NEHAZUGGY

Az, aminek látszik: zsákutca, csőd, megszégyenülés

Rendületlen nagyrabecsüléssel köszöntök mindenkit, aki megtisztel az érdeklődésével, a támogatásával, a közös gondolkodás igényével, de akár az építő kritikával is! A naptár szerint október 19-e van és történetesen csütörtök. Nem azért, mert olyan művelt és okos vagyok, mint Kósa Lajos, amikor olyan kérdést tesznek fel neki, amire pozitívan lehet válaszolni, hanem mert a Google a felebarátom, így aztán azt olvastam, hogy 278 évvel ezelőtt ezen az októberi napon (ami 1745-ben vagy csütörtök volt, vagy nem) 79 éves korában halt meg elborult elmével Jonathan Swift ír-angol író és publicista, aki röpirataiban, pamfletjeiben és regényeiben az angol elnyomás alatt álló ír hazája mellett emelt szót, és feltárta kora időszerű politikai, egyházi, társadalmi és tudományos életének problémáit. Nem akarok tiszteletlen lenni a Gulliver alkotójának emlékével szemben, de az elborult elméről és a publicista foglalkozásról jutott eszembe, hogy Angliától és Írországtól egyaránt tisztes távolságban, 278 évvel később elborult elmével vígan lehet publicistának lenni és habzó gyűlölettől elhomályosult aggyal, pőre egzisztenciális, hatalmi érdekből a valódi politikai és társadalmi problémák feltárása helyett az uralkodó elnyomórezsimet védeni, és mindenkit gyalázni, aki nem az elnyomórezsimet élteti, mentegeti, ápolja, eltakarja és hálálkodik neki. Az a semennyire nem vicces, hogy ráadásul igen jól meg lehet belőle élni.

Ez pedig arról a mocsári hörgésről jutott eszembe, amit a Bayer nevezetű vezérpublicista vezérpropagandacikk formájában okádott rá az amerikai nagykövetre (alighanem epe is keveredett az okádásba), aki szóvá tette, hogy Magyarország (úgy is, mint az USA NATO-szövetségese) miniszterelnökét nem érdekli, hogy Putyin ukrán civilekre támad, és emberiség elleni bűncselekményekért felelős, őt csak az üzleti előnyök megszerzése vezérli. Erre jött az ötös számú válasz – ami nem oly meglepő módon nem esett távol a Bayer szintjét alulról súroló Orbán Balázs vagy Gulyás Gergely David Pressmant kioktató/leugató riposztjától -, miszerint az amerikai nagykövet egy aljas farizeus, egy viselkedni nem tudó, felelőtlen, elviselhetetlenül impertinens, undorító alak. Aki kussoljon vagy takarodjon el, ha kussolni nem tud, hát hiszen az Egyesült Államok is ugyanazt csinálja, mint amivel Magyarországot vádolja: üzletel Oroszországgal.

Én aztán rohadtul nem vagyok az USA védőszentje, se az amerikai nagykövet fizetett pártfogója vagy fogadatlan prókátora, tisztában vagyok a nagyhatalmi logikával, és senkit nem fogok soha mentegetni, aki az emberi jogokat lábbal tipró szörnyeteg rezsimekkel jó viszonyban van. Az viszont világ röheje és csúfsága, hogy ennek a kormánynak a közpénzzel jól táplált tajtékzó szócsöve és babérkoszorús propagandistája – amelyik kormány állandóan azzal legitimálja az emberi jogokat lábbal tipró szörnyeteg rezsimekhez való dörgölőzését, hogy nekik nem dolguk megjegyzéseket tenni más országok (pl. Kína, Oroszország, Azerbajdzsán, és hamarosan Észak-Korea is bejön a képbe, az kurva élet) belügyeire, viszonyaira a keresztényüldözéstől a politikai ellenfelek fizikai megsemmisítéségig, nekik nem dolguk megmondani más országok polgárainak (pl. a kínaiaknak van az oroszoknak) hogy ők hogyan éljenek, nekik kizárólag a pragmatikus, kétoldalú (értsd: gazdaságilag előnyös) kapcsolatok fejlesztésével van dolguk – a szájára veszi az emberi jogtiprás szókapcsolatot. Azt, amit az egész fideszes pártállam handabandának, balliberális jóemberkedésnek csúfol és semmibe vesz. Igen, a saját keresztény polgárai üldözése, földbe döngölése kiemelten ebbe a tárgykörbe tartozik.

Másrészt: nem emlékszem, hogy Moszkva ukrajnai háborújának kirobbanása óta az EU- vagy NATO-tagországok vezetői hazajártak volna Moszkvába (most Pekingben volt Moszkva) porrá és szénné alázni magukat, nem emlékszem, hogy a kölcsönös tisztelet talaján állva a háborús gyilkost mentegették volna, hogy mi soha nem akartunk ellenséges viszonyt  Oroszországgal, mi mindig megbecsüléssel viseltettünk a kibaszott véres orosz energia iránt, hálásan köszönjük, hogy leszállítják azt, amiért amúgy rohadt sokat fizetünk. Tessék nyugodtan szarrá alázni minket, mi csak azt szeretnénk, hogy béke legyen. Igaz, a háborút se merjük néven nevezni, de legyen béke. Azt hiszem, elég nagy szarban lesz Bayer, ha az európai és tengerentúli országok összes, Orbán pekingi kényszermozgásos megalázkodásán megrökönyödő nagykövetét, politikusét, miniszterét, demokratikusan megválasztott vagy kinevezett tisztségviselőjét egyenként kell elküldenie a faszba azok után, ami az elmúlt napokban Kínában történt. (A német nagykövettel máris elkésett az ötös számú gyűlöletgenerátor.)

Ahova – és ez a rohadtul nem mindegy ebben a szereptévesztett vagdalkozásban – Orbán az uniós vezetők közül egyedüliként tartotta fontosnak ott lenni. És mi lett belőle? Egy katasztrófa. Nettó megalázás. Ország-világ láthatta, hogy milyen ez a kölcsönös tisztelet talaján állás Moszkva irányába. Alárendeltség, lábtörlő-szerep. Ahogy Rácz András fogalmazott: Mindenkinek lehet rosszabb napja, a politikusoknak is – de egymást becsülő partnerek nem hozzák nyilvánosságra az ilyesmit a másikról. A Kreml alázta porig Magyarország szuverén, szabadságharcos miniszterelnökét, Bayer, Orbán, Gulyás és a többiek főnökét, és demonstrálta, hogy ez nem egy egyenrangú felek közötti kapcsolat, Orbánnak konkrétan a csicska szerep jutott ebben a marhára pragmatikus kétoldalú kapcsolatban. Ország-világ látta a túlmozgását, az aggasztó rángásait, és ő semmit nem tudott tenni ellene. A Fidesz teljhatalmú miniszterelnöke, akit kivételes stratégának, világpolitikai tényezőnek tartanak az alászolgái, Putyinnak nem több, mint egy ellenséges (putyinul: barátságtalan) ország ügynöke, akit természetesen használnak, kihasználnak, felhasználnak, olykor talán meg is dicsérnek félszájjal, de nemhogy nem tisztelik, hanem egyenesen lenézik és megvetik.

Az igazán szomorú, hogy persze lehet hepciáskodni és visszaszólogatni Magyarország szövetségeseinek, hogy az ökölbe szorult hívek értsenek belőle, de a kérdés attól még kínzó marad: mi értelme volt felégetni a hidakat Nyugat-Európa irányába? Mi a vízió, a távlati cél, a kézzelfogható haszon, a pragmatikus megfontolás abban, hogy Orbán és udvartartása addig ásta az árkokat, ameddig egyedül maradt Európában az illiberális, korrupt kényszerképzeteivel? Nem, nemcsak abban a tekintetben, hogy miközben mindenhol máshol már egy számjegyű (ráadásul az uniós átlag 5 százalék alatt van!!!!), egyedül Magyarországon még mindig két számjegyű az infláció. Arról most ne is beszéljünk, hogy az állami árfigyelő rendszerük mekkora ócska porhintés, haszontalan, felesleges adófizetői pénzkidobás, konkrétan egy blama (nemhogy nem csökkentette az inflációt, de az ott található alapvető élelmiszerek drágultak a leginkább), hagyjuk az államifideszes MVM rezsicsökkentésnek hazudott rezsiemeléssel összefüggő 2000 milliárdos rezsihazugságát, amit belehánytak a mimagyar fogasztók arcába, és tekintsünk el attól is, hogy a NER holdudvara közben úgy hízik, terjeszkedik, pöffeszkedik (lásd: a hazai Auchan 47 százaléka is a NER és Orbán körül gravitáló kör Jellinek Dánielének kezébe került), mintha Magyarország nem az Európai Unió egyik közepesen fejlett, kiszámíthatóan lecsúszó országa lenne.

De mi a kézzelfogható profit abban, mit remél az orbáni államvezetés Moszkvától és Pekingtől cserébe az EU aláásásáért annak fényében, hogy a Kreml és Vlagyimirovics ilyen látványosan szégyenítette meg a fideszesek miniszterelnökét? Hogyan tudja a láthatóan aggasztó állapotban lévő magyar miniszterelnök a magyar érdeket érvényesíteni, ha az általa mélyen tisztelt háborús agresszor olvasatában így néz ki, ezt jelenti a kölcsönös tisztelet? Nekem úgy tűnik, hogy ami eddig is nyilvánvaló volt, arról most egy újabb réteg hazugságlepel hullott le: Orbán kormányának külpolitikai-külgazdasági-diplomáciai ügyködései, a keleti nyitás politikája pontosan az, aminek látszik. Zsákutca, csőd, megszégyenülés. Az ország és a felcsúti önjelölt világpolitikai tényező világpolitikai, világgazdasági lehetőségeinek, súlyának totális félreértése, túldimenzionálása. Ha ez nem így lenne, dübörögnünk kéne, de minden tekintetben sereghajtók vagyunk abban az Európai Unióban, amelyet Magyarország legnagyobb ellenségének fest le az Orbán-kormány. Ha nagyot akarnék mondani, történelmi bűnnek nevezném. Nem akarok nagyot mondani, de tartok tőle, hogy az elmúlt tizenhárom év kormányzásnak nevezett illiberális dúlása a történelmi bűnök sorába kerül.

Úgyhogy a keretes szerkezet jegyében, nem marad más hátra, mint előre. Hogy Bayer propagandista publicistának legyen min idegeskednie, iderakom az USA (bayerül: egy hanyatló, ezért egyre agresszívabb birodalom) 71. külügyminiszterének produkcióját, szerintem politikushoz képest egészen jó.

Utóirat: arról, hogy Orbán pekingi megszégyenülése prioritást élvezett a kedd esti rendkívüli EU-csúcshoz képest, és ezért Magyarországot az osztrák kancellár képviselte. Az jutott eszembe, hogy biztosan bárki jobban tudná a magyar érdeket képviselni, aki egy olyan országban él, ahol egy exkancellár (jelen esetben Sebastian Kurz) is simán börtönbe kerülhet azért, mert egy parlamenti vizsgálat során eskü alatt hazudott. Ahhoz képest, hogy Magyarországot tizenhárom éve konkrétan a folyékony hazudozás kormányozza a korrupcióval karöltve, Ausztria is egy messzi-messzi galaxisnak tűnik.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább