Mani kövek

Spectator: Újjászületés-sziget. Ugyan ki gondolta volna róla a neve alapján?

A fél évszázad óta haldokló Aral-tó ökológiai katasztrófájának története, okai ma már közismertek. A kiszáradás előtt azonban közel ezer kisebb-nagyobb homoksziget  tagolta a nyílt vizet. A sok sziget között a még 1848-ban felfedezett, a cárról  és két nagyhercegről elnevezett szigetcsoport (összefoglaló néven Cári-szigetek) egyik szárazulata azonban különös jelentőségűvé vált a 20. századi történelem során. A szovjet időszakban még 260 km² kiterjedésű szigetet Újjászületés-sziget (ostrov Vozrozsgyenije) nevet kapta. Ez a sziget lett a szovjet időszakban az Szovjetunió legnagyobb titoktartással övezett területe, aminek titkaira csak a birodalom összeomlásakor derült fény. (A Szovjetunióban szinte megszámlálhatatlanul sok titkos üzem és létesítmény működött, azonban néhányról időközben legalább sejteni lehetett a titkosítás okát. Az Újjászületés-szigeten folyó tevékenységről azonban sem az orosz népnek, sem a külvilágnak fogalma sem volt. A szovjet kormánynak viszont alapos oka volt itt a titkolózásra, mert a szigeten az általuk is aláírt nemzetközi szerződésben foglalt kötelezettség ellenére súlyos, egyértelműen emberiségellenes fegyverkísérleteket folytattak évtizedeken keresztül.)

Újjászületés-sziget Üzbegisztánban van és ma már mindössze félsziget az Aral-tó rohamosan bekövetkezett kiszáradása miatt. Ebbe a közép-ázsiai országba egyébként is nehézkes bejutni, a félszigetre pedig látogatási engedélyt nem adnak. Kazahsztán felől ugyancsak nehéz a terepi körülmények miatt az utazás és a hatóságok sem látják szívesen a határzónába igyekvőket. A szovjet időszakban – bár a terület akkor is Üzbegisztánhoz tartozott- a létesítmények működtetése ténylegesen Kazahsztánból történt. A tó északi partján elhelyezkedő Aralszk város mellett létesített Aralszk-5 (kódneve Ural) katonai támaszpont részben katonai védelem céljából létesült, részben pedig logisztikai csomópont volt.

Az orosz hadvezetés a 20-as évektől élénken foglalkozott a vegyi és biológiai fegyverek alkalmazásával és rendszerbe állításával. Mindkét tömegpusztító fegyvert igyekeztek fejleszteni, azonban az I. világháborús harctéri tapasztalatok alapján inkább hajlottak a biológiai fegyverek kutatása felé. Hamarosan hozzá is kezdtek – a laboratóriumi vizsgálódáson túlmenően- a gyakorlati alkalmazás teszteléséhez és a harctéri alkalmazás eszközeinek kipróbáláshoz. Kezdettől fogva szigorú titoktartás övezte a kísérletezést. Nagy léptékben a II. világháború ideje alatt kezdődött a fejlesztés és a háborút követően kiépült katonai-ipari komplexum bázisán és az állambiztonság felügyelete alatt rohamosan haladt előre ennek a fegyverzet-típusnak a tesztelése és gyakorlati megoldások megvalósítása.

A vírusokkal történő kísérletekhez olyan szigetre volt szükség, ami legalább öt km távolságra van a parttól, kiszámítható irányú a széljárás és a szél sebessége nem haladja meg 4-6 km/sec átlagértéket. Kiindulásként három ilyen hely jöhetett számításba, ezek egyike volt az Aral tó területén elhelyezkedő Újjászületés-sziget, ami a Cári-szigetek között a legnagyobb volt.  (A kormányzat felelőtlenségére jellemző módon még a Bajkál-tó is szóba került lehetséges helyszínként, a Fehér-tengeri Szolovetszkij sziget mellett. Ez utóbbi azonban már foglalt volt: ahirhedt saraska tábor már működött itt.)  Az Aral sziget ideális volt a kísérleti telep számára; a terület sík felszíne, elszigeteltsége, az uralkodó széljárás és a száraz, forró klíma megfelelő helyszín volt bakteriológiai kísérletek számára. A sziget területén ekkor már, 1924-1926 között emelt szigorítású börtön működött, ahol kezdetben 45 fogoly volt, majd 400-ra növekedett a létszám (egyes, de nem ellenőrizhető információk szerint különösen veszélyes női fegyencek éltek a telepen) és a zsúfoltság miatt a fogvatartási, őrzési körülmények ellehetetlenültek, ezért a börtöntelepet 1930-ban felszámolták. Fegyintézetnek túl kicsi volt és már elkezdett kiépülni a „Gulag szigetvilág”…  Az Újjászületés-sziget ezután az állambiztonsági szolgálat (NKVD) közvetlen felügyelete alá került.

1936-ben Velikanov professzor vezetésével népes expedíció települt a szigetre és kísérleteket végeztek a tularémia (rágcsálók által terjesztett, potenciálisan halálos) baktériumok  szabályozott és irányított kiszórására. 1937 végén azonban Velikánovot és a csoportjának több tagját – számukra váratlanul – letartóztatták és a tisztogatási hullám („csisztka”) során 1938-ban ki is végezték őket. A tevékenység ezzel egyidejűleg itt a szigeten leállt, azonban a bakteriológiai kísérletek más helyeken  folytatódtak. 1937 és 1941 között a katonai vezetés a szuzdali kolostorok egy részét lefoglalta erre a célra, továbbá az észak-nyugat oroszországi Szeliger-tó  Gorodomlja szigetén szintén laboratóriumi központot létesítettek. A háború kitörésekor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a helyek túl közel vannak a határhoz, ezért a Moszkvától alig 300 km-re levő gorodomljai laboratóriumot először az Ural előterében levő Kirovba (1934-ig Vjazma), majd Szaratovba evakuálták, végül áttelepítették az üzbegisztáni Újjászületés szigetre. (A német hírszerzés 1940-ben szerzett először információt arról, hogy az Aral tó szigetén korábban valamilyen katonai kísérletek történtek.)

A tó belső részén elhelyezkedő szigetre telepítették 1942-ben az 52. számú terepi tudományos-kutatási laboratóriumot (orosz rövidítése PNIL-52). A terület (un. poligon)  kódneve Barhan (Düne) volt. Fokozatosan fejlesztették a kísérleti telepet, az első évtizedben még a kazahsztáni szárazföldön levő Aralszk városban voltak elhelyezve az építőmunkások és katonai egységek. 1952-ben befejeződött a szigeten Kantubek katonai város építése (a kódneve Aralszk-7  lett). A településnek 1500 állandó lakosa volt, ebből 800 katonai állományú. A város minden, az önálló működéshez szükséges infrastruktúrával felszerelt volt, kivéve az ivóvizet. Az édesvizet a kazah oldalról hajóval szállították és vízparti nagy tartályokban tárolták, a lakosok munkájuk fontossága szerint kiadagolva jutottak ivóvízhez. A városban viszont fennállásának ötven éve alatt sem létesítettek temetőt, krematórium működött, de nincs rá bizonyíték, hogy a kísérletek során elpusztult állatokon kívül mást hamvasztottak volna. A laboratóriumi épületkomplexum (PNIL-52) a lakóterülettől 3 km-rel délnyugatra helyezkedett el, a hely neve most Rjabcsij Poselok. A várostól nyugatra a Szovjetunióban egyedülálló kialakítású repülőteret létesítettek 1940-ben, amelynek négy kifutópályája szélrózsa elrendezésű azért, hogy bármilyen szélirány esetében biztosított legyen a fel- és leszállás. Kantubek várost és főleg a kísérleti telepet kiszolgáló hulladéklerakó a sziget déli részét foglalta el.

A szigeten biológiai kórokozó anyagokat nem állítottak elő, itt az alkalmazásuk és hatásuk tesztelése folyt. A a vírusok és baktériumok üzemi termelése Kirovban (1934 – 1991 között Vjazma) és a közeli Omutninszkben, Szverdlovszkban (ma Jekatyerinburg, a létesítmény kódneve Szverdlovszk-19, később Összetétel-19 volt), a kolostorairól világhírű ősi Szergijev Poszadban (kódneve Zagorszk-6) (a város neve 1930-1991 között Zagorszk volt), az ugyancsak Moszkvához közeli Obolenszkben és a Novoszibirszk környéki Kolcovóban, továbbá a kazahsztáni Sztyepnogorszkban történt, tehát az ország különböző pontjairól szállították ide a kísérletekhez használt kórokozókat. Az összes gyártóhely 1972 után a hadsereg által igazgatott, a biológiai kórokozók fejlesztésére és gyártására szakosodott  Biopreparat vállalatcsoport telephelyei voltak.

A laboratóriumi kísérletek során különféle baktériumok, vírusok, kórokozók széles körét vizsgálták, amelyek közül az antibiotikumokra rezisztens törzseket választották ki. Baktériumokat (antrax/lépfene, tularémia/nyúlpestis, brucellózis/száj- és körömfájás, pestis, tífusz, Q-láz) és vírusokat (himlő), továbbá toxinokat (pl. botulinum) tesztelték a szigeten meglevő vagy kialakított terepi körülmények között. Sok állatfajon (ló, szamár, kecske, juh, sertés) vizsgálták az aeroszol formájában nyílttéri levegőbe juttatott kórokozók hatását. A tesztállatokat a közeli Kulandaj félszigeten tenyésztették. A sziget déli részén vagy a néhány km távolságra levő Komszomolszkij szigeten az állatokat egyenként kikötötték és távműködtetéssel a szabad levegőbe, illetve sok esetben repülőről ledobott bombából  kibocsájtott baktériummal vagy vírussal megfertőzték.  A meteorológiai körülmények – főleg a szélirány – nagyon fontosak voltak, mert mindössze néhány km-re volt a katonai város a nyílttéri kísérleti színhelyektől.  (A rendszeres repülések miatt épült a sajátságos, többirányú pályákkal  rendelkező repülőtér is.) Az állatok addig maradtak a kísérleti helyen, amig el nem pusztultak. Az elhullott tetemeket mélyen elföldelték, később betonszarkofágban történt az elföldelés. 1982-1983-ban  tularémia baktériummal végeztek többször is megismételt kísérletet. Ehhez először Szuhumiból hozott majom, majd a szovjet külkereskedelmi vállalat (Vnestorg) által megvásárolt 500 afrikai majom volt a kísérleti alany (ezek légzőrendszere szinte teljesen megegyezik az emberével). A vizsgálatok után az elpusztult majmokat a krematóriumban égették el. Antrax-szal végzett nagyobb kísérletek 1987-ben zajlottak és katonai vezetés elégedett is volt az eredményekkel. A kísérleti adatok alapján számításaik szerint 100 kg kiszórt antrax kórokozó sűrűn lakott településen 3 millió ember halálát okozhatja.

A szabadtéri teszteket nyári hőség idején, a délutáni órákban hajtották végre, ekkor ugyanis a magas talajhőmérséklet miatt nagyobb esély volt az elhullott állatokban levő kórokozók néhány napon belüli elpusztulására. Télen zárt térben folytak a kísérletek, ezek zömmel laboratóriumi léptékűek voltak.

Nem csak a szigeten folytak azonban azonban élő állatokkal kísérletek. A laboratóriumban összeállított kórokozókat tartalmazó készítményeket és azok hordozó eszközeit a szovjet távolsági bombázók fő bázisáról (Engels, Szaratov ikervárosa a Volga túlpartján) indított Tupoljev bombázók nagy magasságban szétszórták a kazahsztáni Uszty-Urt sztyeppe felett. Ennek eredményeképp összesen mintegy 50 ezer tatárantilop (szajga) pusztult el, amelyek tetemeiből védőruhás virológusok mintát vettek és a sziget laboratóriumába szállították. Ma több mint száz, tömegesen elföldelt szajgát tartalmazó lerakóhely pontosan ismert a kopár kazah sztyeppén.

A sziget környezetében természetesen történtek balesetek is.  1971-ben a laboratóriumból kiszabadult feketehimlő kórokozója kis híján járványt okozott a Dűnén. Ekkor hárman meghaltak és 50 ezer embert oltottak be a környéken, így sikerült gátat vetni a járvány terjedésének. 1972-ben halászokra fújta a hirtelen megváltozott szélirány a pestis baktériumokat hordozó permetet, más esetben pedig a környező kevés település gazdaságaira sodródott a kiszórt anyag. Ezek a balesetek azonban nyilvánosan hozzáférhető dokumentációk híján a helyiek elbeszéléseiből ismertek.

1979-ben azonban lényegesen súlyosabb baleset történt a szverdlovszki (ma Jekatyerinburg)  (Szverdovszk-19 vagy Összetétel-19 kódnevű) gyártóhelyen, ahol a szigeten végzett kísérletekhez állítottak elő nagyüzemi méretekben kórokozókat. Emberi hiba miatt (mikroszűrő cseréjét végezték, a második műszak azt hitte, hogy ez meg is történt és a kompresszor indításakor így a külső levegőbe került a kórokozó). A nagyváros – egyéb gyárakkal is zsúfolt – peremkerülete területén elszabadult antrax spóra mennyisége máig nem ismert. A helyi pártsajtó 35 halálos áldozatról számolt be, az okot azonban mélyen elhallgatta; romlott hús fogyasztásának következményeként állította be az incidenst. A lakosság megnyugodott, mert azt senki nem tudta, hogy a lépfene teljesen más tüneteket okoz, eltérő lefolyású ha az emésztőrendszert károsítja és más a hatása, ha légzőszervekbe kerül. (A városi pártbizottság titkárát ekkor Borisz Jelcinnek hívták.)  Orosz oknyomozó újságírók, (amikor még oknyomozhattak a rendszerváltás után) azonban kiderítették, hogy a halálos áldozatok száma valójában 105 volt.  A KGB minden vonatkozó dokumentációt – halotti bizonyítványokat is beleértve – még idejekorán megsemmisített. Közel egy évtizeddel később, 1988-ban 100 vagy 200 tonna készletet klórmésszel keverve 24 acéltartályban az Újjászületés-szigetre szállítottak az üzemből és ott a tárolóterületen 11 helyre elosztva elföldelték. (Köztudott, hogy a spórák ilyen eljárással nem semmisíthetők meg.)

A még 1972-ben Brezsnyev által elindított Enzim kódnevű program keretében hozták létre a már említett szovjet Biopreparat biológiai fegyvert gyártó hálózatot 60 – 70 ezer alkalmazottal, amit a KGB elnöke (J. Andropov) felügyelt és még a Gorbacsov érában is a rendszer teljes lendülettel üzemelt.  Hivatalosan ugyan gyógyszer- és növényvédelmi kísérletek folytak,  laboratóriumokban azonban – mint kiderült – számos, gyógyszerekkel nem kezelhető betegség vírusait izolálták (pl. Ebola vírust a Novoszibirszk környéki Kolcovóban).

Mindeközben, 1971-ben az ENSZ – az 1925-ös Genfi Egyezmény jegyzőkönyvének vonatkozó ajánlásának felhasználásával – egyezményt dolgozott ki a vegyi és biológiai fegyverek tilalalmára.  1972-ben a nagyhatalmak megállapodtak és egyezményt írtak alá Washingtonban, Moszkvában (!) és Londonban, ez előírta a vegyi és biológiai fegyverek gyártásának, tárolásának és célbajuttató eszközök alkalmazásának tilalmát.  Végül 175 ország csatlakozott az egyezményhez és a résztvevő államok 1975-ben ratifikálták is azt. A megállapodásnak egy, de nagyon lényeges hiányossága, hogy nem intézkedik az ellenőrzés rendszeréről.  Ezt használta ki a brezsnyevi Szovjetunió. Meglepő módon az USA csak 1988-ban értesült vagy szerzett bizonyítékot arról, hogy a Szovjetunióban időközben az egyezmény ellenére elképesztő mennyiségű antraxot és egyéb biológiai fegyvert gyártottak és halmoztak fel.

A washingtoni figyelmeztetés következményeként a Biopreparat kutatási igazgató-helyettese, Kanatjan (Ken) Alibekov ezredes beszámolót készített Gorbacsovnak a szovjet biológiai fegyvergyártásról. Gorbacsov azonnal elrendelte az Újjászületés-sziget létesítményeinek is a bezárását és a biológiai kísérleti programok leállítását. A peresztrojka okozta kormányzati zűrzavarban azonban az utasítást elfelejtették végrehajtani. Csak 1991-ben, Jelcin elnök utasítására számolták fel a szigeten levő kísérleti helyet. Ekkor azonban pánikszerű gyorsasággal, alig tíz nap alatt. A lakosság a saját berendezési tárgyakat is hátrahagyva, az elemi mentesítést mellőzve hagyta el a szigetet, a személyzet zömét Jekatyerinburgba helyezték át. A körülményesen szállítható létesítményi berendezéseket pedig egyszerűen hátrahagyták a telepen. Kantubek szellemvárossá vált szinte egyik napról a másikra.

Hosszú idő óta sem a kazah, sem az üzbég hatóságok nem adnak engedélyt a sziget meglátogatására. Ennek ellenére „felfedezők” (irodalomból származtatott nevük orosz szlengben is meggyökeresedett sztalker) illegálisan, nagyon körülményes úton beszivárognak és a szellemváros ismert képeit ők készítik el, sőt, dokumentálják a látottakat.

Kantubek város

A laboratórium épületcsoport romjai

Az Egyesült Államok végül 2006-ban 6 millió dollárt biztosított Üzbegisztánnak a terület megtisztítására. Ekkor nagy létszámú amerikai szakértői csoport érkezett a (fél)szigetre és tíz antrax tárolót nyitottak fel és semmisítettek meg ill. vegyszerekkel pusztították el tartalmukat. A tó zsugorodása miatt a sziget területe időközben nagyon megnövekedett, az elszennyezett talaj súlyos egészségügyi kockázatot rejt magában, amennyiben megnyugtatóan nem izolálták az összes kísérleti állatmaradványt és az itt deponált kórokozókat. A biológusok akkor arra a következtetésre jutottak, hogy a szárazulat jelenlegi állapotában már nem jelent veszélyt. Legalábbis Amerikából nézve… Kissé különös, hogy a szakértőket a létesítmény felszereltségére vonatkozó információk jobban érdekelték, mint az uszty-urti sztyeppe jól ismert állati hulladéklerakóinak állapota.

Tény, hogy a két nagyhatalom gondolkodásmódja a biológiai fegyverek tekintetében különböző volt. A Szovjetunióban a vegyi és biológiai fegyverek gyártását és birtoklását a legmélyebb titok övezte, védettebb volt, mint a nukleáris- vagy űrprogram. Ennek egyszerű oka az volt, hogy közel két évtizeden keresztül szembementek az általuk is aláírt nemzetközi egyezménnyel. Fenn kellett tehát tartani a látszatot. Másfelől az ember értéke a szovjet rendszerben meglehetősen csekély volt, nem értékelték kockázati tényezőnek.

A két szuperhatalom persze egyáltalán nem bízott a másikban. Az USA azonban 1969-ben valóban abbahagyta a bakteriológiai fegyverekkel kapcsolatos kutatásokat és gyártási tevékenységet, mert veszélyesnek tartotta azokat a saját katonai erői számára is. Fontos különbség volt még, hogy az amerikaiak csak azt a bakteriológiai fegyvert fejlesztették korábban, ami ellen védővakcinát is létre tudtak hozni. Az oroszok ezt nem hogy nem tették, hanem lehetőleg olyan kórokozó törzseket igyekeztek létrehozni, amelyek ellenálltak az ismert vakcináknak. Az amerikaiak pl. ezért nem foglalkoztak az Ebola vírussal, míg az oroszok hajthatatlanul dolgoztak azon – talán nem is eredménytelenül – hogy a katonai eszközrendszerbe bevonják ezt a vírust. Érthető módon tehát az amerikai szakértői munka arra összpontosult az unió összeomlása és feldarabolódása után a volt szovjet térségben, hogy a kiderítsék, sikerült vagy sem a szovjeteknek a kórokozók genetikai módosítása.

A világ az atomháborútól rettegett évtizedeken keresztül és nem is sejtette, hogy legalább annyira veszélyes fegyvert babrál mindkét oldalon a saját katonai-ipari komplexuma. Egymással voltak elfoglalva, rettegéssel és elrettentéssel egymást ejtették túszul, viszont az évtizedeken átnyúló erőpróbában valójában az emberiség léte volt a tét és lehetett volna áldozata is.

2019. 06. 19.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább