Mani kövek

Spectator: Száz év már mögöttünk

Már több mint száz éve él az emberiség a szénhidrogén energiaforrások felhasználásán alapuló, modern ipari társadalomban. Az 1920-as évek elejétől egyre fontosabbá vált, majd rövid időn belül meghatározó jelentőségű lett a kőolaj, a fosszilis energiaforrás lényegében a gazdaság és a társadalom működésének alapvető tényezőjévé vált (beleértve a korábban soha nem tapasztalt méretű és intenzitású háborút is).  Ma a világ elsődleges energiafelhasználásának 30 %-át szén, 24 %-át földgáz és  33 %-át nyersolaj fedezi.  (Érdemes megjegyezni, hogy a világ energiaigénye az elmúlt 200 év során 1300-szorosára növekedett és természetesen időközben át is strukturálódott, a szén dominanciáját felváltották a szénhidrogének.)

A nyersolajerőforrásnak kezdeti látszólagos kimeríthetetlensége – a kitermelés robbanásszerű földrajzi és geológiai kibővülése mellett is -azonban valójában soha nem volt evidencia. A 60-as évek elején elkezdődött a számolgatás, először az Egyesült Államok tartalékaira vonatkozóan, hogy mennyi ideig lehet fenntartani a kitermelés ütemét. King Hubbert geológus 1956-ban végzett számítást először erre vonatkozóan, és arra következtetésre jutott, hogy az észak-amerikai olajkitermelés várhatóan a 60-as évek második felében fog tetőzni. Ekkor született meg az olajcsúcshozam elmélet (peak oil theory), ami azután évtizedeken át, lényegében máig foglalkoztatja az iparág szereplőit és a politikai döntéshozókat egyaránt.  Hubbert modelljének jóslata valójában nem vált be (nem is válhatott be), de az alapvető kérdést napirenden tartotta. Az ezredforduló környékén már a világ egészére kiterjesztett becslést és modellt készített és hozott nyilvánosságra C. Campbell geofizikus. A vonatkozó kutatások akkor azonban már mintegy évtizede folytak, mert ismert volt, hogy a fosszilis energiaforrásokból (kőolaj, földgáz és szén) származik az emberiség energia felhasználásának 82 %-a. Az olajkitermelés előrejelzésének elméleti megközelítése azon alapult, hogy a Föld népességnövekedése valójában az egy főre jutó erőforrás igényének exponenciális növekedésével jár együtt, viszont az ismert fosszilis energiaforrások mennyisége véges.

Fontos azonban tudni, hogy a – számos elemében vitatott – olajcsúcs elmélet időbeli eredménye nem azt jelenti, hogy ekkor kifogy a kőolaj, hanem azt, hogy a kitermelés üteme időben eléri azt a pontot (mennyiséget), ahonnan már tovább nem növekszik, a kitermelés nem növelhető. Rendszerint ez a pont nem feltétlenül egy adott évet jelent, hanem egy időintervallum kezdeteként szokás értelmezni. Abban viszonylagos egyetértés van az elemzők között, hogy a globális kőolajtermelés 2005-ben elérte a csúcsát és az ezt követő 10-15 év során már a kitermelés üteme és mennyisége bizonyosan nem fokozható. Alátámasztja ezt a megállapítást, hogy 2005-ban a világ olajtermelése 73 milliárd hordó volt, később 2012-ben 600 ezer millió $-t költött a világ olajtermelésre és ez mindössze 3% termelésnövekedésre  (75 milliárd hordó) volt elegendő. A korlát tehát nem befektetési-gazdasági természetű.

Természetesen modellkészítésben időközben nem volt hiány, a felhasznált adatok köre is bővült, és néhány elemzés már a 2000-es évek elejétől drámai termeléscsökkenést, majd ezt követően az energiaellátás és a civilizáció gyors összeomlását vetítette előre. A kudarcot vallott előrejelzések azonban nem a társadalom és az iparág megrettentésére készültek, azok a maguk adatait következetesen végig vitt elemzések voltak, hanem gyakran a rendelkezésre álló adatok sem voltak kifogástalanok, hiányosak vagy egyenesen tévesek voltak. A két legnagyobb termelő megbízható készletadatai például nem voltak ismertek; Oroszországban (és elődjében) az olajkészlet államtitok volt 2013-ig, Szaud-Arábia készleteit soha nem vizsgálhatták független szakértők, és az ország időnként nyilvánvalóan képtelen adatokat hozott nyilvánosságra. Az országok még kitermelhető olajkészlete és az adott évi termelés arányából lehetett azonban csak következtetést levonni az országok, régiók, kontinensek olajkészleteire vonatkozóan. A modellezés számára szükséges volt az összes eddig kitermelt kőolaj mennyisége, az ismert olajtartalékok és feltételezhető jövőbeli készleteket. Az adatok az egyes országoktól származtak, és vagy hiányoznak az említett példák szerint, vagy gyakran manipulálták azokat. (Ráadásul a nagy tekintélyű és joggal mértékadónak tekintett intézmények, mint az  Energy Watch Group és az International Energy Agency, amelyek rendszeresen átfogó elemzéseket  készítenek, néha szakmai küzdőtérnek tekintették egymás tanulmányait.)

A 2000 utáni években készített előrejelzések egyetértettek abban, hogy a világ hagyományos olajából nincs több még felfedezetlen, a legvalószínűbb az, hogy az emberiség eddig valamennyit feltárta. A számítások alapvetően a „hagyományos” kőolaj kitermelését elemezték. (A „hagyományos” kőolajból átlagosan egy hordó olajnak megfelelő energia ráfordítással 6-8 hordó termelhető ki; valamennyi modell csak ezzel a típusú olajjal számolt.) Az egyes olajmezőkben kezdetben természetes rétegenergiával termelik az olajat nagyjából 18-24 évig, azután a természetes felhajtó energia elfogy és pótlólagos energiát kell biztosítani a termelvény kihozatalához, ami fokozatosan növeli a költségeket és egyre csekélyebb hatásfokú is. A mező életciklusának második fele leszálló ág, és ezen belül különféle időtartamon belül következik be a kimerülés. A kitermelés tetőzése után – egyes mezőkre és a globális olajtermelésre vonatkozóan – a kimerülés időpontját a hozam határozza meg; a keresletnek mindössze annyi a szerepe, hogy a kereslet növekedése felgyorsítja az ezzel lépést tartani akaró kitermelést, azaz felgyorsítja a lelőhely(ek) kimerülését.

A nehezen kitermelhető, „nem-hagyományos” olajhomokból és olajpalából egy hordó olajnak megfelelő energia ráfordítással mindössze 2-3 hordó nyerhető ki, a nagy mennyiségek ellenére gyakorlatilag nem jelezhető előre megbízható módon ennek a típusnak a kitermelése. A legutóbbi időkig a modellek nem is számoltak az ilyen ódon kitermelhető nyersolajjal.  A jelenleg ismert olajkészletek bő harmada már kimerülő lelőhelyekről származik, amelyek éves természetes termeléscsökkenése 4-5 %, ami a globális kitermelést önmagában közel kétmillió hordóval csökkenti évente. A világ 800 legnagyobb működő olajlelőhelyének elemzése azt igazolta már tíz évvel ezelőtt, hogy ezeknek a meghatározó jelentőségű mezőknek a kitermelés csökkenése évi 6,7% és 2030-ig a csökkenés eléri a 8,4%-ot. A probléma súlyát növeli, hogy a világ olajigénye viszont évente 2% -kal több, főleg a népesség növekedése miatt. A kitermelés csökkenése azonban – változatlan körülmények között – fél évtized alatt a 15%-ot is elérheti és áthidalhatatlannak bizonyul az igény és kitermelt mennyiség közötti szakadék.  Az utóbbi két évtizedben az egy főre jutó nyersolaj kitermelés 4,5 hordó/év mennyiség  körül látszik állandósulni, miközben a világ népessége növekszik. A stabilizálódó felhasználás egyik valószínű oka a fejlett ipari államok energiahatékonyságot növelő intézkedéseiben keresendő. A nagy fejlődő országok, mint Kína és India nyersolaj importja folyamatosan növekszik, ma már Kína a világ legnagyobb kőolaj importőre.

A globális kitermelés csökkenésének ellensúlyozását különféle technológiai megoldásokkal igyekeznek az érintettek megoldani, ami viszont növekvő költséget okoz és még inkább a gyorsuló kimerülést készíti elő. A világ olajtermelésében húsznál kevesebb óriásmező játszik kulcsszerepet, tehát hasonló nagyságú néhány új, hasonló nagyságrendű lelőhely felfedezése megoldaná a kitermelés problémáját. De a földtudományi szakértők már két évtizeddel ezelőtt kimutatták, hogy erre reális esély már nincs, és a tapasztalat is igazolta ezt. Óriás készletekkel rendelkező mezőt évtizedek óta nem fedeztek fel, az új felfedezések pedig kevesebb, mint 10 ezer millió hordó/év nagyságrendű mennyiséget jelentenek mindössze.

Bonyolítja a képet a még rendelkezésre álló készletek földrajzi megoszlása; az észak-amerikai kontinensen van a világ nyersolaj tartalékainak 14,5%-a, a Közel-Keleten 57%-a, míg Európában mindössze 1,5%-a, ami természetesen az erőforrások kimerülésének földrajzi területeit különféle mértékben érinti majd (bár a nyersanyag kereskedelme lényegében globális hálózatban történik). A Földön eddig 875 milliárd hordó nyersolajat termeltek ki, azonban a még rendelkezésre álló nyersolaj készleteket illetően roppant eltérő a kutatócsoportok és intézmények véleménye. A leginkább optimista, de szakmailag is megalapozott álláspont szerint a még kitermelhető kőolaj mennyisége nem több, mint 900 milliárd hordó összesen. (A jövőbeni készletekre vonatkozó becslések roppant nagy eltérése mögött a számítás módszertani különbségek mellett a múltbeli kutatások eredményességének jövőbe vetítése is nagyban közrejátszik.) A leginkább reális adatokat tekintetbe véve bizonyos, hogy a világ elérte a kitermelési csúcsot, és az olajipari technológiai újítások (mert ezek rohamosan addig növelik a költségeket, amíg energetikailag, valamint gazdaságossági szempontból egyaránt nem éri meg a kitermelés) sem fogják időben a tetőzést előremozdítani, azaz a világnak az évszázad közepéig meg kell valósítania a kőolajnak más erőforrásokkal történő helyettesítését.

Ez nem kis mutatványnak ígérkezik, hiszen a világban az elektromos áram előállítására a kőolaj  4,3%-át, a földgáz 21,6 %-át használják fel közvetlenül (ide kívánkozik az is, hogy a kitermelt szénnek 40,8 %-át használják fel áramtermelésre)  A személyi közlekedés 55%-ban, a teherszállítás 90%-ban igényel kőolajterméket,  a vegyipar és mezőgazdaság szintén óriási mértékben használja változatos módon ezt a fosszilis anyagot. A csökkenés következményei pedig tovább gyűrűznek a társadalmi lét szinte minden szektorára, végső soron az emberiség jövőjére. A szélsőséges, esetenként számszerűsített „ítéletnap” jóslásoktól eltekintve iparági elemzők és közgazdászok egyetértenek abban, hogy az olajkorszak alkonya ugyan elkezdődött, de megalapozott előrelátással és főleg aktív intézkedésekkel a jövőben az azonnali összeomlás elkerülhető. Ma nagyjából négyszer annyi kőolajat fogyaszt a világ, mint amennyit új pótlásként felfedez az emberiség, és ennek a figyelmeztetésnek erőteljesnek kell lennie az előrejelzések meglevő bizonytalanságai mellett is.

Az olaj csúcstermelés elmélete és modellje geotudományi és közgazdasági oldalról egyaránt kritika tárgya is; azonban az elmélet végső konklúziója aligha vitatható, ha az egyes modellek számításai meg is kérdőjelezhetők. Nagy nyomatékot adott ugyanakkor az elmélet fejlesztésének az a felismerés, hogy a globális klímaváltozás folyamatában a szénhidrogén alapú ipari társadalom működésének nem megkerülhető szerepe és felelőssége van. Ezen a ponton kapcsolódik össze a környezet- és klímaváltozás kutatása a szénhidrogének szerepének és felhasználásának hatásaival. Ilyen nézőpontból több új kérdés merül fel, ezek megválaszolásához szükséges felhasználni az olaj csúcstermelési modell számos elvitathatatlan eredményét is.

2019. 17. 07.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább