VENDÉG

A döntés kényszere: a pedagógus és a hivatástudat

„A szabadságot soha nem önként adja az elnyomó; az elnyomottaknak azt ki kell vívniuk!”

(Martin Luther King, 1963)

Nyújtsa fel a kezét, aki már 10 évesen, ötödikes korában elhatározta, milyen munkát akar majd végezni felnőttként, s azt is tette/teszi aztán egészen nyugdíjazásáig!

Nos, én nyújtom.

Amikor a kis „világ végi”, vásárosnaményi általános iskola átlagosnak tekinthető ötödik osztályában elkezdtük a történelem tantárgy tanulását, néhány hét elteltével tudatosodott bennem, hogy már nemcsak a következő testnevelés órákat várom türelmetlenül, hanem a történelem órákat is. Karcagi Etelka szigorú és rideg pedagógus volt, de amikor az egyiptomi fáraókról, a marathóni csatáról vagy éppen Nagy Sándor hódításairól beszélt, akkor teljesen magával ragadott. Egy új világ, a történelem világa nyílt ki előttem. Elkezdtem előre olvasni a leckéket, mert érdekelt a folytatás. A könyvtárból kivett, s habzsolva falt első könyvek közé tartoztak Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó, illetve A milétoszi hajós című lenyűgöző regényei. Többször is elgondolkodtam azon, milyen jó is a tanárnőnek! Módfelett érdekes dolgokról mesél, s még pénzt is kap érte! S úgy a félév végére tudatosodott bennem, hogy ez kell nekem! Történelemtanár akarok lenni! Aztán ahogy teltek az évek, ez a szándék egyre erősödött bennem. Igaz, szerencsém is volt, hiszen a kis vidéki gimnáziumban kiváló, nagy felkészültségű, az elkötelezettségemet sok-sok plusz feladattal „díjazó” történelemtanárt kaptam Gyarmathy Zsigmond személyében. Négy éven át a Honismereti szakkör tagjaként, majd diák-vezetőjeként nemcsak szűkebb pátriám, a Beregi-Tiszahát nevezetességeit, történetét volt módom megismerni, hanem néhány alkalommal falukutatáson is részt vettünk, öregek meséltek a régi időkről, szokásokról, illetve többször kaptunk olyan tárgyakat, dokumentumokat, amelyek aztán az iskola vitrinjeibe, sőt, a Beregi Múzeumba kerültek. A történelemmel való foglalkozást ritkán tekintettem „tanulásnak”, a tanórák, illetve olvasmányélményeim elegendőek voltak a megalapozott ismeretekhez, illetve a jó jegyekhez. Bizonyította aztán mindezt, hogy a felvételit követően felvettek a KLTE történelem (és népművelés) szakára. Tovább erősítette elkötelezettségemet, hogy számos kiváló történész tanítványa lehettem, így Sarkady János, Ránki György, Niederhauser Emil, Menyhárt Lajos, Pándi Lajos, ifj. Barta János, Nagy László (hadtörténész), Veliky János előadásai, szemináriumai nemcsak szakmai ismereteket adtak át, hanem példát mutattak elhivatottságról, tanítás-módszertanról, s bizony, még humánumról is. A diploma megszerzése után két évvel sikerült középiskolai történelemtanárként elhelyezkednem, Fejér megyében, s 1981-től 2019-ben történt nyugdíjazásomig pedagógusként (is) dolgoztam. Tanítani jó dolog. Olyan hivatás, amelyre ráteheti az ember az életét.

Ez alatt a 38 év alatt két alkalommal „hagytam ott” az adott iskolát úgy, hogy nem várt másik munkahely. Először 1992-ben három kisgyerekkel, majd 2016-ban, nyugdíj előtt három évvel. Mindkétszer – itt nem részletezendő – nyomós okaim voltak. Aztán úgy alakult, hogy a közoktatásban maradtam, csak máshol.

Mindezt szükségesnek tartottam elmondani, mert rám lehet sütni a bélyeget, hogy „könnyű nekem, már nyugdíjas vagyok”. Nem, sohasem volt könnyű. Sőt! Ám, amikor a „helyzet” átcsúszott azon a bizonyos Rubiconon, s sem egyedül, sem a kollégákkal nem tudtam azt megoldani, akkor felálltam. Egyik alkalommal sem bántam meg, ma is ugyanígy megtenném.

Számos olyan pedagógus van ebben az országban, aki nemcsak diplomásnak, hanem értelmiséginek tartja magát. Számomra az „értelmiségi” az autonóm személyiséget jelenti, „írástudót”, aki tájékozott, s önálló véleményt alkot a világ dolgairól, képes kialakított álláspontját ismertetni, képviselni. Szuverén polgár, aki hisz az emberi méltóság fontosságában, ezért nem aláz meg másokat, s persze azt sem tűri, hogy őt megalázzák. Az értelmiséginek van tartása, gerince, s József Attilával együtt vallja, hogy „Sziszegve sem szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat”. Az értelmiségi nem fordítja el a fejét, ha ilyen-olyan társadalmi problémákat lát, hanem igénye van arra, hogy kivegye a részét ezek megoldásából. Az értelmiségi képes az empátiára, mások sorsának, helyzetének megértésére, s tisztában van a szolidaritás és a példamutatás fontosságával is. Tudja, hogy akkor lesznek vele szolidárisak polgártársai, ha ő is szolidáris velük. S bizony, ahhoz, hogy valaki értelmiségi legyen még diploma sem kell. Pályafutásom során számos olyan emberrel találkoztam, akinek bár nem volt diplomája, de sokkal inkább megfelelt az értelmiségi lét fentebb leírt kritériumainak, mint némely diplomás.

Meggyőződésem, ha a pedagógusok értelmiségiként viselkedtek volna a rendszerváltáskor, illetve azóta, réges-rég elérték volna a céljaikat, illetve az egész magyar közoktatás nem ott tartana, ahol van.

Jelenleg az a helyzet, hogy a kormány egyik tagja nyílt tekintettel, nyugodtan mondhatta pár napja a kamerába, hogy „a tanárok csendes többsége egyetért a státusztörvénnyel”. Végül is igaza van, az elmúlt másfél év utcai demonstrációin, sztrájkjaiban, polgári engedetlenségi megmozdulásaiban a pedagógusok néhány százaléka vett csak részt, a legnagyobb tüntetésen – a szervezők szerint – kb. 30 ezer tanár, diák és szülő volt 2022. október 5-én (megjegyzem, a szóban forgó törvényről akkor még szó sem volt, annak tervezetét 2023. március 2-án tették közzé!). A pedagógusok döntő többsége tehát a látszat szerint egyetért azzal, ha megszüntetik közalkalmazotti jogviszonyát, ha növelik a kötelező óraszámát és elrendelhető ingyen túlmunkáját, ha bevezetik az áthelyezhetőséget, s egy sor, korábban a nevelőtestület hatáskörébe tartozó iskolai alapdokumentum elfogadását, véleményezését elveszik. Szó sincs a szabad tankönyvválasztásról, ezzel szemben ellehetetlenítik a szakszervezetek munkáját, s úgy általában megszüntetnek mindenféle érdekvédelmi lehetőséget. Tudomásul veszi, hogy az állami közoktatás halmozódó problémái hatására egyre nő az egyházi és magániskolákba áramló gyerekek száma, tehát az említett kormánytag megjegyezheti cinikus félmosollyal, hogy a diákok száma (az állami szférában) gyorsabban csökken, mint a tanárok száma. S mindezért cserében 10%-os béremelést ígér a kormányzat, miközben a hivatalos infláció most épp 21,5% tavaly májushoz képest. Az oktatási ágazat átlagbére 461 ezer, miközben a magyar bruttó átlagkereset 568 ezer Ft. Javaslom, hogy nézze már meg a kedves pedagógus kolléga a fizetési szalagját, s vesse össze ezekkel a számokkal. Aztán vesse össze a diplomás átlagkeresettel, amely most 750 ezer Ft. De a pedagógusok nagy hányada szerint – úgy tűnik – ez így rendben van.

Talán két tucatnyi olyan ismerősöm van, akik az elmúlt bő évtizedben feladták. Elhivatottság, hivatástudat ugyan legtöbbjükben megvolt, de… S itt lehetne sorolni a fizetésektől a tanári szabadság bornírt korlátozásáig, az adminisztrációs terhek elképesztő növelésétől a nevelőtestületek meghasonlásáig, a minősítések röhejes szempontjaitól a nap mint nap tapasztalt eszköztelenségig (amely a közoktatás bizonyos szegmenseiben szabályosan elüldözi a pedagógust a pályáról). E két tucatnyi ismerős további boldogulását a legkülönbözőbb helyeken találta meg. Kb. harmaduk külföldre távozott, volt, aki szállodai recepciósként, takarítóként, pincérként, futárként, házi beteggondozóként, szalag mellé beállt munkásként kezdte, aztán pár év múlva többségük tovább lépett. A tanítónő pl. különbözeti vizsgát téve ismertette el a diplomáját, s az itteni fizetése háromszorosáért tanítja Ausztriában a kisgyerekeket írni, olvasni számolni. Az angoltanár vállalkozást alapított, s most Angliában tanítja a külföldieket és bevándorlókat, illetve azok gyermekeit angolul, úgy tűnik, nincsenek megélhetési gondjai. Az itthon maradottak közül is nagyon széles a skála. Van, aki titkárnőként, taxisként, buszsofőrként, kamionosként, bolti pénztárosként, múzeumpedagógusként, üzletkötőként, dolgozik, de biztonsági őr, kertész, portás és mozdonyvezetőnek tanuló is van köztük. S – amennyire tudom – egyikük sem akar visszatérni a pedagóguspályára, ameddig az ott uralkodó állapotok nem változnak. S persze mindegyikük legalább annyit, de inkább (jóval) többet keres, mint az óvodában, iskolában. S még egy dolgot szoktak mondani: nincs az az örökös készenlét, mint volt pedagógusként. Aztán: a túlmunkát kifizetik, senki nem akarja őket kioktatni, megalázni, nem folyik kampány ellenük, miszerint „nem csinálnak semmit”. Ha tisztességesen elvégzik a feladataikat, most nyugodtan élhetnek. S ha „leteszik a munkát”, addig, ameddig ismét fel nem veszik, nem kell a munkahelyi dolgaikkal foglalkozniuk. Tanultak, hosszabb-rövidebb ideig dolgoztak pedagógusként, szerették a hivatásukat, aztán mégis pályaelhagyók lettek. A magyar állam által kialakított nyomasztó körülmények kényszerítették őket erre. Igen, a magyar állam, amely nemcsak, hogy nem becsüli meg, de még szét is szórja kincseit. A magyar állam ebben az ágazatban (is) tékozló koldus.

Társadalmunk nem-pedagógus része, főleg az iskolázatlanabb, harsányan pedagógus-ellenes egyének, csoportok óriási tévedésben vannak. Szinte naponta olvasom, hallom, hogy „menjenek csak el a versenyszférába, majd megtudják!”, „ott dolgozni kell ám, nem a lábukat lógatni!”, „nincs ám három hónap fizetett nyári szabadság!” Nos, a pályaelhagyó pedagógusok jellemzően a versenyszférába távoztak, távoznak, s szinte mindegyikük sikeres lett, lesz. Aki ugyanis képes tanulni, új ismereteket befogadni, intelligens, nyelveket beszél és jó kommunikációs képessége van, bizonyosan sikeresebb lesz a versenyszférában is, mint az iskolázatlan gyűlölködők, akik szerencsétlen, sivár életükért, minimálbérért, biorobotként végzett munkájukért mindenkit okolnak, csak épp azt nem, akit leginkább kellene, azaz önmagukat. A nyári szabadságról pedig annyit, hogy ha nincs (kötelező) nyári tábor, akkor bő másfél hónap, július elejétől augusztus 21-ig. A pedagógus egész éves szabadsága 46 nap, tehát összesen két hónap és 6 nap. A tavaszi, a nyári, az őszi és a téli szünet egyébként nem a pedagógusok, hanem a diákok miatt van, s én évtizedek óta nem tudom felfogni, mit nem ért meg ezen az acsarkodó szülő vagy a sanda politikus. A pedagógusok „heti munkaidejéről” a 22 órát terjesztik, holott az csak a kötelező tanórák száma, a munkával töltött tényleges idő pedig független felmérések alapján megközelíti a heti 50 órát. 

Nagyon jó lenne, illetve a közoktatás, egyben hazánk jelene és jövője szempontjából is meghatározó fontoságú, hogy a magyar állam (mindenkori hatalomban lévő köre) értékelje át a tanuláshoz, a tudáshoz, az oktatáshoz, s persze a pedagógusokhoz való viszonyát! Viselje a rá háruló felelősséget! Nem tolhatja át azt senki másra, sem a közoktatás szereplőire, sem a hatalomban nem lévő pártokra, érdekvédelmi, szakmai vagy egyéb szervezetekre, hogy „külföldi ügynökökről” már ne is beszéljek. Ne látszatcselekvésekbe meneküljenek, ne fedjék el, ne bagatellizálják a valós problémákat, hanem azok megoldására törekedjenek! Ha máshol nem, a történelem ítélőszéke előtt bizonyosan felelni fognak!

Ám mindaddig, amig ez az átértékelés, a valós problémákkal való szembenézés s azok megoldására való őszinte törekvés nem valósul meg, addig megértem a kollégákat, akik a távozás mellett döntenek. Tisztában vagyok azzal, hogy életük egyik legnehezebb döntését kell meghozniuk. Ám ha valóban ki akarják fejezni tiltakozásukat, sok más választásuk nem maradt. Az elmúlt évtizedek történései megmutatták, hogy Magyarországon a pedagógus-társadalom képtelen az összefogásra. Kiharcolni a változásokat, rákényszeríteni a rezsimet a problémák megoldására csak akkor lenne esély, ha az ágazatban dolgozók együtt lépnének fel, mint nemrég Romániában. Nálunk szerintem fontos lenne az eredményességhez más ágazatokban dolgozók csatlakozása is, ahogyan ez pl. Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban természetes. Ők értik a szolidaritás fontosságát. Ám ameddig a pedagógusok képtelenek az összefogásra, nem számíthatnak más ágazatok pártfogására. Mások nem fogják helyettük kivívni a változásokat, legfeljebb segíteni tudnának. A közös fellépés tehát reménytelen, így – tiltakozásul – számosan egyéni megoldásokra kényszerülnek, ez pedig más munkahely, akár más munka keresése. Ez van.

Befejezésül minden most távozó pedagógusnak (köztük egyik családtagomnak is) azt kívánom, bízzon bátran önmagában, képességeiben, s találjon olyan munkát, amelynek felfedezheti szépségeit. Találjon olyan munkahelyet, ahol befogadják, ahol munkatársai, főnökei örülni fognak annak, ha jól teljesít, ahol nem akadályozzák, hanem azt jutalmazzák, ha önállóan, felelősségteljesen és kreatívan végzi a munkáját. Ahol megbecsülik tudásáért, s nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is.

Sok szerencsét ehhez, mert arra is szükség lesz! Ám, ahogy a szólás mondja: Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa!

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább