Július 12,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

VENDÉG


Háború 5.0 – Izrael

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 569,359 forint, még hiányzik 2,430,641 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

I.

1973 őszének egyik éjszakáján kintről jövő őrült lármára, motorzúgásra, kiabálásra ébredtünk a hódmezővásárhelyi laktanya 2. zászlóalja épületének első emeletén lévő körletünkben. Az ablakhoz sereglettünk, de nem sok mindent tudtunk kivenni a sötétben a tankok „fészerénél” ide-oda világító reflektorok és köröző elemlámpák fényein kívül. Egyik szakasztársam próbált kimenni, felderíteni, mi ennek a szokatlan ricsajnak a forrása, de a folyosóügyeletes visszaküldte, mondván, azt a parancsot kapta a belső telefonon, hogy senkit sem engedhet ki. Aztán lassan távolodtak, halkultak a zajok, majd csend lett. Visszafeküdtünk, s megnyugodva alhattunk tovább: mégsem „a gonosz imperialisták” támadták meg laktanyánkat, valami más történhetett. Aztán reggelinél az alattunk lévő körletekből ismerős harckocsizók elmesélték, hogy éjjel riasztották őket. Az összes tankot be kellett indítaniuk, s az állomáson várakozó vonatszerelvényre felálltak a rámpákról, aztán visszatérhettek aludni. A következő napokban a laktanyában terjedő pletykákból annyit lehetett leszűrni, hogy a ’73-ban már-már múzeumi darabnak számító tucatnyi T-54-est eladtuk(?) Egyiptomnak. Úgy emlékszem, hogy ez az október 6-án kezdődő, Izrael elleni támadást követően történt – pótlandó a jóm kippuri háborúban elszenvedett arab veszteségeket.

Ez már a 4. arab-izraeli háború volt, 1948, 1956, illetve az 1967-es „hatnapos háborút” követően. Izrael 1948-ban és 1967-ben, majd 1973-ban is szó szerint a létéért küzdött, azért a létért, amelyiket a második világháborút, a holocaustot követően a háborút megnyerő nagyhatalmak, illetve az ENSZ Közgyűlése tettek lehetővé. Elismerték a zsidó népnek azt a jogát, hogy a sok-sok történelmi hányattatás után legyen saját állama, ahol nem megtűrt vagy üldözött kisebbségként, hanem saját szokásai és törvényei szerint békében élhet.

Azt azóta is sokan vitatják, hogy az arab-zsidó vegyes lakosságú Palesztina, azaz az ókori Izrael területe megfelelő helyszín volt-e erre az államalapításra. Végül is kijelölhették volna a Mississippi-vidéket, Kamcsatkát vagy a Szahara közepét is, ám 1947-ben a világ minden négyzetcentiméternyi területe – a Déli-sark kivételével – tartozott valamelyik államhoz és többé-kevésbé lakott volt. Az újonnan létrejött ENSZ – figyelembe véve a zsidó szervezetek követelését, valamint azt, hogy a XIX. század végén megszülető cionizmus eszméjével felvértezve a századfordulótól, s még inkább a két világháború között – főleg földvásárlás módszerével – már számottevő zsidó betelepülés történt Palesztinába, itt jelölte ki a leendő Izrael határait. A második világháború időszakában Palesztinában fél millió zsidó és 900 ezer arab élt. Az Izrael állam kikiáltása utáni függetlenségi háború során/után mintegy 700 ezer arab menekült el az új országból. A következő években az arab államokból elüldözött, illetve a holocaust-túlélő bevándorló zsidóság létszáma mintegy 1 millióra tehető. 1958-ban Izrael 2 millió állampolgárának már 4/5-e zsidó volt. Ez az arány ma is megvan.

A jom kippuri háború után aztán eltelt 50 év. Azt nem mondom, hogy békés, hiszen számos ilyen-olyan összecsapás történt a szembenálló felek, azaz Izrael állam és a határaikon belül, illetve azon túl lévő Gázai övezetben és Ciszjordániában élő palesztin lakosság és annak szervezetei közt, a környező arab államok nyílt vagy leplezett részvételével. De „igazi” háború nem volt, ez a helyzet azonban most véget ért.

 

II.

Szögezzük le: Izrael államot 2023. október 7-én borzalmas terrortámadás érte. Egy (terror)támadással szemben minden államnak, így az USÁ-nak 2001-ben, vagy Ukrajnának 2022-ben, akár Izraelnek most, joga van megvédenie önmagát. Persze, csak ha képes rá. S Izrael alighanem képes lesz. Izrael meg fogja vívni ötödik arabok elleni háborúját, indulásként a Gázai övezet, ám valóságban az országot körülvevő, a palesztinokat támogató arab államok ellen is.

A támadásra a Hamasz bizonyosan hónapok óta készült. Erről az akció előkészítettsége, szervezettsége, volumene nem hagy kétséget. S itt rögtön meg is állhatunk: az elmúlt évtizedek palesztin szervezetek által végrehajtott ad hoc robbantásai, lövöldözései, rakétázásai, öngyilkos merényletei nem is emlékeztetnek a mostani támadásra. Ennek kitervelőit bizonyosan nem a Gázai övezetben kell keresnünk, hanem Teheránban és Moszkvában.

Aki azt hiszi, hogy a szombati Izrael elleni támadás hátterét nem Irán és Oroszország biztosította, az téved. Irán a Gázai övezetet 2007 óta uraló Hamasszal és a Libanonban évtizedek óta működő Hezbollah terrorszervezettel együtt tagadja Izrael jogát a létezésre, s annak elpusztítását nyíltan hirdeti. A zsidó államnak eddig két szomszédjával, Egyiptommal (1979) és Jordániával (1994) sikerült békeszerződést tető alá hoznia. A közelmúltban megindult szaúdi-izraeli tárgyalások a megbékélésre önmagukban is óriási csapást mértek a terroristák céljaira, hiszen ha a térség legerősebb katonai hatalma, leggazdagabb iszlám állama békés egymás mellett élést alakít ki Izraellel, ez a feszültség folyamatos fenntartásában érdekelt, a szaúdiaktól jelentős pénzügyi támogatást elnyelő szervezetek elsorvadásával járhat.

A Hamasz vezetői számára úgy tűnt, hogy a csillagok állása most nagyon kedvező Izrael, sőt akár az egész Közel-Kelet lángba borítására, de minimum a szaúdi-izraeli megállapodás megtorpedózására.

Egyrészt Izrael destabilizálta önmagát. Netanjáhú korábbi korrupciós üzelmeit a hatalomba kerülésért elnéző ultraorthodox pátocskákkal alakított kormányt. Ezek aztán az Izraelben élő palesztin lakosság jogainak, vallásgyakorlásának korlátozását, újabb ciszjordániai telepek létrehozását, az ellenzék adminisztratív visszaszorítását, a jogállam leépítése felé tett folyamatokat indították el. A lakosság jelentős hányadának bizalmát teljesen elvesztő politikus ennek igyekezett is eleget tenni, hiszen személyes szabadsága is múlhat e lépéseken. Ám az ellenzék január óta minden szombaton, immár 40. hete az ország szinte minden városában többtízezres sőt, százezres tömegtüntetéseken tiltakozik a demokratikus alapvetések elleni próbálkozások miatt. S nemcsak civilek, hanem az igazságszolgáltatásban, az államapparátusban dolgozók, sőt, a fegyveres erők tagjai is részt vettek ezekben a megmozdulásokban. Az izraeli társadalomban így komoly törésvonal képződött, amely egyre szélesedett. (Most, a külső támadás miatt átmenetileg összefogni látszik minden politikai erő, ennek jövője azonban még bizonytalan.)

A másik tényező az Ukrajna elleni elhúzódó orosz agresszió. Mivel az EU, illetve a NATO-tagállamok meghatározó hányada szilárdan kitart Ukrajna katonai és pénzügyi támogatása mellett, Oroszország pedig minden látszat és putyini szózat ellenére egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, a kudarcot kudarcra halmozó agresszor számára létkérdéssé vált a Nyugat figyelmének, támogatásának megosztása. Az Európába irányuló afrikai migráció felpörgetése a Wagner zsoldosainak segítségével, a nemrég Hegyi-Karabahban történt azeri annexió, a koszovói válság megnyitására tett kísérlet, illetve a Hamasz-támadás ezt a célt szolgálja. Oroszország alapvető érdeke, hogy minél előbb, minél több konfliktuszónát aktiváljon, hogy reménye legyen Ukrajna és a Nyugat térdre kényszerítésére, kerül, amibe kerül. Márpedig az Izrael elleni támadás valóban óriási kockázatokat rejt magában. Olyan mértékűt, amelyet még az orosz diplomácia sem tételezett fel. Orosz jóváhagyás, sőt, biztatás nélkül a Hamasz támadása nem következhetett volna be. De lehet, hogy Putyin többet veszíthet a réven, mint a vámon.

Mivel az Izraelt támadó fegyverek (számomra) nyilvánvalóan Iránból származhatnak, illetve iráni pénzből vásárolták azokat, Izrael – jó eséllyel, később – csapást fog mérni Iránra. Várakozásom szerint annak atomlétesítményeire. 1981-ben az izraeli légierő pár perc alatt romhalmazzá lőtte a Bagdad közelében épülő iraki atomerőművet, nehogy Szaddam rezsimje atomfegyvert tudjon fejleszteni. Valami hasonló akcióra számítok most is, mert az izraeli vezetés pontosan látja, hiába lövik szét a Gázai-övezetben a Hamasz vezetőinek házait, hiába bombázzák a Hezbollah libanoni állásait, ha a fő támogatót, Iránt nem képesek jobb belátásra bírni, akkor ennek sohasem lesz vége. S a zsidó állam most valóban nagy pofont, kijózanító pofont kapott. Iránnak – egyelőre – nincs atomfegyvere, de dolgoznak rajta. Izraelnek van. Persze, nem tételezem, hogy Irán ellen ezt vetnék most be, Izrael elsőként, csakúgy, mint a többi állam, csak végveszélyben nyúlna az atomrakétákhoz.

De Izraelnek VAN atomfegyvere.

 

III.

Lehet-e békét teremteni ezek után a Közel-Keleten? Rá lehet-e venni a felbőszített, megalázott izraeli vezetést, hogy önmérsékletet tanúsítson? Az elmúlt napok nyilatkozatai, az ország történetének legnagyobb mozgósítása nem ezt mutatja. Az egyetlen pozitívum, hogy sem Iránt, sem Oroszországot nem emlegették, egyelőre a Gázai övezetre koncentrálnak.

Tudom, kissé naivnak hangzik, de én minden bizonnyal felszólítanám a Gázai övezet lakosságát, hogy adják ki – mondjuk – 48 órán belül a Hamasz vezetőit, s azon tagjait, akik részt vettek a terrortámadásban. Így – legalább elvi – lehetősége lenne a polgári lakosságnak a Hamasz elleni lázadásra. A terrorszervezetnek – saját propagandája szerint – 40 ezer tagja van. Az Izrael elleni támadásban legfeljebb néhány ezren vehettek részt. A gázai lakosok választhatnának, vagy teljesítik az ultimátumot, vagy viselik a gyilkosok védelmezésének várható nagyon súlyos következményeit. Egy próbálkozást megérne.

Tisztában vagyok azzal, hogy a „probléma gyökerét” nem lehet orvosolni. A sérelmeket oda-vissza végtelen számban lehet sorolni. 2005-ben (ennél régebbre menni szerintem értelmetlen) Izrael a béke érdekében – erőszakkal! – kitelepítette a Gázai övezetből az ott élő mintegy 8 ezer zsidót, s átadta a Fatah vezette palesztin önkormányzatnak a területet. Két évvel később Gázában az Izraellel békés együttműködésre törekvő Fatahot kiszorította a hatalomból a Hamasz, amelyik saját népét is terrorizálva, mindenféle módon (alagutak, diverzáns akciók, öngyilkos robbantások, rakéták stb.) próbálta destabilizálni Izraelt, olykor más iszlamista szervezetekkel (pl. Iszlám Dzsihád, Hezbollah) és államokkal (pl. Irán, Katar) összefogva. Azóta Gázában nem voltak választások, minek is, hiszen az örökös létbizonytalanságban élő lakosság még véletlenül leváltaná a terrorszervezetet…

A Gázai övezetben élő palesztinok döntő többsége bizonyosan békében és biztonságban szeretne élni, éppúgy, mint minden normális ember a világon. Ám 2007 óta, amióta a Hamasz elfoglalta az „államhatalmat”, erre nincs semmi remény. Azóta éppúgy nem tudnak tőlük megszabadulni, mint más diktatórikus rendszerekben az erőszakszervezeteket irányítóitól.

Teljesen normális gondolkodás, erkölcsi érzék szerintem, ha valaki szimpatizál a palesztinokkal vagy bármelyik arab népcsoporttal, bármelyik muszlim állammal, akár konkrétan Mohamed hitét valló emberekkel. Azonban tudomásul kell venni, hogy az iszlám szélsőségesekkel nem lehet tárgyalni. A saját népüket is gondolkodás nélkül irtják a hatalom megszerzése érdekében, s akkor is, ha sikerül azt megkaparintaniuk. Meg kell nézni az afgán tálibokat, az Iszlám Államot, az Al-Kaidát, a Boko Haramot, a Hezbollahot, az Iszlám Dzsihádot, a Hamaszt vagy akár Iránt. A zsidók joggal tartanak az iszlám szélsőségesektől, ők tudják, hogy egy szavukat sem lehet elhinni, ha éppen nem népirtásról, hanem megbékélésről beszélnek. Rákényszerítik uralmukat a saját lakosságukra, s ha valaki fellép ellenük, azt legyilkolják. Vasárnap a Hamasz egyik vezetője kijelentette, hogy át fogják venni a hatalmat az egész világon, s így jár minden keresztény és zsidó, ahogy szombaton a legyilkolt izraeli polgárok.

Izrael sem hibátlan, sőt, de a többszázmilliós arab tengerben szeretne valahogyan fennmaradni. A nagy népszaporulat mindkét részről fennáll, Izraelbe ráadásul még nagyarányú zsidó bevándorlás történt a rendszerváltás után. S ahogyan Magyarország sem tagadja meg egyetlen külföldről hazatelepülő magyartól ezt a jogot, a zsidó állam sem. Jelenleg Izrael lakossága 10 millió fő, közülük 75% zsidó, 21% muszlim palesztin. Bizonyos vagyok abban, hogy 99%-uk ott is békében és biztonságban akar élni egymással, de van – mindkét oldalon – pár tízezer, akik sajnos nem. A 10 millió ember egy fél dunántúlnyi területen él, amelynek fele sivatag. A Gázai övezetben még sokkal rosszabb a helyzet, mert csak akkora, mint a Gárdonyi járás, ahol bő 2 millió palesztin zsúfolódik össze, többségük (80% körüli a munkanélküliség!) a külföldről (pl. ENSZ, EU, olajmonarchiák) oda öntött, a Hamasz, mint „az államhatalom” által osztott segélyekből tengődik. Azok éltek rendes életet, akik átjártak Izraelbe dolgozni.

Normálisan gondolkodó ember nem gondolhatja, hogy a 7,5 millió zsidót mondjuk a tengerbe kellene lökni, vagy ugyanezt a palesztinokkal. Az egyetlen megoldás – meggyőződésem szerint – a békés együttélés, de legalább a békés egymás mellett élés kereteinek kialakítása lenne, amely az elmúlt másfél évtizedben reménnyel kecsegtetően formálódott. Az ultraorthodox zsidó pártocskák hatalomba kerülése, realitásokat nélkülöző programjuk, követeléseik, illetve a Hamasz Irán és az oroszok általi beugrasztása ebbe a terrortámadásba hosszú időre megakasztotta ezt a folyamatot. Sajnos. A következmények pedig – mint fentebb már írtam – beláthatatlanok.

Butola Zoltán

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.