NEHAZUGGY

Csak közben eltelt 67 év

Molnár Bálint | 2023. Október 23, Hétfő | 10:42

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,328,223 forint, még hiányzik 1,671,777 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Akinek van kedve is és gyomra is hozzá – ha esetleg mindkettő, annál jobb -, az majd elemezze kedvére, hogy mi az, ami a vidékre menekült, a valóságtól, a sajtótól, az emberektől elszigetelt miniszterelnök száját el bírta hagyna hat nappal azután, hogy a moszkvai háborús bűnös kezét szorongatta Pekingben, aki alighanem ellentmondást nem tűrően adta tudtára, hogy kenje a hajára és Szijjártó hajára a békemantráit, nem lesz itt semmiféle béke.

Szerintem azok után, hogy a szovjet tankok által vérbefojtott 1956-os forradalom országának miniszterelnöke arról igyekezett biztosítani a magyar szabadságharcot leverő elnyomó rezsim hasonlóképpen elnyomó szellemi örökösét, hogy Magyarország mindig is a jó kapcsolatokra törekedett Oroszországgal, a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának 67. évfordulóján bármit mondhat. Körülbelül annyit ér, mint káromkodásból katedrálist építeni. Lehet, hogy nem utoljára írom le, de ide is leírom: amit a múlt héten láttunk a pekingi kiruccanás keretében nem a pragmatikus, komolyan vehető, szuverén magyar külpolitika megkerülhetetlen nemzetközi diadala volt, hanem a diplomáciai megalázottság, a teljes irányvesztés, a súlytalanság és nevetségesség látványos bizonyítéka.

Fotó: Facebook/Orbán Viktor

Az, hogy Magyarország szabadságharcos miniszterelnöke a fenti fotográfia elkészülte után hat nappal, október 23-án egyáltalán veszi magának a gyávaságot, hogy beszédet mondjon, és abban a szájára vegye az 56-os forradalmat, nem több, nem kevesebb, mint nemzeti szégyen és gyalázat. Bármelyik 1956-ban készült fotó mellé (amire nem Schmidt Mária hamisított valami hazugságot) oda lehetne tenni ezt a képet, tökéletesen megtestesítené azt a tragédiát, amiben élünk. Az 1956 óta eltelt 67 év minden napjára jutna bőven a szégyenből, ha belenéznénk a tükörbe. Igaz, így is jut belőle, hogy inkább nem nézünk tükörbe.

Ha jól értettem, a pártok leginkább meg akarják úszni ezt a napot (miközben Orbán is meg akarja úszni ezt a napot), pedig ha az elmúlt tizenhárom évben nem volt, most aztán lenne miről beszélni(ük) az évtizedes nemzeti önsorsrontásból keletkezett szakadék szélén ülve. Nem mintha le akarnám becsülni a fővárosi oktatási demonstrációt (soha nem tennék ilyet), de tisztán politikai értelemben már meglepődni se lehet azon, hogy nagyjából az egyetlen Hadházy Ákos érti igazán, hogy mi folyik itt, mi a tét, mivel állunk szemben, mi az igazi tragédia abban, amivé a 56-osok emlékébe kapaszkodó nemzetrontás kormánya tette ezt az országot. Az a Hadházy, akit még az elvileg vele egy oldalon állók is hülyének tartanak, és a fideszes atyafiakat megszégyenítő módon gúnyolódnak és röhögnek rajta. Pedig ehelyett a szombati hatvanpusztai emléktúrája ötletén felbuzdulva szervezhettek volna akár egy 1956-ra emlékező tömegrendezvényt is az Orbán família kastélykomplexumához. Sőt, ha már vidékre csak szórványosan és fékezett lelkesedéssel sikerült lemenni, szervezhetnének ilyen kirándulásokat rendszeresen is, október 23-ától teljesen függetlenül is. Elnevezhetnék kijózanító, szembesítő, valóságot megismertető túrának is. Kicsit bonyolultabb, macerásabb, melósabb lenne, mint bemenni az ATV stúdiójába elmondani, hogy mit miért nem lehet, minek miért nincs értelme, viszont sokan a saját szemükkel láthatnák, hogy miért húzzák az igát reggeltől estig.

Szóval nem káromkodásból épülnek itt katedrálisok, és nem kizárólag katedrálisok épülnek, hanem. Hanem ledózerolt műemléképületek romjain épül fel az Orbán dinasztia kacsalábon forgó, napelemparkkal felszerelt, körbekordonozott és fóliázott luxusdácsája. Hungarikum a javából. Habsburg József főherceg egykori majorsága, amit a hivatalos tulajdonos, azaz idősebb Orbán Győző fia, vagyis a regnáló miniszterelnök még három éve is majorságnak hazudott, holott természetesen nem az. Átépítették, átpofozták a saját telhetetlen szájuk íze szerint. Pár év leforgása alatt. A túlárazott közbeszerzésekből és ki tudja honnan származó pénzekből. Tulajdonképpen azoknak a pénzéből, akiktől Veszprémben ma is elzárják a fenséges uralkodót, akik között hosszú évek óta nem mer elvegyülni, akiket megvet, akiknek a keserves munkájából van mindene. Akiket nem egyszerűen kifosztott szellemileg és egzisztenciálisan, de szabadság helyett elnyomást, rendeleteket, kötelezően végrehajtandó utasításokat, megtorlást, kirúgást kaptak az arcukba. Igazság helyett propagandát, nyugati jólét helyett moszkvai és pekingi hiteleket.

Ma, amikor a hatvanpusztai luxuskastély nem hivatalos tulajdonosa – aki az 1956-os nemzet miniszterelnökeként pár napja még az orosz tömeggyilkossal parolázott és a kínai kommunistáknak bokázott hitelért – a sajtótól és a saját polgáraitól gondosan elzárva mond beszédet, tök jó lenne, ha a sokak által méltatlanul és ostoba módon lesajnált Hadházy nem egyedül kiáltaná bele a (hatvan)pusztába ezeket a szavakat. Mert körülbelül ez a lényeg:

Ahogy 67 évvel ezelőtt a forradalmárok, úgy ma mi is egy zsarnoki rendszerrel állunk szemben, amely Moszkvából kapja az utasításokat, és amely mindenre képes, hogy megtartsa a hatalmat. Azt a hatalmat, amely a hatvanpusztai luxust biztosítja a kiváltságosoknak.

A hatvanpusztai luxus a szimbóluma annak, hogy tragikus kisiklott az elmúlt 67 év. Hogy sikerült visszaérni oda, ahonnan elindultunk, ami ellen e rezsim által meggyalázott Pruck Pál és társai annak idején fellázadtak. A párhuzamok vérfagyasztóak. Az egypártrendszer, a kiiktatott demokratikus intézmények, a tömeges nélkülözés, a rossz gazdasági döntések, az erőszakos iparosítás, a minden pozícióban ott ülő állampárti káderek, a brutális propagandagépezet, a Nyugat haldoklásával való riogatás vagy a Moszkva-báb státusz. Minden. Egytől egyig minden klappol. Csak közben eltelt 67 év – különös tekintettel az utolsó 15 évre – úgy, hogy egyetlen percig sem volt igaz, hogy bármit megértettünk volna 56-ból. Mert ha bármit is megértettünk volna 56-ból, akkor velünk ezt nem lehetett volna megtenni. De meg lehetett tenni. Ugyanazokat a köröket futjuk, és annak örülünk, hogy végül is nem rúgják le a vesénket, nem visznek el munkatáborba, legrosszabb esetben kirúgnak az állásunkból, és addig tepernek, ameddig ellehetetlenítenek, ameddig befogják a pofánkat, ameddig tudomásul vesszük és beletörődünk abba, hogy övék a hatalom. Övék minden. És akié a hatalom, annak igaza van. És fölösleges vergődni, mert velük szemben úgysem lehet eredményesen fellépni.

Ha élnének, a forradalmárok közül is sokan köpnének a miniszterelnöki luxusbirtokot látva – írja Hadházy. Szerintem nemcsak a hatvanpusztai luxusmegalomániára köpnének. Hanem ránk, az utókorra is. Hogy 1956 tragédiája után velünk ezt tényleg meg lehetett tenni. Hogy mi ma így élünk. Egy elvileg szabad világban. És megint azokat a talpakat nyaljuk, amelyek 67 éve eltapostak minket. Nem mind. De éppen elegen.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!