A globális klímaváltozással kapcsolatos kiélesedett viták már messze túlterjedtek a szaktudományok szűkebb területein, az emberek – nem meglepő módon éppen a fiatal korosztályok – a világon hevesen és megállíthatatlanul követelnek hathatós változást az emberi tevékenység okozta környezetkárosítás megelőzése és a folyamatok megállítása érdekében. Az információs csatornákkal átszőtt világban, tudatos gondolkodású társadalmi csoportok mind határozottabban gondolkodnak és türelmetlenül követelik a változásokat a gazdaság szereplőitől és a társadalom irányítóitól egyaránt. A változtatás szükségessége ma már magától értetődő, de valójában nem újkeletű. Már 50 éves az első tudományosan is megalapozott figyelmeztetés.
1971-ben mutatta be a Massachusets Institute of Technology (MIT) kutatócsoportja tanulmányát Moszkvában és Rio de Janeiro-ban; a tanulmány címe „A növekedés határai” (The Limits of the Growth) volt és a következő évben könyv formájában meg is jelent. A tanulmányt, ami egy számítógépes szimuláció eredményeit foglalta össze, 17 fiatal, javarészt huszonéves kutató készítette. A tanulmány népszerűsítésben nagyon jelentős szerepe volt a Római Klubnak, amit 1968-ban tehetős vállalkozók, közgazdászok, tudósok, tiszteletreméltó közéleti emberek alapítottak. A magán kezdeményezésre létrejött non-profit szerveződés az emberiség jövőjével kapcsolatos közös gondolkodást állította tevékenysége középpontjába és ma is eredményesen működik. (A szervezet szerepét jól mutatja az MIT tanulmány széleskörű megismertetésében, hogy azt néha a Római Klub jelentéseként szokták hivatkozni.)
A kutatók által épített számítógépi modell (World3) a Föld erőforrásainak és a humán populációnak a kölcsönhatását elemezte. A változók, amelyek összefüggéseit vizsgálták, a népesség, az élelemiszer termelés, az ipari fejlettség, a környezet szennyezettség és a fosszilis természeti erőforrások voltak. A 60-as évek végén valamennyi változó növekedést mutatott és a jövőbeli növekedést a kutatók exponenciálisnak feltételezték, míg az erőforrásokhoz való hozzáférés modelljükben lineárisan növekedett. A megközelítés valójában nem volt teljesen merev, az elemzést végző kutatók hangsúlyozták, hogy az eredmények inkább jelzés értékűek, mint szoros oksági kapcsolatok. (A kiinduló adatok között alapvető jelentősége volt annak, hogy a véges mennyiségű ásványi erőforrások felhasználásnak exponenciális növekedését tételezte fel, ami azonban később tévesnek bizonyult és a későbbi modellfrissítésekben ezt korrigálták is. A végeredményen azonban érdemben – mint kiderült -nem változtatott.) Az öt változó kombinációján alapuló modell eredményeit három forgatókönyv írta le: kettő a 21. század második felében az erőforrások túlzott felhasználása következtében bekövetkező civilizációs összeomlást körvonalazta, a harmadik pedig egyensúlyon nyugvó stabilizált világot írt le. A tanulmány összegzett következtetése az volt, hogy amennyiben a vizsgált változók növekedési trendjei nem változnak, úgy 2072-ig az emberi populáció és az ipari teljesítmény gyorsan és nem kézbentarthatóan össze fog omlani. Az összefoglalás 1972-ben így fogalmaz:
„Ha a világ népességének, az iparosodásnak, a szennyezésnek, az élelmiszertermelésnek és az erőforrás-kimerülésnek a jelenlegi növekedési tendenciái változatlanok maradnak, a növekedés határait ez a bolygó valamikor a következő száz év alatt elérheti. A legvalószínűbb eredmény a népesség és az ipari kapacitás meglehetősen hirtelen és ellenőrizetlen csökkenése lesz.”
A tanulmány készítésekor ismert növekedési mutatók megváltoztatása esetén viszont a civilizáció fenntartható módon stabilizálható lenne, ehhez azonban azonnali cselekvésre van szükség.
„A növekedés határai” tanulmány – mint várható volt – azonnal kritikai kereszttűz alá került, a bírálatok kezdetben alapvetően a tudományos életből érkeztek. Mindent ízekre szedtek, a módszertant, a forrásokat, a számítógépi modell szerkezetét, az adatok érvényességét. Hiányolták a várható technológiai fejlődés figyelmen kívül hagyását és az emberi beavatkozás lehetőségét a folyamatokba, a modellezés következtetéseit pedig egyenesen hibásnak. Az elmarasztaló kritikák persze nem maradtak el az üzleti és ipari szférából, közgazdászok köréből, az egyház részéről és – nem meglepő módon – a populista politikai baloldalról.
Az ezredforduló után azonban elsősorban a szakmai társadalom körében a tanulmány növekvő megbecsültségre, elismerésre tett szert. Ennek oka egyrészt az volt, hogy az eredményeinek egy része évtizedekkel később megerősítést kapott az aktuális adatok alapján, másrészt – és ez a fontosabb – a szakmai társadalom felismerte a korai riasztás jogosságát. És közben változott a világ is. Egyre határozottabb lett a felismerés és a bizonyosság, hogy az ipari társadalom adott körülmények közötti változatlan, sőt növekvő kibocsátást eredményező működése fokozatosan globális klímaválságot is okozhat. Bár sem az 1972-ben megjelent MIT tanulmány, sem a későbbi 1974-es és 2005-ös kiadások sem tartalmaztak a klimatikus változásokat érintő következtetéseket, szellemiségében bizonyosan megágyazott a fokozatosan kiteljesedő globális klímakutató tudományágak számára.
Említésre méltó, hogy az olajiparban – ami ekkor már régóta elsőrendű energiaforrás volt – a 60-as évek közepétől szintén készültek modellek a kőolaj jövőbeni szerepét és kimerülésének következményeit vizsgálva. (Ezek az un. csúcstermelési vagy „peak oil” modellek.) Az elemzések végeredménye a 21. századi elejére már energetikai összeomlást vizionáltak. Csak egy energiahordozó várható élettartamára és felhasználására korlátozódó modellek – ugyan kissé eltérő időpontokra – azonban ugyancsak hasonlóan borúlátóak voltak, mint „A növekedés határai” tanulmány. (Hasonlóan heves vitákat is indukáltak az iparág és közgazdaság területén. A nyersanyag stratégiai jelentősége miatt számos kormányzat érvrendszerébe szilárdan beépült ezeknek a modellszámításoknak a végeredménye, ha éppen arra volt szükség.)
Fél évszázad telt el „A növekedés határai” elkészülte óta és úgy tűnik ez a figyelmeztetés kevés volt ahhoz, hogy a várható/előrejelzett változásokat az ipari társadalom értékén kezelni akarta vagy tudta volna. Jelenleg a kutatások már sokkal nagyobb volumenűek tartalmi és elemzési tekintetben egyaránt, azonban a társadalom vezető rétegére gyakorolt nyomásnak is növekednie kell, hogy valóban érdemi előrehaladás történjen a világban, mert a fél évszázad jó része elvesztegetett időnek tűnik ma.
2019. 06. 30.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.