Június 16,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Egy bokatörés története, avagy kálvária az egészségügyben

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,732,797 forint, még hiányzik 1,267,203 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ezúttal egy személyes történetet szeretnék megosztani, szóval aki vitriolos politikai cikket vár, nyugodtan ugorjon tovább. A törött boka a szerelmemé, aki nem mellesleg végstádiumos rákos beteg, ami eleve hosszadalmas és fájdalmas kapcsolatot jelent a magyar egészségügy legkülönbözőbb bugyraival. A törött bokával először a 3. kerületi sztk.-ban jártunk, ahol fekvőgipszet kapott két hétre, majd az orvos megkérdezte, hogy nem akarunk-e könnyített járógipszet, ami úgy megy, hogy én elszaladok a földszinten levő gyógyászati segédeszköz boltba, hogy megvásároljam a szükséges anyagot a gipszeléshez (8000,-Ft), ahol kb. húsz percet kell várakoznom, mert egy néninek most épp fűzőt próbálnak. Az ember már ettől megbuggyan. Egy ellátásra szoruló beteg várjon, mert foglalt a boltban a „próbafülke”, azaz az egész bolt. Ez az apró részlet is megvilágítja, hogy az orvosi ellátás rendszerét olyanok találják ki, akiknek közük sincs ehhez se a beteg, se az orvos oldaláról. Végül sikerül végre begipszelni a lábat, de a folyamat során nekem, mint kísérőnek kell asszisztálnom az orvosnak vagy az asszisztensnőnek, pl. tartsam a gipszet a talpánál öt percig. Majd röntgen, minden oké, kivéve, hogy párom lábát iszonyúan szorítja a gipsz. Annyira szoros, hogy egymásra vannak szorulva a lábujjai. Mondja az orvosnak, hogy ez így nem lesz jó, inkább vesszünk még egy adag gipszeléshez valót, de ez így nem normális. Az orvos kicsit kivágja a gipszet az ujjainál, majd biztosít róla, hogy ez jó lesz így. Ezúton köszönünk a doktornak egy újabb szörnyű éjszakát. Másnap újra be a dokihoz, hogy szedje ezt le és tegyen fel újat. Anyósom vált engem, mert dolgoznom is kellett egy keveset, szóval csak utólag értesültem arról, hogy az orvos megsértődött és nem volt hajlandó új gipszet felrakni és beutalt minket a Jánosba. Ha ott lettem volna, feltehetően kidobom az orvost az ablakon, de minimum elküldöm a picsába, ugyanis ebből az derült ki, hogy az orvosnak az első alkalommal azt kellett volna mondani, hogy ő nem igazán tud, legfeljebb csak fekvőgipszet felrakni, és inkább menjünk egy szakképzett gipszelőhöz (ez valójában egy külön szakma), akiből egyébként még elvétve azért akad egy pár, egy-két kórházban, ehelyett simán rosszul rakott fel egy gipszet, de persze neki állt feljebb és ő sértődött meg. Nem először látom ezt a mentalitást, szóval hogy lehet az, hogy a 21. században, Magyarországon egy orvos, akinek gyógyítania kellene, megsértődik a betegre és elküldi máshoz?! Utólag találtunk egy cikket egy nyolcvanéves angol férfiről, akivel ugyanez történt, de neki nem vették le, pedig minden nap visszament, hogy nagyon szorítja. Nem, jó lesz az, majd megszokja. A végén amputálni kellett a lábát, mert teljesen elhalt a gipszben.

Három nappal később, miután a párom kipihente a fenti sokkot, elmentünk a Szent János Kórház Traumatológiájára. Az a hely maga a pokol, annyira lepusztult az egész. Nekem volt már korábban (2005-ben) egy jó kis tapasztalatom a hellyel, melynek során rájöttem, hogy milyen naiv dolog feltételezni azt, hogy az orvos van a betegekért. Pont fordítva, a betegek vannak az orvosokért. Az orvosnak, főleg a hierarchia csúcsainál, csak azért van szüksége a betegekre, hogy önnön nagyszerűségében tetszeleghessen és visszaigazolja az ő fontosságát. Tisztelet a kivételeknek. De legalább egy egész konzílium előtt oszthattam ki az osztályvezető főorvost, akinek végére már lila volt a feje. Szóval a hely az elmúlt 18 évben semmit nem változott, legfeljebb tovább romlott az állapota.

Azt olvastuk, hogy kora délután vannak a legkevesebben, ezért 2 órára odamentünk egy tolószékkel felfegyverkezve. A betegfelvételi szoba ilyenkor már nem működik (persze, miért is?), a valamilyen okból Triázsnak nevezett szoba előtt kell várakoznunk, szerencsére csak egy ember van előttünk. Bent rögtön lebasznak, hogy miért csak most jöttünk, türelmesen elmagyarázzuk a helyzetet (azt gondolná az ember, de legalábbis én, hogy egy végstádiumos beteggel legalább egy fokkal együttérzőbbek lesznek az emberek, de nem, sőt, mintha emiatt még jobban utálnának.) Ez is tipikus tapasztalat, az orvosok úgy kezdik, hogy rögtön lebasszák a beteget valami miatt, nyilván mindig van rá okuk. Leginkább, az hogy beteg vagy. Orvoséknál nem tanulnak pszichológiát, kommunikációt? Nincs olyan tantárgy, ami arról szól, hogyan kommunikáljunk a beteg emberekkel? Vagy esetleg az az, amire mindenki simán megkapja a pontot, és senkit nem érdekel? Esetleg az Orvosi Kamarának kellene kommunikációs tréningeket tartatnia. Persze az biztos megalázó érzés lenne az orvosok számára, hogy valaki más tréningezi őket. Engem akarnak oktatni? Hát én vagyok az orvos vagy mi szösz! 

A röntgen és a CT (ezt most nem részletezem, hogy miért kellett) meglepően gyorsan ment. Aztán csak vártunk, csak vártunk. Többször elment közben mellettünk az orvos, az asszisztensnő is, de csak a gipszelőnek tűnt fel, hogy a párom rosszul van, és különben se lesz jó, hogy csak úgy lógatja a gipszelt lábát, szóval hozott egy ágyat és lábtámaszt. Ez a zord és fásult arcú mesterember volt az egyetlen, akiben volt még együttérzés, illetve aki észlelte maga körül a világot. Meg tudom érteni, illetve látom, tapasztalom, hogy az orvosok előbb-utóbb kialakítanak egy védelmi mechanizmust a sok szenvedéssel és nyomorúsággal szemben, másképp biztos ők is gallyra mennének, de ebből még nem következik az, hogy lekezelőek, arrogánsak és ellenségesek legyenek, pláne nem az, hogy a betegeken vezessék le a saját feszültségeiket. Ez az ő választásuk volt, nem hiszem, hogy bárki is pisztolyt szegezett volna a halántékuknak, hogy ők márpedig orvosok lesznek. És még fel is esküdtek, de úgy tűnik ezt hamar elfelejtik. Én már több orvosnak is feltettem ezt a kérdést. Mármint, hogy jól tudom, maga orvos, ugye? Akkor esetleg nem kéne gyakorolnia a szakmáját?

Kb. két és fél óra után végre szólítottak minket. Elkezdtünk lekászálódni az ágyról, de jött a gipszelő, hogy maradjon csak, ő ágyastul beviszi. Közben már a következő nevet szólították. Egy egészséges, két épp lábbal bíró ember se feltétlenül ér oda 15-20 másodpercen belül, szóval már az ajtóban kavarodás volt. Végül sikerült bejutnunk, én hátulról fordítottam irányba az ágyat, hogy könnyebben bejussunk. Szóval én értem be utoljára arra, hogy a párom épp köszönni próbált, de az asszisztensnő rögtön letorkolta, hangosan indulatosan azt tudta kérdezni, hogy „MI EZ ITT?!” Végül is biztos felháborító volt számukra, hogy egy kórházban, egy kórházi ágyon tolnak be egy gipszelt lábú beteget. Hallatlan! Akkor, a kb. harmincas doktornő vette át a szót minősíthetetlen hangnemben, hogy mi egyáltalán hogy kerülünk ide, minek, meg különben is ki rakta fel azt a gipszet. Rögtön kinyílt a bicska a zsebünkben, de megpróbáltuk normálisan elmondani mi történt, mire a doktornő közbevágott, hogy ő erre nem ér rá, neki vérző betegeket kell ellátni, ráadásul ilyen stílusban nem beszélhetünk vele, úgyhogy várjunk kint amíg a következő beteget ellátja, és majd meglátja, hogy aztán esetleg minket is. Mondom neki, hogy innen nem megy ki senki addig amíg nem teszi a dolgát. Az ággyal, és a végében velem tulajdonképpen eltorlaszoltam a kijutást. Ekkor már olyan tekintettel néztem rá, amitől egy épeszű ember nem kötekedni kezd, hanem menekülni. Aztán persze nekem támadt, hogy én eleve mit keresek ott, és bent se lehetnék. Na persze, miért ne lehetne bent egy vizsgálóban a beteg kísérője? De legalább sikerült eljutnunk odáig, hogy ha kimegyek, akkor hajlandó ellátni a párom. Talán tényleg hatott a gyilkos pillantás. A vizsgálat nem tartott három percnél tovább, de azért a beszólások folytatódtak, a párom gyakorlatilag sokkos állapotban került ki. Valahogy sikerült megnyugodnia annyira, hogy be tudják gipszelni a lábát.

Szóval az is kiderült, hogy mi tulajdonképpen megzavartuk a csupa sürgős beavatkozást igénylő ambuláns kezelést, ahova beutaltak minket, és még külön rajtunk verték el. A kontrollra jövő betegeknek nem tudom, hogy kéne érkezniük, és kihez, ha aktuálisan egy orvos látja el mindkettőt. Ez egy munkaszervezési hiba, vagyis megint csak kiderül, hogy az egész rendszer rossz és túlterhelt. Persze legyen ez is a beteg hibája. Az egészségügyi rendszert sikerült olyan szinten leamortizálni, hogy az már csak feszültséget, fájdalmat, keserűséget, agressziót és utálatot váltson ki a folyamat minden résztvevőjében. Az orvosok és az egészségügyi személyzet túlterheltek, fáradtak idegesek, és a betegeken kompenzálják ezt, a betegek szenvednek, tűrnek, és vérmérséklettől függően reagálnak. Furának tartom, hogy az emberek nagy része úgy tekint az orvosra mind a mai napig, mint valami szent emberre, akinek hálásak lehetünk, hogy ha foghegyről odavet nekünk pár mondatot, és semmit nem kérdőjelezünk meg, és alázatosan elfogadjuk, hogy úgy beszélnek velünk, mint egy szardarabbal, hiszen az ő kezükben vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva, ők meg visszaélnek a kiszolgáltatottságunkkal. Mert ez a „normális”. Hát nem! Én nem tűröm. Én is úgy kezdem, hogy előre megadom a tiszteletet. Nos, az orvos nem. Megint csak tisztelet a kivételnek.

Elkészült a gipsz, de a doktornő kitalálta, hogy még szívat minket egy kicsit és elküldött még egy ultrahangra. Az ultrahangos orvos/technikus (?) kedves volt, mondta, hogy nincs semmi gáz, és vártunk már eleget, szóval csak menjünk be szólítás nélkül az orvoshoz és kérjük el az ambuláns lapot. Azért megvártam, amíg kijött valaki és bementem. Láttam a szemében, hogy „ez már megint csak úgy bejött, pofátlanul.” Megkértem, hogy írja meg a beteglapot, persze én megint csak hogy képzelem, neki most sürgősen be kell varrnia egy vérző sebet (ez a sebészeknél biztosan gyakori hivatkozási alap), szóval ő nem ér rá erre. Naná, hogy nem, de azért 3 percet eltöltünk ezzel a vitával is, amennyi idő alatt akár meg is írhatta volna a papírt, aztán fogta magát és szép komótosan elslattyogott a műtő felé. Ekkor már tényleg nagyon elegünk volt, legszívesebben felrúgtam volna, szóval papír nélkül elindultunk haza.

Persze várt még ránk egy újabb hányattatás, egy bónusz belénkrúgás. Először is meg kellett keresnünk, hol van az egyetlen parkoló-automata, aztán kiderült, hogy ezért a rémes 4 óráért még fizessünk 3800 forintot. A gipszelő kifizetése (20.000Ft) után maradt nálam még 3000 forint készpénz, de természetesen ez a gép csak készpénzt fogad el, szóval még vissza a kapuhoz, megkérdezni, mi van ilyenkor, keressük meg a bank automatát, 4. épület, jól eldugva az oldalában, pénzkivét, vissza az automatához, ott még megvárni amíg valaki végez, de neki se működik egyből, közben a párom már teljes sokkban, sose fogunk kijutni innen, végül fizetés, ki, húúúúúúú….

Szóval ez a kórházi parkolás a kizsákmányolás mintapéldánya. Mindig többe kerül, mintha kint állnál meg, és egy járóképtelen, de csak egy szimplán beteg, vagy sérült emberrel nyilván bemész, nem passzióból, hanem mert meg akarod könnyíteni a dolgukat. Akkor fizess, bazdmeg! Hol van már a 300 forintos vizitdíj? Most már csak a parkolás többe kerül óránként. Hogy lehet ilyen pofátlanul bánni és visszaélni beteg emberek kiszolgáltatottságával? Kösz minden érintettnek!

CHF.Scarface

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.