Július 18,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Mani kövek


Spectator: Háború a békében

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,622,220 forint, még hiányzik 1,377,780 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A potsdami konferencia végén Truman tájékoztatta Sztálint, hogy az Egyesült Államok minden eddig ismert fegyvernél hatásosabbat hozott létre és próbált ki sikeresen. A három nagyhatalom vezetője megállapodott, hogy további ellenállás esetén a fegyvert az amerikai hadsereg beveti Japán ellen. A közlés nyomán Sztálin semmilyen reakciót nem mutatott, mindössze megjegyezte, hogy ez a japán kapitulációt minden bizonnyal közelebb hozza. Truman – naplója szerint – meg volt győződve, hogy Sztálinnak fogalma sincs, miről beszélt. Pedig nagyon tévedett. Sztálin még aznap felhívatta Igor Kurcsatovot, hogy lehetőség  szerint gyorsítsák fel a nukleáris programot. A Szovjetunióban ugyanis a legnagyobb titoktartás mellett már a 20-as évek elejétől foglalkozott a tudósok egy csoportja a hasadóanyagok lehetséges felhasználásával. 1943 elejétől viszont már minden erőfeszítést a nukleáris fegyver előállítására összpontosították, a teljes tevékenység tudományos és műszaki részét egyaránt 1945-től az állambiztonság vezetője, Lavrentyij Berija teljes felhatalmazással felügyelte. A program háború alatti,  gyors ütemű fejlesztésének egyik oka az volt, hogy a szovjetek is értesültek a nyugati tudósok aggodalmáról, miszerint Hitler ilyen típusú fegyver előállításáról gondolkodik, a másik ok pedig az volt, hogy tudtak Roosevelt és Churchill közötti titkos quebeci megállapodásról is, amiben a két vezető kizárólagos megállapodást kötött a már megkezdődött atomfegyver-programjuk összehangolásáról. Sokkal később derült ki, hogy a tudományos munkában résztvevők egy részén keresztül szivárogtak ki információk az oroszok felé, onnan viszont gyakorlatilag semmi nem jutott az amerikaiakhoz. A többit tudjuk; a Japánra ledobott két atombombával jelképesen is beköszöntött az atomkorszak és a két nagyhatalom az atom-, majd hidrogénfegyverrel – egymást kölcsönösen zsarolva – évtizedeken átnyúló versenybe kezdett. A Szovjetunió 1949-ben elvégezte az első sikeres atombomba tesztet a kazahsztáni Szemipalatyinszkban, jóval korábban, mint azt az amerikaiak feltételezték. Ezután a világnak tudomásul kellett venni, hogy sorozatban folytak az atomfegyver-kísérletek és a viszonylagos béke ezek árnyékában létezhetett csak. A szovjet rendszer is mindent megtett, hogy fegyverzet terén szuperhatalmi pozícióban maradjon, fejlesztések és kísérletek sorozatát végezte folyamatosan. A kísérletek között is kirívóan ijesztő és mélységesen felelőtlen volt, amit a dél-orosz sztyeppe lakott területén, az orenburgi területen végeztek el 1954 őszén.

Az utazó többször járt ezen a vidéken az elmúlt évtizedekben.  A szelíd dombok és a közöttük elhelyezkedő széles, füves mezők jellemzik a gyéren lakott tájat. Helyenként ligeterdők és nagyobb tölgyerdők foltjai teszik változatosabbá a vidék arculatát. A tölgyerdőket itt és Oroszország európai részének számos helyén még Nagy Péter rendeletére telepítették, a minőségi építési faanyag biztosítása érdekében. A vidéken járva az utazónak feltűnt, hogy van olyan helység (Tockoje), ami mellett van azonos névvel egy második is (Tockoje Vtoroje). Orosz kollegákkal beszélgetve egy – első hallásra valószínűtlen – történetet hallott, nevezetesen, hogy itt évtizedekkel korábban egy katonai célú, katonák részvételével lezajlott, valóságos atomrobbantással kombinált hadgyakorlat történt. Ebben az időben, az ezredforduló után azonban a titok már nem volt annyira titok Oroszországban, hogy ne beszéltek volna róla. A helyszín mégis furcsa volt, mert ez a vidék a nagy olajprovincia területén volt, aminek feltárása éppen az 50-es években már javában folyt és nem is volt lakatlan pusztaság.

A szovjet hadvezetés a hadgyakorlat helyszínét úgy választotta meg, hogy az hasonló legyen, mint a szerintük várható új világháború kezdeti áttörési helye. Ez pedig – feltételezésük szerint – Magdeburg környéke lett volna; az orenburgi terület domborzati viszonyai, növényzete, a települések hálózata, a népesség eloszlása megegyezett a németországi analóg területével. A hadgyakorlat célja volt felmérni, hogy már a (feltételezett) világháború legelején a szovjet offenzívát taktikai atomfegyverrel hogyan lehet – a hagyományos fegyverekkel kombináltan – eredményesen támogatni, milyenek a felszínen várható hatások és hogyan lehet a mentesítést harc közben megvalósítani.

A helyszínt 1954 nyarán a szovjet főkatona, Zsukov marsall határozta meg. (A nyugati közvélemény és a koalíciós partnerek által agyonsztárolt Georgij Zsukov ekkor honvédelmi miniszter-helyettes volt, akinek vitathatatlan hadvezéri teljesítményéhez elképesztő mértékű, többször indokolhatatlan és hiábavaló emberáldozatot követelő döntések is kapcsolódtak. Rajta kívül még Csujkov marsall tett szert hasonlóan kétes hírnévre.) A tervezett gyakorlat tíz kilométeres  környezetében néhány kis falu volt, azonban kisvárosok (Buzuluk, Szorocsinszk) is csak 40-60 km távolságra feküdtek és a két jelentős nagyváros, Szamara (akkor Kujbisev) és Orenburg sem volt távolabb 200 km-nél.  A „Hógolyó” (Sznyezska) fedőnevű gyakorlaton résztvevő alakulat (212. sz. hadosztály) katonáit a belorusz és urali katonai körzet állományából válogatták ki, összesen 45 000 ezer főt. (Más, szintén orosz adat szerint a létszám 60 000 fő volt.) A katonakönyvében mindenkinek távoli, észak-oroszországi, szibériai vagy távol-keleti szolgálati helyek szerepeltek és minden résztvevőnek 25 évre szóló titoktartási kötelezettséget kellett aláírnia, amit a korabeli Szovjetunióban nem volt nehéz betartatni.

A nagyléptékű katonai művelet előkészítése a tervezett hadgyakorlat kezdete előtt már három hónappal megkezdődött. 39 000 sorkatona és 6 000 tiszt mellett 320 repülőgépet, 600 tankot, 600 páncélozott csapatszállító járművet, 500 löveget és több mint 6000 gépkocsit és traktort vontak össze a Tockoje falutól délre létesített táborban.  A „hadszíntér” központi helye a falutól északra elhelyezkedő tölgyerdő volt, ahol egy 500 m sugarú kör közepén jelölték ki az atombomba célterületét.  A középponttól keletre és nyugatra megerősített és teljes mértékben kiépített védműveket ástak ki; a nyugati oldalon a nukleáris támadás elhárítása, a keleti oldalon pedig a támadó egységek feladata az atomrobbanást követően kibontakozó támadás végrehajtása volt. A kiterjedt lövészárok- és bunkerrendszer a célterülettől 7,5 km távolságra volt mindkét oldalon.  (Ez a tervezet erősítette azt a néhol felbukkanó feltevést, hogy a 45 ezer katona a keleti „támadó” oldalon volt, míg 15 ezer a nyugati „védekező” oldalon. A szemtanúk nem erősítik meg a feltevést és egyébként is képtelenségnek tűnik a hadgyakorlat lefolyásából, hogy a nyugati oldalon emberek lettek volna. Hasonlóan képtelen állítás lehet a Lityeraturnaja Gazetában 1999-ben megjelent cikk állítása, hogy ötezer német hadifoglyot helyeztek el ott. Ezt az információt – titoktartás ide vagy oda – évtizedeken keresztül semmiképpen nem lehetett volna megőrizni, ha igaz lett volna.)  A bomba célterülete körül  46 harckocsit, 44 repülőgépet, 27 aknavetőt és 152 löveget, továbbá az élőlényekre gyakorolt hatás megfigyelése céljából fedett vagy szabad területen 500 háziállatot helyeztek el.

A tölgyerdőtől 11 km távolságban délre, egy magaslati helyre dísztribünt építettek a meghívott 250 vendégnek. A meghívottak a szovjet marsallok, fegyvernemi vezetők, katonai körzetek parancsnokai, a lengyel, a csehszlovák, kínai miniszterelnök és honvédelmi miniszter, mongol és más szocialista országok honvédelmi miniszterei és katonai vezetői, köztük a magyar Bata István és vezérkari főnöke. Számukra előzőleg ideiglenes kis kormányváros épült. Egy nappal a gyakorlat kezdete előtt (1954. szeptember 13-án) érkezett Hruscsov, Bulganyin honvédelmi miniszter és a nukleáris fegyverkezési program szakmai vezetője, Kurcsatov. A gyakorlat vezetőjének Zsukovot nevezték ki. (Más források azonban úgy tudják, hogy ő a gyakorlatvezetést Petrov hadseregtábornoknak adta át. Hátha valami balul sül el…)

1954. szeptember 14-én hajnalban az Asztrahány környéki Vlagyimirovka légibázison két Tupoljev-4 bombázó beindított motorokkal, mindkettő bombateherrel megrakva, felszállásra várt. Végül Kutircsev kapitány hajózó legénysége kapott felszállási engedélyt, mert ez a legénység már gyakorolta a nukleáris bombavetést a szemipalatyinszki gyakorlóhelyen. Két MIG vadászgép és egy Iljusin bombázó kísérte a gépet, ezek időjárási felderítést, fényképezést végeztek és biztosították a gép védelmét.  A Tu-4 géppel szállított RDS-4 típusú bomba súlya 1200 kg, kódneve Tatjána volt, nukleáris töltetét plutonium-239 alkotta. A bomba 40 kt robbanóereje megegyezett a Japánra ledobott két bomba együttes robbanóerejével. (A bomba replikája ma a Nyizsnij-Novgorod környéki Bor város haditechnikai múzeumában látható.)

A „Tatjána” bomba replikája a bori hadtörténeti múzeum előtt

9 óra 33 perckor a bombázó kioldotta a bombát 8000 m magasságban és az 350 m-re a felszíntől felrobbant. A robbanás  a tervezett epicentrumtól észak-nyugatra 280 m távolságra következett be, ám a hirtelen megváltozott és felerősödött szél a radioaktív felhőt nem a néptelen sztyeppe, hanem Szorocsinszk és Orenburg irányába mozdította el. A villanás és a váratlan erejű lökéshullám a kiépített keleti védművek egy részét is megrongálta. Öt perccel a robbanás után összpontosított tüzérségi tűzzel borították el a célterületet, húsz perc múlva pedig 39 bombázó és 17 MIG vadászgép keresztezte 7 km magasságban a felemelkedett gombafelhőt és további két, hagyományos bombát dobtak le a harctéri imitáció fokozása érdekében. A légitámadást három hullámban még összesen 320 gép ismételte meg. Három óra elteltével a gépesített gyalogság parancsot kapott a célterületre történő bevonulásra. 3000, impregnált anyagú védőruhával és gázálarccal felszerelt katona és 500, doziméterekkel felszerelt, mintákat gyűjtő katona hatolt be a területre, az epicentrumtól 600 m távolságra levő sávok mentén. A pusztulás elképesztő mértékű volt, a terep korábbi állapota gyökeresen megváltozott, a technikai eszközök alig felismerhetőek voltak, többsége a földbe gyűrődött, minden éghető anyag meggyulladt és az állatok elpusztultak vagy néhány még élt, de borzasztó sérüléseket szenvedett. A talaj vékony jégkéreghez hasonlóan megolvadt, kvarcüveggé és salakká vált az epicentrum körzetében. Füst, por, bűz lepte be a teljes gyakorlóteret. A legközelebbi, bár több km-re elhelyezkedő falvak elhagyott házainak egy része kigyulladt. A fertőzött területre történt belépést követő hat órával később elkezdődött a személyzet sugármentesítése és a ruházatuk cseréje.

Az epicentrum

1954. szeptember 17-én a Pravdában megjelent a TASSZ (a szovjet hírügynökség) közleménye: „A kutatási és kísérleti munka tervével összhangban az elmúlt napokban a Szovjetunióban egy atomfegyver tesztet végeztek. A vizsgálat célja egy atomrobbanás hatásának vizsgálata volt. A teszt során értékes eredményeket értek el, amelyek segítenek a szovjet tudósoknak és mérnököknek atomtámadás elleni védelmi feladatok sikeres megoldásában”. 

A bombázó parancsnokát az eredményes küldetés jutalmául soron kívül ezredessé léptették elő és Lenin-renddel tüntették ki. A hajózó személyzet tagjai Pobjeda gépkocsikat kaptak.

Legendás pillanatfelvétel. I. Saronyin igazgató felvétele Szorocsinszkban a robbantás idején. Saronyin a gombafelhőt látva előkapta fényképezőgépét és felvételt készített. Elfelejtette azonban a filmet előzőleg továbbítani, ezért gyermekeiről előző nap készült képre exponálta rá az atomfelhőt

A gyakorlaton résztvevő katonai állomány nem kapott semmit. A robbantás utáni második napon megszűnt a kiemelt minőségű étkeztetés is. A katonákat még a gyakorlat előtt új egyenruhákkal látták el, a gyakorlat után ebben a ruházatban (ami feltehetően bizonyos mértékig fertőzött lehetett) a lehető leggyorsabban szállították el őket, először átmeneti táborokba, majd az ország távoli helyőrségeibe osztották szét. A korábban készült helyszíni építményeket lebontották, beleértve az összevonáshoz használt vasúti szárnyvonalat is. Minden, az ott történtekre vonatkozó információt és anyagot titkosított a szovjet állam. Csak 1992 után szólaltak meg a résztvevők és szemtanúk; az ezredfordulón azonban már csak ezer – ezerötszázra becsülték a még élő egykori résztvevők számát.

Hozzávetőleges adat sincs az atomrobbantás okozta egészségkárosodás mértékéről és kiterjedéséről. A titoktartás miatt nem végeztek méréseket sem a résztvevők, sem a környező lakosság körében. (A Tockoje Kerületi Kórház archívuma 1980-ban megsemmisült!). Az orenburgi orvostudományi egyetem professzora, Mihail Szkacskov is mindössze szórványos adatokat tudott feldolgozni az utóhatás kutatása során. Adatai szerint Szorocsinszkben, az onkológián 1952 óta 3200, a közeli falvakban élt lakos halt meg. A robbanás után kettő ember halt meg itt, azonban  5-7 évvel a robbantás után és a 90-es évek elején két halálozási csúcs volt tapasztalható a népességnek ebben a körében. A gyermekek (a robbantás idején itt élő emberek unokái) immunológiai vizsgálata azonban megdöbbentő eredményt adott. A szorocsinszki gyermekek immunrendszerében nincsenek jelen azok a sejtek, amelyek a ráksejtek potenciális szaporodását meggátolják. Az interferon rendszerük valójában nem működik, az atomrobbantást túléltek harmadik generációja – tudtán kívül – rákos hajlammal él.

Ha azt gondoljuk, hogy ez volt az egyetlen, élőerő bevonásával végrehajtott kísérlet a szovjet rendszerben, akkor tévedünk. 1956 szeptemberében, a szemipalatyinszki kísérleti területen egy Tu-16 bombázó dobott le egy 28 kt erejű atombombát, az eszköz 270 m magasan robbant fel. Fél órával később az epicentrumtól 1 km-re megmérték a sugárzási szintet, majd újabb fél órával később 270 deszantos érkezett helikopterekkel és bementek ebbe a zónába. Két óra múlva befejeződött a gyakorlat és a katonákat külső mentesítésre vitték. Ez a gyakorlat jóval kisebb méretű volt, összesen 1500 katona vett részt benne. Ahogyan az egy évvel korábbi gyakorlat egészségügyi következményeiről, úgy ennek következményeiről sincs semmiféle adat.

Már a „rendszerváltás” után egy emlékművet építettek magánszemélyek a Tockoje atomrobbantás epicentruma közelében. Az emlékmű nem csak ennek, hanem valamennyi oroszországi atomkísérlet áldozatának állít emléket. Az új orosz állam hivatalos emlékezetpolitikájából azonban úgy látszik, hogy ők még mindig hiányoznak.

2019. 06. 25.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.