Mani kövek

Spectator: Az üvegház melege

Nem volt hiábavaló a tudósok korai és egyre nyomatékosabb figyelmeztetése a környezet- és klímaváltozás várható hatásait illetően, napjainkban már valóban széleskörű társadalmi tiltakozás bontakozik ki – főleg a fejlett ipari társadalmak térségeiben – nem halasztható tényleges intézkedéseket követelve a kormányzatoktól és a gazdasági élet szereplőitől. A tiltakozások és a társadalmikritika kereszttüzébe alapvetően a fosszilis forrásokra alapozott energiatermelés és ezen belül az olajipar került. Hosszú ideje világos és az adatok széles köre bizonyítja is, hogy a fosszilis energiahordozók jelentős mértékben hozzájárulnak/hozzájárulhatnak a globális felmelegedést okozó üvegház hatású gázok mennyiségének – ma váratlannak tűnő – növekedéséhez. A fosszilis energiahordozók széleskörű felhasználása és azok gyors kiválthatóságának bonyolultsága miatt jelenleg a klímaváltozással foglalkozó szakemberek nagyobb része úgy gondolja, hogy a Párizsi Egyezményben célul kitűzött 1,5 °C  felmelegedési határ már ma is beláthatóan sem tartható, a 2°C felmelegedés határérték megtartása is – bár még elviselhető -, ám egyértelműen kedvezőtlen változásokat vetít előre. A már létező erőművek, üzemek, járművek és építmények, a teljes energiatermelési rendszer szerkezete miatt biztosra vehetően nem tartható a 1,5°C célérték.

A nevezetes egyezményt aláíró országok által felajánlott intézkedések, nemzeti vállalások nem látszanak elégségesek a globális cél elérésére. Ma úgy látszik, hogy a nemzeti célok teljes megvalósítása esetén is az évszázad végére 2,7°C-kal  lesz magasabb a Föld átlaghőmérséklete, mint az ipari korszak előtt. A maximum 1,5 °C  hőmérséklet-emelkedési cél teljesítéséhez csak 2020-ig lehet ragaszkodni a jelenlegi ütem fenntartása mellett, 2035-ig el kell érni az üvegházhatású gázok zéró kibocsájtását.

Ennek elérése érdekében lényegében új energiatermelő infrastruktúrát kellene kiépíteni, a jelenleg működők túlnyomó részét le kellene állítani, a tervezett erőműveket pedig nem lenne szabad megépíteni.

Az egyik legfontosabb intézkedés azonban az emberi társadalom működése nyomán létrejött üvegházhatású gázok légkörbe juttatásának erőteljes csökkentése, majd belátható időn belüli megszüntetése.

Az üvegház hatást okozó gáz alatt gyakran a széndioxidot szokás érteni, ami azonban túlzott egyszerűsítés. Az üvegház hatást előidéző és azt markáns módon befolyásoló gázok 36-70 %-a vízgőz, 9-26 %-a CO2, 4-9 %-a metán és 3-7 %-a ózon. (A szélső értékek a Föld különböző térségeiben tapasztalható különbségeket tükrözik.) A különféle mérései módszerekkel nyert adatok alapján az tapasztalható, hogy 1750 óta a Föld légkörében a széndioxid mennyisége 41 %-kal, a metán 170 %-kal, a nitrogén dioxid 20 %-kal növekedett, a troposzféra ózontartalma pedig 42 %-kal több. Nehéz lenne tehát nem összekapcsolni az emberi civilizáció rohamosan növekvő ipari és mezőgazdasági tevékenységével az üvegház hatású gázok (ÜHG) felszaporodását a légkörben. A növekedés az 1850 után gyorsult fel, ennek következtében pedig a földi átlagos hőmérséklet is emelkedett. Az elmúlt 800 ezer év légköri CO2 koncentrációjának változásait az antarktiszi jégtakaróban végzett fúrások mintáiból állapították meg; eszerint a széndioxid koncentráció az azóta eltelt időszakban soha nem emelkedett 300 ppm fölé. A hidegebb glaciális periódusokat 200 ppm körüli érték, a melegebb interglaciális szakaszokat magasabb, de 300 ppm alatti CO2 koncentráció jellemezte.

2017-ben 2,2 ppm-mel növekedett globálisan a széndioxid mennyisége, a megelőző öt évben pedig 3 ppm volt a növekedés. A 60-as években az üvegházhatású gázok növekedése átlagosan évente még csak 0,6 ppm volt, a következő 70-es évtizedben azonban az éves növekedés drámaian felgyorsult (2,3 ppm).  A kedvezőtlen változás tendenciája még szembeszökőbb, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy az elmúlt 60 év során az éves átlagos koncentráció növekedése százszor gyorsabb volt, mint az ipari forradalmat megelőző időszakban, a természetes folyamatok eredményeképpen. (Valószínűleg túlzás azonban néhány kutató becslése, ami szerint a fosszilis energiahordozókból származó energia iránti igény növekedése miatt a CO2 koncentráció 21. század végére elérheti a jelenleginek a dupláját, 900 ppm-et is.)

Beszédes példa a kibocsátott gázok arányára az Egyesült Államok, mint az egyik legnagyobb légkör szennyező; az itt kibocsátott gáz 81 %-a CO2, ami évtizedekig, de akár évszázadokig a légkörben marad. A földi légkörben levő CO2 jelentős részét ugyan a növények és óceánok ill. azok élővilága felhasználja, csekély részben pedig a kőzetek és talaj felveszik, jelentékeny része azonban a légkörben marad és az emberi társadalom tevékenysége nyomán lényegében halmozódik a mennyisége. Az atmoszférába kibocsátott gáz 10 %-a az Egyesült Államokban növénytermesztésből és állattenyésztésből származik. A metán ugyan jóval nagyobb mértékben közreműködik az üvegház hatás kialakulásában, azonban szerencsére nagyjából egy évtized alatt kémiai reakciók révén lebomlik. Nem úgy a N2O, ami az Egyesült Államok területén a kibocsátott gáz 6 %-át alkotja; ez az alkotórész a széndioxidnál százszor nagyobb mértékben erősíti az üveghatást és hosszú évtizedig is a légkörben maradhat. A mezőgazdaságból, fosszilis energiahordozó elégetéséből és lakossági szennyvízből származó légköri nitrogén dioxidnak mindössze 1 %-a alakul át ammóniává vagy olyan nitrogén vegyületté, amit a növényzet tud felhasználni. A légkörbe jutó freon és annak helyettesítői ember alkotta gázok, mennyiségük viszonylag csekély a légkörben, azonban lebontani azokat csak a sztratoszférában hatásos nagy energiájú fény képes és ez a folyamat egy évtizedet meghaladó ideig is eltarthat.

Valamennyi, ma ismert adat és vizsgálat szerint globális méretekben a CO2 72 %-ban felelős az üvegház hatás növekedéséért. Szükséges azonban tekintetbe venni, hogy ez nem egyedül a széndioxidot tartalmazza, hanem együttesen valamennyi üvegház hatást előidéző gáz mennyiségét, tehát valójában CO2-ekvivalens mennyiséget jelent (önmagában a légköri széndioxid 405 ppm volt 2017-ben, azonban a CO2-ekvivalens 489 ppm volt). Bár az üvegház hatás kialakulásában általában a CO2-ot szokás okolni, a metán hatása húsz éves időtávon belül a felmelegedésben nyolcvanötször nagyobb, mint a széndioxidé az Éghajlat-változási  Kormányközi Testület (IPCC) tanulmánya szerint.

A világ széndioxid kibocsátása 2014-ben 39,2 Gt (milliárd tonna) volt, ebből 33,7 Gt  a fosszilis energiahordozók használatából, 2,2 gigatonna cementgyártásból és 3,3 Gt pedig a mezőgazdaságból származott. (A nagyságrend érzékeltetéséül: az amerikai Földtani Szolgálat számításai szerint a világ valamennyi vulkánjának működés során 200 millió tonna széndioxid kerül évente a légkörbe.)

A fosszilis tüzelőanyagok az energiaigény 80% -át biztosítják, míg az új megújuló energiaforrások (napenergia, szél, geotermikus, vízienergia) mindössze 1,5% -kal részesednek az energia ellátásban.  A fosszilis energiahordozók felhasználásán belül az elmúlt 10 évben a szén aránya 28% -ra nőtt (4,5% -kal), az olaj 31% -ra (6% -kal) csökkent, míg a gáz 23% -ra nőtt (2% -kal).

A korunkban kulcsszerepet betöltő villamosenergia termelése 66 % -a fosszilis tüzelőanyagok, 5 %-a megújuló energia felhasználásával történik. Az elektromos energia 3,3 %-a kőolaj alapú tüzelőanyagot használó erőművekből származik, a széntüzelésű hőerőművek állítják elő egyelőre a villamosság 39,1 %-át.

A villamosság előállítása mögött összességében óriási méretű termelési infrastruktúra van. Jelenleg a világon 6732 darab 30 MW-nál nagyobb teljesítményű széntüzelési erőmű van, bár ebből közel 2000 erőmű csak időszakosan termel. A legtöbb szénalapú villamos erőmű Kínában van (a világ ilyen típusú erőműveinek közel fele), ezek többsége azonban folyamatosan  üzemel. Jelentős számú, de ezernél kevesebb az indiai, és hasonló az egyesült államokbeli erőművek száma. A világ széntüzelésű erőműveinek becsült éves CO2 kibocsátása 9,5 milliárd tonna. Tekintetbe véve, hogy a széntüzelésű villamos energiát előállító erőműveket 40 éves élettartamra tervezik, ez idő alatt az erőművek becsült összegzett CO2 kibocsátása 210 milliárd tonna.

Az Egyesült Államok felelőssége a most légkörbe kibocsátott szénért jóval nagyobb, mint bármely más országnak. Kína várhatóan azonban messze a legnagyobb kibocsájtóvá válik rövid időtávon belül, becslések szerint a globális CO2 mennyiség 41 % -val. Ennek oka a kínai gazdaság gyors és kíméletlen növekedése.

Számos más üvegházhatású gáz kibocsátó gazdasági szektor van még a hőerőműveken túl. A kőolajtermelés során az olajkút és finomító közötti szállítás során világszerte összesen 1,7 Gt CO2 ekvivalens gáz képződik. Az olajipar szereplői ugyan ennek a mennyiségnek nagyjából a felét ismerik el, tény azonban, hogy ez a mennyiség a globális CO2 kibocsátás 5 %-át teszi ki. A kőolaj kitermelési ágazatban szállítással kapcsolatosan keletkező kibocsátás oka, hogy a felszínre hozott olaj mindig tartalmaz bizonyos mennyiségű oldott gázt (többnyire metánt), amit vagy még szállítás előtt a lelőhelyen, vagy legkésőbb a finomítás előtt le kell választani. Az olajvállalatok ugyan  általában törekszenek vagy rákényszerülnek ennek a gáznak (metánnak) a hasznosítására (gyakran kötelezettek is rá, Oroszországban pl. a felszínre került gáz 95 %-át törvényileg kötelező helyi energiatermelésre felhasználni), azonban nem ritkaság, hogy néhány helyen (pl. Algéria) a kísérőgáz jelentékeny mennyiségét egyszerűen elégetik (elfáklyázzák).

Nagyon jelentős mennyiségű CO2-ot és egyéb üvegházhatású gázt bocsát ki a világon jelenleg üzemben levő 1,2 milliárd személygépkocsi és szállítójármű-park. A gépjárművek kibocsátásnak jelentősége könnyen belátható, ha tekintetbe vesszük, hogy egy új autó évente üzemelése során négy tonna CO2-ot termel, azaz az egyes autók átlagosan 15 évnek tekintett működési életciklusuk során 60 tonnával terhelik a légkört.

A ma már globális közlekedési hálózat fontos részét alkotó légiközlekedés 2,7 %-kal terheli a környezetet. Iparági becslés szerint egy Boeing 737 utasszállító óránként 90 – 100 kg széndioxidot bocsát ki, ami nem elhanyagolható összes mennyiséget jelent a világ légiflottájának méretét tekintve.

A széndioxid kibocsátást és annak hatásait elemző tanulmányok rendszerint – talán megbízható adatok híján – részletesen nem térnek ki arra, hogy a mezőgazdasági termelés, az állattenyésztés, az élelmiszer feldolgozás és a földhasználat változásai, továbbá az erdőterületek csökkenése összességében a teljes CO2 és CO2-ekvivalens gázkibocsátásnak 14 – 24 %-ért felelős. A nem energiatermelő ágazatokból származó kibocsátás azonban itt kevésbé pontosan mérhető, ezért a becslések is széles határok között szórnak. Általában ezekből a kibocsátási forrásokból származó üvegházhatású gázok már a globális CO2 mennyiségben szerepelnek, és a források körüli bizonytalanság miatt inkább konzervatívnak tekinthetők az adatok, mint riasztónak.

A globális felmelegedés okainak, és várható kedvezőtlen hatásának eredménye nagyon jelentős gazdasági következményekkel járna, ha azokat az országok és társadalmak értékükön kezelnék. De éppen a pénzügyi – gazdasági konzekvenciák miatt a befektetői világ és velük gyakran egyetértésben levő politikacsináló közhatalom inkább kisebb súlyú változások felé igyekszik terelni a gazdaságot és társadalmat. Nem is számít igazán még ma sem szélsőségesnek az a réteg, amelyik túlzónak vagy éppen hamisnak tekinti a modellezések jövőképét és sürgető tennivalóit. A klíma-szkeptikusok esetenként a tudományos élet szereplőitől is kapnak támogatást, akik a modellek érvényességét, következtetéseit és adatait egyaránt vitatják. A gazdasági, iparági szereplők jóval óvatosabb kritikát fogalmaznak meg, hiszen a melegház hatású gázok kibocsátása több oldalról is dokumentált, ők inkább a hatások értelmezését igyekeznek tompítani.

A klímaváltozás tendenciájának, okainak és okozatainak teljes elutasítása és a jelenlegi ipari – gazdálkodási gyakorlat folytatásának azonban valójában nincs és nem is lehet érvényes jövőképe. Az aggasztó klímaváltozás mellett is tudomásul kell venni, hogy a szénhidrogén alapú fosszilis erőforrások hozzáférhetősége ötven év múlva roppant gyors ütemben csökkenni fog és megalapozott módon nem lehet hinni abban, hogy az évszázad végére nem merül ki a (ma ismert) kőolaj és földgáz készlet. A bekövetkezés időpontján ugyan lehet és érdemes is vitatkozni, de a szénhidrogének alkonyának beköszöntésének tényén aligha. Ami még ennél is fontosabb, hogy addig viszont teljes infrastrukturális váltást kell megvalósítani az ipari társadalomnak és új (legvalószínűbben) megújuló energiaforrásokra szükséges helyezni a működését. Ez bizonyára nagyobb változás lesz, mint amit ma előre lehet vetíteni, főként az emberi társadalom jövőjét illetően. Az átalakulásra vonatkozóan megalapozott és részletes forgatókönyvek egyelőre nem formálódtak, a mai vészforgatókönyvek pedig – remélhetően – majd érvénytelenek lesznek.

2019. 07. 16.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább