NEHAZUGGY

A vesztes oldalon

Tiszteletem mindenkinek! A kolléga érdekes kérdésre világított rá tegnap reggel: egy olvasó azt nehezményezte, hogy sok a betű az írásainkban. Sajnos én sem tudom, hogyan kell tőmondatokban véleményt nyilvánítani bármiről, de az a meglátásom, hogy ha valakinek gondot okoz egy-két A4-es ívnyi cikk elolvasása, akkor nem nem biztos, hogy a szerzőt kell ütni ezért. Ez olyan mintha azt kérnék egy szakácstól, hogy a húslevest ne három órán át főzze, hanem 10 perc alatt csapja össze, jó az úgy is. Nem akarom ezt ragozni, de tisztelettel állapítom meg, hogy amit mi csinálunk, annak ez a lényege. Én például sokszor így is azon kapom magam, hogy még bőven lenne mondanivalóm, de nem akarok túllépni a magam számára kijelölt kereteket. Hozzáteszem, az olvasás nem mellesleg edzi az agyat, tornáztatja a szürkeállományt, aminek azért tud pozitív hatása lenni a létezésre. Tudom, sokkal időigényesebb, mint megnézni egy 1 percest a fideszes köztelevízió által sugárzott futballmeccsek szüneteiben, mi nem feltétlenül ez a kategória vagyunk. Annak örülök, hogy a mi olvasóink – saját elmondásuk szerint is – igénylik ezt a fajta kommunikációt, hiszen ezért vannak itt. Nem akarok senkit föntről lenézni, de egy szellemi-kulturális szintnek igenis jelen kell lennie, különben az ember beállhatna az Origo-Pestisrácok vonalra, ahol három mondatban hazudják le a csillagokat az égboltról. 

A kimúlófélben lévő print sajtó aranykorában terjedelmes cikkek jelentek meg bel- és külpolitikáról, amelyeket az emberek elolvastak. Az, hogy ez átköltözött a virtuális világba, nem jelenti sem azt, hogy a műfaj megszűnt, sem azt, hogy a technikai fejlődéssel szükségszerű elbutulni. Mindössze egyszerűbben, könnyebben hozzáférhető lett talán a tartalom. Erről az jut eszembe (meg az Origóról), hogy amikor gyerek voltam, azt néztem egy könyvben, hogy mennyi kép van benne. Mentségemre szolgáljon, hogy akkor még gyerek voltam. De a lényeg, hogy mi nem csöcsökkel, luxusautókkal és kigyúrt felsőtestetekkel operálunk, hanem igyekszünk komoly munkát fektetni az általunk fontosnak ítélt témák, kérdések megvilágításába, azok remélhetőleg sajátos, élvezhető csomagolásába. Ennyit szerettem volna elmondani, ám mielőtt a saját hatásom alá kerülnék, és engem is megszólnának a terjedelem miatt, át is reppennék a témára, ami az asztalon hever. 

A mi Stan és Panunk – további nélkülözhetetlen figurákkal együtt – elreppent Kazahsztán fővárosába tárgyalni. Stannak némiképp új sérója lett, még nagyobb tojásfejet vágott neki a borbélya. Pan közben továbbra is karban tartja tekintélyt parancsoló, libernyákcipelő testalkatát. Se a kucsmát, se a kitüntetést, se a dolmányt, se a Petőfi utcát nem vagyok hajlandó kommentálni, azt meg végképp nem, hogy még meg sem érkeztek, Szijjártó máris nekiállt rikácsolni, hogy nyakunkon a harmadik világháború, és úristen, mindmeghalunk. Semmi különös, ez megy 13 éve, csak a mindmeghalás okai és felelősei változnak. Különben meg ha történetesen így is lenne, ahogy Szijjártó vészjósolta, meggyőződésem, hogy ők lennének azok, akik mindenképpen túlélnék, ők menekülnének el a leggyorsabban, ők mentenék az irhájukat mindenki más előtt. Ahogy azt már tőlük megszokhattuk, ha tudtuk. Az igazán érdekes számomra ebben az egész türk tanácskozásban, ami minden további részletkérdés boncolgatását zárójelbe teszi, hogy kikkel seftel Magyarország uniós tagállam kormánya. Néhány hevenyészett, a közelmúltat és a jelent érintő Wikipédia-szintű információ is bőven elég a helyzet súlyosságának szemléltetéséhez: 

Türkmenisztán. Az autokratikus államberendezkedésű Türkmenisztánban kérdéses a vallásszabadság megvalósulása. Az ország a 2020-as évek elején (is) egy elnyomó, autoriter állam, ahol a gyakorlatban szinte teljesen eltiporják a politikai és a polgári szabadságjogokat. A választásokat szigorúan ellenőrzik, ami szinte egyhangú győzelmet biztosít az elnök és támogatói számára. A gazdaságot az állam uralja, a korrupció rendszerszintű, a vallási csoportokat üldözik, a politikai nézeteltéréseket nem tolerálják.

Kirgizisztán. A politikai irányzatok egy része a szervezett bűnözéssel szövetkezett a hatalom megszerzése érdekében. A 75 tagú parlament 2005 márciusában megválasztott tagjai közül hármat meggyilkoltak, egy további tagot 2006. május 10-én gyilkoltak meg, röviddel azután hogy meggyilkolt testvére halála miatt tartott időközi választáson győzött. Mind a négy embert úgy tartották számon, mint aki szoros kapcsolatokat tart illegális üzleti vállalkozásokkal.

Azerbajdzsán. Az Egyesült Államok külügyminisztériumának 2020-as jelentése az emberi jogok megsértésének széles skálájával vádolta az azerbajdzsáni kormányt, beleértve az igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatos problémákat, az „önkényes emberölést”, a magánéletbe való beavatkozást, a szexuális irányultságon alapuló rendőri brutalitást, az újságírók elleni erőszakot, „a véleménynyilvánítás, a sajtó és az internet szabadságának szigorú korlátozását”. Más szervezetek a helyi hatóságokat önkényes letartóztatásokkal, súlyos veréssel, kínzással és emberek eltüntetésével vádolják. A független hírügynökségek létezése ellenére a kormányt kritizáló újságírókat gyakran súlyosan zaklatják, bebörtönzik és fizikailag bántalmazzák. És akkor a szeptemberi hegyi-karabahi eseményekről, az örmény keresztények elüldözéséről szó sem esett.

Kazahsztán. Az állampolgári jogok és szabadságjogok védelme kodifikálva van, de a gyakorlatban rosszul érvényesül. A véleménynyilvánítás és az egyesülés szabadságát korlátozzák, ha független gondolkodású újságírókról, tiltakozó csoportokról vagy a kormányt és az uralkodó rendszert kritizáló társadalmi egyesületekről van szó. A független szakszervezeteket aktívan diszkriminálják, különösen a 2011-es zsanaozeni és a 2019-es tengizi zavargások óta, amelyek rávilágítottak arra, hogy kordában kell tartani őket a nagyszabású társadalmi zavargások elkerülése érdekében. A kínzás alkalmazása a büntetés-végrehajtásokban rendszerszintű, és különös veszélyt jelent a rezsim aktív kritikusaira.

Üzbegisztán. A 2020-as évek elején továbbra is tekintélyuralmi állam, és kevés jele van a demokratizálódásnak. A 2020-as évek elején egyetlen ellenzéki párt sem működik legálisan. A 2010-es évek apró reformjai ellenére valódi ellenzéki pártok nem léphetnek fel, és minden bejegyzett párt támogatja Shavkat Mirziyoyev hivatalban lévő elnököt. A 2020-as évek elején a médiát is továbbra is szigorúan ellenőrzik a hatóságok. A békés tiltakozások erőszakos leverése az autonóm Karakalpaksztán Köztársaságban tovább korlátozta a gyülekezési szabadságot. A Freedom House 2023-as jelentése a konszolidált (tartós) autoriter rezsimek közé sorolta az országot.

A török és a magyar államberendezkedést azt hiszem mindenki ismeri, ezeket most nem részletezném. Szerintem ennek fényében kell ezt az egész külpolitikai fennforgást szemlélni, ennek tükrében érdemes Júdás Viktort és az ő keleti nyitásnak nevezett csúfos politikai helyezkedését értelmezni. Azt, hogy ezek mind volt szovjet utódállamok, amelyek így vagy úgy, de mind az orosz agresszorhoz vannak bekötve. Amolyan keleti Cosa Nostra ez, ahol Vlagyimir Putyin kezét csókolgatja az összes diktátor (Erdogan nyilván más kategória), és mindenki neki van alárendelve. Illusztris társaság ez, amelynek árnyékában semmi jóval nem kecsegtet az orbáni külpolitika. Aminek a vezérmotívuma, hogy gazdasági kapcsolatokat erősítenek, és az energetikai függetlenedést hajkurásszák. A fenét. 

Olyanokhoz dörgölőznek, akik szóba állnak velük. Akiknek a példáját követve felépítették a maguk autoriter rezsimjét, kifosztják a saját népüket úgy, hogy az még tapsol is hozzá. Ide parkolta be hazánkat Júdás Viktor, erre a fejlődésre mondja azt, hogy illiberális berendezkedés. Az. Az il ugye egy fosztóképző, amit ha a liberális elé teszünk, akkor azt kapjuk, hogy nem liberális, konkrétan nem szabad. A szabad ellentéte. Nem hinném, hogy bárkinek még tovább kellene részletezni és magyarázni a tényt, hogy hová züllesztette az ország megítélését a mi tévedhetetlen személyi kultuszunk. Ide. Ezekkel tanácskozik és szövetkezik, ezekkel smúzol és parolázik, ezekkel üzletel úgy, hogy ő üzleti ügyekkel egyébként nem foglalkozik. Ezeknek szolgáltat ki, ezekkel köt szerződést a mi kontónkra. És igen, ezt nézi karba tett kézzel mindenki, ez ellen nem tudunk tenni semmit, mert ő is a fent említett módon rendezte be a hatalmát.

A másik további aggasztó hír az, hogy ő azt hiszi, tényező. Pedig nem. Ő a hasznos hülyéje ennek a brigádnak, akinek ezek eladják az olajat, gázt és minden mást, amit mi fizetünk meg. Mert nekünk ezekkel ellentétben nincs semmink, legfeljebb a nagy pofánk. Meg még valami, ami ezeknek viszont nagyon fontos árucikk: az pedig nem más, mint hogy mi tagjai vagyunk az Európai Uniónak, és rajtunk keresztül lehet bomlasztani és információt szerezni a szövetségeseinkről. Ha itt ne adj’ isten tényleg kitörne a harmadik világháború, akkor megint csak mi húznánk a rövidebbet, és ugyanott találnánk magunkat, ahol találtuk az első kettő után is: a vesztes oldalon. 

Ceterum censeo: az orbáni rendszert el kell pusztítani!

A címlapon látható kép egy korábbi türk-kipcsak összeboruláson készült. 

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább