Július 21,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

NEHAZUGGY


Már nem akkor repes az örömtől, amikor megérkezik ide, hanem akkor, amikor elindul innen

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,728,616 forint, még hiányzik 1,271,384 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Napsugaras szép reggelt kívánok mindenkinek! Érdekes jelenségre lettem figyelmes mostanság. Valahogy többször tudok vigyorogni a kormány éppen aktuális baromságain, mint régebben. Mármint nem vigyorgok többször, mint ahányszor a fogamat csikorgatom, de azért az arányok kezdenek eltolódni. Tegnap éppen Bálint kolléga cikke inspirált a távolról sem felhőtlen, ám attól még kétségtelenül bekövetkező röhögcsélésre. Elképzeltem ezeket a létrehozandó – vagyis nem, mert már létre vannak hozva, legfeljebb kicserélik a lábtörlőt, bár azt százmilliókért – irodákat, ahogy várják, egyre csak várják haza a fiatalokat. És persze töretlenül, mindennél jobban imádom az anyanyelvemet, mert az mindennél gazdagabb, dúsabb, színesebb, élettel telibb, kifejezőbb, játékosabb. Kivételesen semmi cinizmus, ezeket nagyon őszintén mondom. Szóval ha játszani támad kedvünk, mindjárt definiálhatjuk a hazaváró izéket; Vár. Áll ott. Most kőhalom. Mondjuk a derűre nem ez adta az apropót, hanem az, hogy belegondoltam abba a szorgos munkába, ami majd ott fog folyni. Mondjuk az én rokoni- és baráti köröm nem fogja megzavarni a pókháló gyártásával erősen elfoglalt apró szerzetet egyik ilyen irodában sem, de hátha majd a többi jelentkező pezsgést visz az ott szorgoskodók életébe.

Eleve is elképzelem azt a honfitársamat, aki megszervezte az eljutást más országba, ott elintézte a szükséges papírokat – még akkor is, ha helyenként nagyságrendekkel egyszerűbb, mint itthon bukdácsolni a bürokrácia útvesztőiben -, lakást talált, munkát talált, bankszámlát nyitott, elboldogult az idegen közegben, majd pedig valamilyen okból hazajött, és képtelen itthon megkezdeni az életét, ehhez neki kormányzati segítségre van szüksége. Speciális kormányablakra. Egy kis része a hazatelepülőknek okkal jön vissza. Tudok olyanról, akit a közeli hozzátartozó súlyos betegsége hozott vissza, olyanról is, akit a honvágy annyira gyötört, hogy még itthon nyelni is jobb a szart, mint a távolban vágyakozni. Olyanról is tudok, aki eleve csak abból a célból ment ki, hogy pár év alatt megteremtse az anyagi feltételét egy itthoni vállalkozásnak. Ezek közül nagyon sok végül inkább visszament, mert a valóság közvetlen közelről rosszabb volt, mint amire fel volt készülve. Aki kiment, ott nem boldogult és ezért jött vagy jön haza – tehát nem egyéb, érthető okból -, annak valóban szüksége lehet a segítségre. Szóval alighanem számukra hozzák létre ezeket az izéket, mert végtére pont az ilyen polgárokra van szüksége a rezsimnek. Nem ír, pláne nem olvas, keveset ért a világból, képtelen önállóan jövőt építeni, pont tökéletes lesz valamelyik akkumulátorgyárba melósnak.

És ha már hazatalált ügyesen, elintézte az összes papírmunkát, becuccolt s régi szobájába a szülői házban, vagy ha már megörökölte, akkor az összes szobába, talált valami jól fizetett – tehát minimálbéres – munkát, az összes ismerősének elmesélte, hogy milyen szar ott a döglődő Nyugaton, ahol még az utcára se mert már kimenni nappal sem, nemhogy este, és milyen drága arrafelé az élet, akkor helyre állt a világ rendje. Hát hogyne, akinek nincsen lakása, annak itthon is legalább annyira drága az élet, de ezt valahogy mindig sikerül elfelejteni. Pedig a magyar fővárosban is laknak ám sokadmagukkal emberek, mert egyedül nem képesek megfizetni a lakhatást, ahhoz egyáltalán nem kell Londonig menni. Leginkább itt is az tud megélni, aki volt szerencsés örökölni legalább egy szoba-konyhás viskót. Akinek nincsen öröksége, pénze sincsen vásárolni, a hitelhez nem elég a fizetése és a pénzért gyereket-projekt sem szimpatikus neki és bérelnie kell, az pontosan úgy beledöglik, mint Londonban a legendás magyar mosogató. Az a baromira nagy különbség, hogy ameddig Londonban – pontosabban bármelyik random pusztulófélben lévő nyugati ország bármelyik városában – általában díjazzák a szorgalmat, és ha az ember méltóztatik megtanulni a nyelvet, esetleg még némi egyéb tanulást is bevállal, akkor néhány év alatt igen messzire kerülhet a mosogatódézsától, addig itthon ez nem annyira jellemző. Aki itt 30-40 éves korában mosogat, az húsz év múlva is mosogatni fog, már amennyiben előtte meg nem rokkan, mert akkor még éhezni is fog.

Sehol nincs kolbászból a kerítés, mindenhol meg kell dolgozni-küzdeni-kínlódni az előrejutásért. Az a nem mindegy, hogy amennyiben valaki hajlandó erőfeszítéseket tenni, akkor tud-e feljebb jutni, vagy sem. Itthon leginkább vagy sem. Illetve de, csak ahhoz többnyire nem szorgalom, tanulás és tudás kell, hanem vagy bele kell születni, de minimum jó helyre, jókor kell a világra jönni, mint az egyszeri gázszerelőnek, vagy komoly könyökmunka és saját nyálon csúszás szükséges a sikerhez. Aki erre nem hajlandó, az vagy belenyomorodik az itteni rezsivédett pacalfasizmusba, vagy fogja a kis szütyőjét és elhúz innen más tájakra. Aztán majd hazajárkál időnként rokonlátogatóba és rájön, hogy amikor a repülőtér felé tart, egyre kevésbé az örömteli izgalom, mint inkább a gyomorgörcs ragadja torkon. Nem kell olyan sok idő annak felismeréséhez, hogy már nem akkor repes az örömtől, amikor megérkezik ide, hanem akkor, amikor elindul innen. Haza. A két esemény között még rácsodálkozhat arra, hogy kint olcsóbban szokott vásárolni, pedig nem különösebben spórol, meglepődik, hogy nem csupán nem mosolyog vissza senki, de még a köszönését sem fogadják a boltban, látja a pusztulatot az utcákon, az emberek arcán, ruházatán, a szerettein. Bár Budapesten garantáltan több műkörmöt, festett hajat, bicskanyitogatóan drága ruhát és cipőt láthat, mint a halódó Nyugaton, valahogy ott mégis emberibb, nyugisabb az élet. És sokszínűbb. De főként kiszámíthatóbb, tervezhetőbb. Élhetőbb.

Mit is akartam mondani? Ja! Hát gyere haza, fiatal! Én meg megyek elfele. Jó ébredezést, kellemes pénteket kívánok mindenkinek! Holnap szombat, de mi még előtte jövünk vissza az első beszólással, mert mindig úgy szoktuk.

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.