Mani kövek

Spectator: Történetek a békés célú szovjet nukleáris robbantásokról

Az atomenergia hadászati felhasználása terén évtizedeken keresztül versenyfutás folyt az USA és a Szovjetunió között. Kevésbé ismert azonban, hogy az atomenergia békés célú felhasználása területén is megkezdődött a 60-as évek elejétől párhuzamosan folytatott, jó értelemben vehető technikai rivalizálás, aminek során a két nagyhatalom az atomenergiának az ipar különböző területein (elsősorban a bányászat és felszíni, nagy kiterjedésű építési létesítmények kialakítása) robbantással történő felhasználását próbálták ki, és lehetőség szerint alkalmazták is. (Az erőművi energiatermelés természetesen egy másik, hatalmas alkalmazási terület, itt most azonban csak az említett, szűkebb alkalmazások szovjet időszaki eseményeit tekintjük át vázlatosan.)

Az Amerikai Egyesült Államok 1957-ben hozta létre a nem katonai célú atomtöltetek alkalmazásának programját, ennek neve Ekevas (Project Plowshare) volt. Ennek keretein belül az építésmérnöki célú kísérletek mellett – 1967-1973 között – kis hozamú olajtárolók serkentésére három sikeres, ipari és kormányzati finanszírozású közös projektet valósítottak meg. A tagadhatatlan siker ellenére a további  terveket mégis felfüggesztették és 1977-ben az Ekevas komplex projekt lezárult.

Az egykori Szovjetunióban 1965-ben kezdődött meg és 1988-ban, a gazdasági összeomlás miatt fejeződött be a békés célú nukleáris robbantások programja. A Nukleáris Robbantások a Nemzetgazdaság Számára (Jagyernije  vzrivi dlja narodnovo hozjajsztvo, röviden Program #7 )  elnevezésű tervgazdasági program nagyságrendekkel nagyobb és összetettebb volt, mint az amerikai; 13 különböző építésmérnöki, gázipari, geofizikai alkalmazási területen összesen 124 nukleáris robbantást végeztek. 1988-ban M. Gorbacsov a folyamatban levő leszerelési tárgyalásokra hivatkozva  elrendelte a Program #7 befejezését.

A szovjet békés célú robbantásokat 5 esetben nagy, hagyományos módszerekkel megvalósíthatatlan gázkút-kitörések elfojtására alkalmazták. Az alábbiakban ezeket tekintjük át.

Az első alkalmazásra 1963 decemberében került sor a dél-üzbegisztáni Urtabulak gázmezőben. A fúrás 2450 mélységet elérve a kút váratlanul kitört és napi 12 millió m³ 300 atmoszféra nyomású gáz került a levegőbe (ez hozzávetőlegesen 5 nap alatt olyan mennyiség, mint egész Magyarország  egy napi gázfogyasztása a leghidegebb napokban).  Azonban nem öt napig, hanem három éven keresztül (1064 nap) nem sikerült elfojtani a kutat, a kigyulladt gáz lángoszlopa 70 m magasságot ért el.  A fúrólyuk alsó 1000 m-es szakaszában nem volt béléscső (ami a lyuk falát biztosítja kőzetomlás ellen) és a meggyújtott gáz magas mérgező kénhidrogén-tartalma együttesen műszakilag kilátástalanná tették a többször megkísérelt betemetést (homoksánc a terület körül, tüzérségi megoldás, stb.)  A gáz azonnal meggyulladt már a fúrószár kiemelése  után, a fúróberendezés összeomlott és részben megolvadt. A környéket korom borította. Kiderült, hogy a gáz magas kénhidrogéntartalma ellenére sem használtak az agresszív környezetnek ellenálló acélt (a kénhidrogén rideggé és törékennyé teszi az acélt) és ez is nagyban hozzájárult a kút instabilitásához.

Ekkor, 1966 hoztak először döntést a Szovjetunióban nukleáris robbantással történő kútelfojtásra. Másfél km távolságról két, ferde pályájú fúrást készítettek, amelyek a feltételezett gázbeáramlás helye feletti mélységben, és 35 m távolságra az eredeti kúttól értek célhoz. A speciális kialakítású, 30 kt robbanóerejű töltetet (a hirosimai bomba hatóerejének kétszerese) az Arzamas atomfegyver laboratóriumban készítették. A töltetet folyamatos hűtéssel bocsátották le a ferde fúrás talpáig, majd cementtel feltöltötték a fúrást az esetleges sugárzó anyag kiszóródásának megakadályozására. Szeptember 30-án, fél perccel a detonáció után az égő gázoszlop kialudt, a kutat sikeresen elfojtották.

Nem telt el néhány hónapnál több, amikor a közeli Pamuk gázmezőben újabb gázkút tört ki. Itt 2748 m mélységben, még a gáztároló elérése előtt, annak zárórétegét áttörve utat talált a közel 600 atmoszféra nyomású földgáz. Másfél hónap után a gáz útját a beomlott fúrás kőzettörmeléke elzárta. Korai volt azonban az öröm, mert négy hónappal később a lelőhely egy másik fúráspontján ismét kitört a földgáz. Számos sikertelen kísérlet (ferde fúrásban végrehajtott hidraulikus kőzetrepesztés) után, az urtabulaki mezőben már sikeresnek bizonyult nukleáris robbantás mellett döntöttek. Ferdített pályán 2440 m-ig fúrtak előre és 35 m-re közelítették meg a kitört kutat. A 47 kt hatóerejű nukleáris töltetet ezúttal a cseljabinszki nukleáris létesítményben készítették. A 3 m hosszú, és mindössze 24 cm átmérőjű töltetnek 100°C feletti hőmérséklet mellett is megbízhatóan kellett működnie. 1968 májusában hajtották végre a műveletet. Ezúttal – mivel az első kitörés óta eltelt két évben rengeteg gáz került a rétegekbe – a földgáz kiáramlása és égése még egy hétig folytatódott, mielőtt a kút lezárhatóvá vált.

1970-ben a türkmenisztáni Majszkij gázmezőben történt földgáz vadkitörés, ami azután két éven keresztül hagyományos megoldásokkal megfékezhetetlen volt. A Kráter kódnevű nukleáris robbantás történetét a Pokol Kapuja mögött cikk részletezte.

A Közép-Ázsiában végrehajtott sikeres, lényegében azonos módon kivitelezett kútelfojtási műveletek után ennek az eljárásnak roppant mértékben megnövekedett a presztízse, lényegében a műszaki megoldásnak tekintették. Az alkalmazásra vonatkozó rendeletet ezúttal maga L.Brezsnyev írta alá.

A nukleáris robbantással történő gázkút elfojtás elve és megvalósításának vázlata

1970-ben, az ukrajnai Harkovtól 60 km-rel délkeletre 300 milliárd m³-re becsült nagy gázmezőt fedeztek fel. Hamarosan 17 feltáró fúrás mélyült, amikor nem várt esemény következett be. 1971-ben, az éppen mélyített fúrásban, 20 m-rel a felszín alatt a váratlanul felszivárgó gáz meggyulladt és a kondenzátum tartalmú, nagy nyomású földgáz több tíz méter magas tűzoszlopot hozott létre. A baleset sűrűn lakott régióban történt, az 50 ezer lakosú Krasznograd közelében. A gáz el nem égett része az egy km távolságra levő Pervomajszk falut teljesen elfedte, és ott állandósult robbanásveszély alakult ki. Kezdetben betonlapokkal és beton injektálásával igyekeztek elzárni a kutat, sikertelenül.  Ekkor döntöttek a nukleáris robbantás alkalmazása mellett. A sikeres közép-ázsiai kútelfojtások tapasztalata nyomán a kudarc esélyét mindössze 1 % – ra becsülték a műszaki szakemberek (ez volt már a 28. ipari célú atomrobbantás a Szovjetunióban).

A Fáklya kódnevű robbantási program 1972. júliusában zajlott le, a hozzáférhető információk szerint elég titokzatos körülmények között, szokatlanul erős titoktartással. Orosz források is elismerik, az ukránok pedig tényként kezelik, hogy a kísérletnek más céljai is voltak. A körzetet belügyi alakulatok zárták le és KGB tisztviselők irányították a tevékenységet. A kút körül három koncentrikus zónát jelöltek ki, ahová élő állatokat is elhelyeztek. A szomszédos falvakat 8 km-en belül kitelepítették, ám a nukleáris robbantás tényéről soha nem tájékoztatták a lakosokat.

A nukleáris töltet mindössze 3,8 kt hatóerejű volt és nagy mennyiségű követ, talajt és vizet dobott fel nagy magasságba. (Semmiféle hozzáférhető adat nincs arra vonatkozóan, hogyan juttatták a kútba a töltetet.) A robbanás után közvetlenül a tűz kialudt, majd rövidesen újult erővel feltámadt és a tűzoszlop 150 m magasságot ért el. A kudarc nyilvánvaló volt, és a kút még 1973 nyaráig égett, amikor azután egyszerűen ferde fúráson keresztül besajtolt betonnal elzárták a gáz útját.  Az eltelt 21 hónap alatt azonban olyan mennyiségű gáz és kondenzátum égett el, aminek a légkörbe került égésterméke – ukrán becslés szerint – megegyező nagyságrendű volt Ukrajna akkori, két évi, ipari eredetű légszennyezésével. A szovjet tudósok – megnyugtatásra szánt – állítása szerint inkább a tűz károsította a környezetet, mint a kiszórt nukleáris szennyezés. Ennek ellentmond, hogy később mégis elismerték, radioaktív kiszóródás zónája egészen Kijev és Csernyigov térségéig követhető volt.

Ha a Fáklya művelet kudarc volt, akkor az utolsó ilyen, ipari célból végzett szovjet beavatkozás eredménye egyenesen katasztrofálisnak minősíthető. A Pirit kódnevű műveletre Észak-Oroszország arktikus zónájában került sor 1981-ben. (A kódnév egy vasszulfid ásvány neve, a köznyelv nálunk bolondok aranyának nevezi az aranyhoz hasonló színe miatt.)

Az 1974-ben felfedezett Kumzsinszkoje gázkondenzátum mező a Pecsora folyó deltájában helyezkedik el, kezdeti készlete 104 milliárd m³ földgáz volt. Több fúrás elkészítése után 1980-ban, egy új kút kivizsgálása közben 807 ezer m³/nap gázbeáramlást kaptak, azonban a több tekintetben is hanyagul végzett munka következtében a kút kitört. A legmagasabb állami szint, az SzKP Központi Bizottsága és a Minisztertanács elrendelte, hogy nukleáris töltettel kell elfojtani a kitörést. 1981 májusában a kúthoz ferdített pályán lebocsátott töltet hatóereje 37,6 kt volt.  Hamar kiderült, hogy a robbantás helyének meghatározása helytelen volt, és bár néhány órára megszűnt a gázkiáramlás, másnap további négy kútból is gáz szabadult ki. Világossá vált, hogy a nukleáris robbantás az eredeti problémát nem oldotta meg, inkább jelentősen súlyosbította. A töltet felrobbantásakor ugyanis jelentős, Richter skála szerint 5,4-es földrengés következett be (a világ számos obszervatóriuma észlelte) és ez a felszín alatti repedésrendszereket aktiválta, így a gáz újabb utakat talált. Ráadásul a kutak környékén a kráterek rohamosan növekedtek; egy 120 m átmérőjű és 160 m mély kráter jöttlétre az eredetileg kitört kút körül, további kettő pedig a robbantás után alakult ki. A süllyedő területet a Pecsora mellékágának vize vette birtokba. Hosszadalmas gátépítés kezdődött, a további környezeti károk megakadályozására. A kráterekből azonban továbbra is gáz és kondenzátum kerül a felszínre mindmáig (38 év óta!). A robbantás sokkhulláma és a gáz hidrogénszulfid tartalma az elmúlt évtizedekben erőteljes rombolást végzett a felszín alatti berendezésekben, így a folyamatos környezetszennyezés roppant mértékben, folyamatosan veszélyezteti az egyébként is érzékeny arktikus tajgai környezetet, vizeket. A 2000-es években két alkalommal elvégzett geoökológiai monitorozás tapasztalata szerint a szénhidrogén felszíni megjelenése folyamatos a gáttal lezárt területen belül. Az ember és hanyagsága okozta katasztrófa az ezredfordulóig titok volt Oroszországban.

A katasztrófa helyszíne 1982-ben (Forrás: Burenyije & Nyefty, foto: B.M. Bojcsuka)

Katasztrófa helyszíne szivárgó kráterekkel, 2016 tele (WorldView-2 műhold)

A fenti történetek az ipar egy szűkebb szektorában alkalmazott nukleáris robbantások eredményének vázlatos áttekintése. Mégis, tágabbra kitekintve – főleg az ukrajnai és észak-oroszországi hibák és kudarcok okán – nehéz nem felfedezni a hasonlóságokat az öt évvel későbbi csernobili atomerőmű-baleset okaival. Nyilvánvaló, hogy a szovjet rendszer egész működése, belső mechanizmusai és az emberi hibák összegződnek ezeknek a súlyos kudarcoknak a mélyén. A voluntarista diktatórikus rendszerek kialakítják és kikényszerítik ugyan a megfelelés kényszerét, ami azonban a társadalom nagyobb részében a végzett munka iránti igényességet megállíthatatlanul aláássa.

2019. 11. 04.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább