kőzetek pokolian nagy energiájú, sebes és bővizű folyókra engednek következtetni. 400 millió évvel ezelőtt Ausztrália középső részéről eltűnt a tenger, a mélyben a kőzetek újabb hegységképző erők hatására redőződtek és eredeti helyükön ki is billentek (a Kata Tjuta rétegei enyhén megdőltek, az Uluru függőleges rétegei pedig ekkor kerültek jelenlegi helyzetükbe). Az utóbbi 300 millió év alatt az addig lerakódott kőzetek fokozatosan erodálódtak, a két ősi, felszínre bukkant hegységmaradvány közötti széles völgyben folyók, mocsarak alakultak ki.  Csak az utóbbi félmillió év során változott a klíma szárazzá és ma már széllel mozgatott homokdűnék vannak az ősi, vörös színű rögök körül.

Ausztrália közepén, így az Urulu környékén is az időjárás szélsőséges, a hőmérséklet nyáron eléri a 47°C-t, az éves átlaghőmérséklet is 29°C.  A csapadék sokévi átlaga  mindössze 329 mm, ami azonban  kiszámíthatatlanul oszlik meg, rendszerint december és március közötti időszakban. A csekély mennyiségű csapadék nem elegendő ahhoz, hogy a hegy felszínén mélyen bevágott árkokat és belsejében víznyelőket alakítson ki, ezek létrejötte jóval korábbi hosszú időszak során történt. A félszáraz klíma ellenére a terület vízháztartásának megbízhatóságát a mélyebben elhelyezkedő talajvíz biztosítja. Számos víznyelő és néhány forrás évezredek óta ivóvízhez való állandó hozzáférést biztosított az  őslakos közösség számára. Ezek a vízvételi helyek egyben a legszentebb, spiritualitással és mitoszokkal övezett helyei a hegynek, amelyeknek egy részét csak a férfiak, más részét pedig csak nők látogathatták a ma is élő hagyományok szerint.

A felszínen levő ősi üledékek egyedülállóan ragyogó rozsda színe természetes oxidációs folyamat eredménye; a kőzet felszínén az ásványok vastartalma csak nagyon vékony rétegben oxidálódik, alatta a gránit törmelékének eredeti színe szürke. Az Uluru színe a napszak szerint is változik,  napkeltekor és napnyugtakor ragyogó vörös, amit a felszínének vasoxidban gazdag vékony rétege okoz. A táj meghatározó látványában két kilátópontról lehet gyönyörködni, a hegyre felmenni azonban már nem lehet. Valószínűleg nem is volt soha érdemes.

2019. 12. 13.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.