Július 16,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Mani kövek


Spectator: Nyugat-Szibéria olaja (1): A nehéz kezdetek

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,575,763 forint, még hiányzik 1,424,237 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Köztudott, hogy Oroszország olaj- és földgázkészleteinek túlnyomóan nagyobb része az ország területének 15%-át elfoglaló Nyugat-Szibériában van. A 2,5 millió km² kiterjedésű területen a világ egyik legnagyobb kőolajkészlete (14,6 milliárd tonna) ismert, mintegy 500 lelőhelyen és a globális földgázkészlet 1/3-a   (248 trillió m³) itt halmozódott fel; a nyersanyagok birtokában Oroszország a szénhidrogén kitermelő és exportáló országoknak is az élvonalában van. A fosszilis nyersanyagokban egyébként sem szűkölködő országnak messze ez a legnagyobb jelentőségű területe. Feltételezhető lenne, hogy a terület ipari-bányászati meghódítása az egykori szovjet olajipar számára sürgős és mindent háttérbe szorító feladat és cél volt. Azonban nem így történt. Viszonylag hosszú és ellentmondásos szakaszokkal tagolt időszak telt el az első felfedezés és az ipari méretű kitermelés megkezdése között.

A világháború végén a Volga vidéken, főként a mai Tatársztán és Baskortosztán területén (un. Második Baku) felfedezett, majd gyors ütemben termelésbe állított olajlelőhelyek akkor nem várt mennyiségű termelvényt biztosítottak a gazdaságnak, egészen a 70-es évek elejéig.  A szovjet ipar és a közlekedés motorizációjának fokozatos fejlődése, továbbá a vegyipar alapanyagbázisának növelése egyaránt igényelte a szénhidrogén kitermelésének fokozását.  Az energiatermelés szerkezetének fokozatos átalakítása is szükségessé vált. Az energiatermelés szénalapú erőművi túlsúlyának csökkentése ugyancsak sürgette a szénhidrogének fokozott felhasználását. (1955-ben a szovjet elektromos- és hőenergia termelésének 75 %-a széntüzelésen alapult).  A növekvő és voluntarista tervgazdasági előírások miatt azonban a mezők erőltetett kitermelése már 1975-ben tetőzött, majd természetes módon csökkenni kezdett. Időközben a Szovjetunió más régióiban (közép-ázsiai köztársaságok, Észak-Oroszországban a Pecsora-medence) folytak kutatások további lelőhelyek felfedezésére, azonban az óriási kiterjedésű Nyugat-Szibéria – azzal együtt, hogy Tyumen térségében itt is folyt 1948 óta csekély mértékű, eredménytelen kutatás – egyáltalán nem volt kiemelt jelentőségű.

Nyugat-Szibéria földrajzi elhelyezkedése

Nyugat-Szibéria felszíne földrajzilag alföld, geológiailag pedig 2000-4000 m vastagságú, főleg a földtani középkorban lerakódott üledékeket tartalmazó medence. Nyugaton az Ural ősi röghegység vonulata, keleten a Jenyiszej folyó, északon a Jeges-tenger részét alkotó Kara-tenger, délen pedig a Szaján-hegység láncai keretezik.

A roppant kiterjedésű térséget egészében rendkívül szélsőséges éghajlat jellemzi, bár zonális különbségek természetesen vannak. Az északi részen a téli átlaghőmérséklet -28°C, délen -16°C, amit a gyakori heves északi széllökések tesznek még elviselhetetlenebbé. A júliusi középhőmérséklet északon mindössze 4°C, délen azonban eléri akár a 22°C-t is. Az alföld területének felszínének 70 %-a lápos, mocsaras és gyakoriak a különböző kiterjedésű tavak. A folyók főleg az Ob vízgyűjtőterületének lefolyását biztosítják, számos mellékág pedig az Irtist táplálja. Az Ob torkolatától északra a talaj állandóan fagyott (permafroszt). A sarkkörtől északra a tundra, ettől délre elhelyezkedő széles zóna a fás növényzetű tajga, majd a legdélebb és legkeskenyebb övezet a sztyeppe területe.

A nagyon barátságtalan klimatikus és felszíni körülmények és a központi oroszországi térségtől való nagy távolság miatt a területen kevés jelentősebb lakott település alakult ki, ezek elsősorban a cári birodalom keleti térfoglalását biztosító erőd-jellegű kereskedelmi központok voltak (Novoszibirszk, Omszk, Tyumeny,Tomszk, Barnaul, Novokuznyeck). Érdemi infrastruktúra-fejlődés csak a 19. század utolsó évtizedében kezdődött, ekkor épült meg a transzszibériai vasútvonal, ami azonban csak néhány város számára jelentett érdemi közlekedési fejlődést. Szárnyvonalak és – a felszíni körülmények miatt – állandó utak azonban teljesen hiányoztak még a 20. század első harmadában, a közlekedési és távközlési infrastruktúra gyakorlatilag nem létezett.

A szénhidrogének utáni kutatás csekély intenzitásához természetesen hozzájárult az is, hogy Nyugat-Szibéria geológiai felépítéséről és olajpotenciáljáról éveken keresztül inkább elméleti vélekedés szintjén folyt szakmai vita, tényeken alapuló olajipari ismeretek gyakorlatilag még nem voltak a 20. század első felében sem. Néhány geológiai expedíció eredménytelensége ugyan inkább a bizonytalanságot  növelte a szovjet döntéshozói szinten, mégis a meddő kutakból ekkor szerzett földtani ismeretek a későbbiekben hasznosnak bizonyultak.

1952 telén egy ilyen expedíció kutatófúrást telepített a Középső-Ob egyik mellékága partján, Tyumenytől északra, Berezovo község határában. (A felszereléseket csak télen lehetett eljuttatni ide is a mocsaras környezet miatt, nem is sikerült az előzetesen meghatározott pontra telepíteni a berendezést.) A fúrás minden eredmény nélkül elérte a tervezett mélységet, elkezdődött a berendezés leszerelése. A fúróeszköz felszínre húzása közepette  azonban váratlanul rétegvízzel kísért nagy erejű gázkitörés következett be 1953 szeptember 21-én. Ettől az időponttól számítják Oroszországban a nyugat-szibériai szénhidrogén tartomány születését. Az 50 méter magasságig érő kitörés annyira váratlanul érte a felkészületlen személyzetet, hogy még hét hónapig nem sikerült a kitörést megfékezni.

1957-ben F. Salmanov – a szibériai olajkutatás legendás azeri származású alakja – a központi hatóságok által nem engedélyezett (!) két expedíciót is vezetett Szurgut környékére a geológiai viszonyok részletesebb felmérése céljából. Ez a vidék lesz majd később az olajrégió központi, óriási készletekkel rendelkező kitermelési térsége. Salmanov kitartó munkája alapján azután 1961-ben több jelentős lelőhelyet igazoltak termelő fúrásokkal is.

További kutatófúrások az Ural hegység keleti előterében, a mai Uraj várostól északnyugatra, Saim településen 1959-ben szerény hozamú (2-3 tonna/nap) olajkutakat eredményeztek. Egy, a nem tervezett ponton mélyített kút azonban váratlanul 350 tonna/nap olajat adott és ezzel az ipari mennyiségű kőolaj jelenléte is megerősítést nyert a berezovoi gáz mellett.

Az ekkor még szórványos, ám bizonyító erejű felfedezések után várható lett volna, hogy a szénhidrogénkutatást a nyugat-szibériai térségre összpontosítsa a szovjet állam. A 60-as évtized első éveiben itt sorban felfedezett új, nagy lelőhelyek ismeretében az iparág erőforrásainak átcsoportosítása mégsem történt meg, csak 1963-ban rendelkezett kormányrendelet (de nem magasabb szintű párthatározat!) a szibériai földtani kutatás fokozásáról és a tyumenyi régióban felfedezett mezők fejlesztéséről. A politikai és gazdasági felső vezetés számára még mindig teljes meglepetés volt a kutatási beszámolókban leírt rengeteg olaj. Egyszerűen nem hittek a földtani szakembereknek és  megalapozatlannak tartották a szükségesnek javasolt fejlesztéseket. A Goszplan (Állami Tervbizottság) alelnöke 1960-ban a Tyumenyben anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna térképekre és kutatási eredményekre így nyilatkozott: „A hatalmas olaj- és gázkészletek, amiről Tyumeny sokat beszél, nem más, mint egy provinciális és beteg képzelgés. Meg kell állítani a bolondokat.

Ny. Bajbakov, a szovjet olajipar mindenkori  befolyásos szürke eminenciása is 1964-ben az Állami Tervbizottság élén a Volga-menti és közép-ázsiai kutatások kiterjesztését nyilvánította prioritásnak az elkövetkező két évtizedben, a nyugat-szibériai feltárásra csak a források maradékát javasolta fordítani.

A halogatásnak egyéb okai is voltak. Ebben az időben lángolt fel a vita a szovjet tudományos életben a kőolaj szerves vagy szervetlen keletkezéséről. A sokszorosan bizonyított szerves eredettel szemben a merőben elméleti szervetlen eredet maroknyi híve lényegében hitvitát folytatott, aminek a gyakorlatban azonban az lett a következménye, hogy a kormányzati és párt döntéshozókat a kis számú, ám harsány „tudós” lobbi elbizonytalanította, mert a szervetlen eredet hirdetői szerint merőben más kutatási stratégiát kellene folytatni, és azt végképp nem Nyugat-Szibériában.

Az olajkutatóknak meg kellett ütközniük 1961-ben a vízierőmű építők befolyásos lobbijával is, ráadásul az Alsó-Ob térségében tervezett erőmű megépítését már a legfelső politikai szint, a pártkongresszus elfogadta. (Ekkora már megépült és áramot termelt Kelet-Szibériában a bratszki és irkutszki vízierőmű; és ezek jó érvek voltak a vízienergia támogatói számára). A tervek szerint az erőmű építése kapcsán az Ob mentén 132 ezer km² terület elárasztása volt szükséges a víztározó számára. Ezen a területen azonban már számos, jelentős, felfedezett olajlelőhely található, amelyek egy része már a kitermelés számára előkészített volt. A helyi (területi) és központi kormányzati szintre került vitában végül sikerült igazolni, hogy az energiaipar számára a szénhidrogének kitermelése hosszú távon is sokkal előnyösebb, mint a vízierőmű megépítése. A megalapozott és az olajipar számára kedvező döntést a tyumenyi területi pártbizottság első titkára érte el a moszkvai döntéshozói szinten. A tyumenyi pártbizottság első titkára ekkor Borisz Scserbina volt. (Ismerős név? A nagyvilág számára majd negyedszázaddal később lett ismert személy, amikor miniszterelnök-helyettesként ő felügyeli, majd a csernobili erőműkatasztrófát követően a központi irányítás csődjét látva megszervezi Pripjaty evakuálást és vezeti végig a kezdeti, legnehezebb kárcsökkentési – védelmi munkálatokat. Az itt szerzett sugárfertőzés okozta végül halálát.) Scserbina előzőleg az irkutszki vízierőmű építését vezette, 1961-ben nevezték ki Tyumenybe. Előző, sikeres munkájának ellenére belátta a régió olajipari fejlesztésének racionalitását és megvalósíthatóságát, ezért erőteljesen támogatta az iparág törekvéseit a vízierőmű támogatóival szemben. A következő évtizedekben azután neki még további meghatározó szerepe volt az egész nyugat-szibériai olajprovincia szervezett működésének megalapozásában és szakadatlan fejlesztésében.

A térség olajiparának lassú ütemű fejlesztése mögött nyilvánvalóan a költségvetési források más területre átcsoportosítása is szerepet játszott. Hruscsov kazahsztáni mezőgazdasági kísérlete ugyan költségesnek és végül gyakorlatilag eredménytelennek bizonyult, de nem emésztett fel túl sokat a központi forrásokból. Az unió költségvetésének legnagyobb részét a katonai-ipari komplexum nyelte el. A nyilvános adatok szerint 1960-ban 32,7 millió dollár, 1965-ben pedig 44,9 millió dollár volt a Szovjetunióban katonai kiadásokra fordított összeg. (Ez fele az USA hasonló célú ráfordításainak.) A komikusan irreális kis összeg az atomfegyverkezési verseny idején természetesen képtelenség (ahogyan az USA adatai is). A valóshoz közeli ráfordítások egyszerűen rejtve maradtak; a hadiipari költések az ipar, a fejlesztés és gyártás, a gazdaság különböző területein fedett módon történtek és összességében nagyságrendekkel nagyobb volt minden szakértői elemzés (és a józan ész) szerint. Az állami kiadások átláthatatlan szerkezete miatt az olajiparra fordított összeg is ismeretlen, ám a körülményeket tekintve bizonyosan alulfinanszírozott volt az iparág.

A szovjet párt és kormányzat és minden ellenérdekelt számára sokkoló bizonyíték volt a Szamotlor óriási olajmező felfedezése 1965-ben. A világ tíz legnagyobb mezőjének egyikében – feltáró fúrás mélyítése közben – addig elképzelhetetlen mennyiségű, napi ezer tonnát meghaladó mennyiségű olaj tört a felszínre. Amikor később termelésbe állították a mezőt, évente 150 millió tonna származott erről a lelőhelyről. Az idők során mélyített 16700 termelőkútból összesen máig 2,5 milliárd tonna nyersolajat termeltek ki. (Sajnos a termelés – a szovjet mezők többségéhez hasonlóan – itt is erőltetett ütemű volt, és a hatalmas lelőhely minden műszaki innovációs kísérlet ellenére ma már csak árnyéka önmagának.)

Az ezután fellendült kutatás a medence központi területei mellett egyre északabbra terjedt át, ahol újabb meglepetésként, a medence északi, arktikus térségében óriási földgáz és gázkondenzátum lelőhelyeket fedeztek fel (Urengoj, Jamburg, Bovanenko, Zapolarnoje, stb.). A új előfordulások földgáz készletei Oroszországot a világ gáziparának élvonalába repítették. (A gázipar vázlatos történetét majd egy másik cikk meséli el.)

Jelentős kőolaj és földgáz lelőhelyek Nyugat-Szibériában (Forrás. J. Grace, 2005)

A Nyugat-szibériai medence lelőhelyeiről 1964-ben – még a bizonytalankodás évei közepén – 200 ezer tonna nyersolajat és 3 millió m³ földgázt termeltek ki. A következő öt év alatt 30 millió tonnát, majd további öt évben 148 millió tonnát. A kitermeléshez azonban alapvető ipari, szállítási és lakossági infrastruktúrát kellett létrehozni és fejleszteni, ami mai szemmel nézve elképesztően nagy feladat volt. Ennek a folyamatnak a történetét követjük a következő részben.

2019. 11. 12.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.