Július 24,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Mani kövek


Spectator: Készül az üvegház. Lesz valaki a házavatón?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,329,960 forint, még hiányzik 670,040 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A nyár már megérkezett és némi aggodalmaskodással várjuk a korábbi, egymást követő évekhez hasonlóan ismét beköszöntő hőség időszakát. Többnyire tikkadtan, beletörődve a globális felmelegedést szoktuk okolni ezért (is). A tudósok figyelmeztetése végül – úgy látszik, egy idő után – már a közbeszédben és a közmegértésben is visszhangra talált, hiszen egyre több, hozzánk hasonló átlagember is megérti, hogy a nagyon összetett okokra visszavezethető klímaváltozásnak egyik fő oka a légkörben fokozatosan megnövekedett széndioxid gáz (CO2). Ennek mennyiségi növekedése vezet a tudomány minden jelenlegi bizonyítéka szerint az ún. üvegházhatás fokozódásához. De hát CO2 eddig is volt mindig a Föld atmoszférájában és legalább kétszáz éve ismeri a tudomány a széndioxid körforgását, az utóbbi száz évben globális méretekben is. Mi változott akkor mégis az utóbbi évtizedekben?

A hatalmas kiterjedésű óceánok vizei elképesztően sok, 37 400 milliárd tonna CO2-t  tartalmaznak, az atmoszférában 720 milliárd tonna szóródik szét, az emberiség „normál” tevékenysége pedig  6 milliárd tonna CO2 gázt eredményez. A szénciklus során évente hozzávetőlegesen 750 milliárd tonna CO2 vesz részt a körforgásban. Az utóbbi több ezer évben a levegőben a CO2 mennyisége lényegében stabil volt, bár a folyamatok összetettsége miatt nem volt mindig teljesen statikus, a tudomány adatai szerint. A földi élet és a fizikai folyamatok biztosították a cikluson belüli egyensúlyt.

Az üvegházhatású gázok mennyiségének változása csak lassan tudatosult az emberiségben, tulajdonképpen az 1950-es évek elején vált nyilvánvalóvá. Ekkor már globálisan megnövekedett a fosszilis energiahordozók felhasználása és egyértelművé vált az oksági összefüggés a felhasználás és CO2 kibocsátás között. 1950 előtt a széndioxid mennyisége ugyan ciklikusan változott, de addig soha nem érte el a 300 ppm koncentrációt, 2019-ben azonban már 411 ppm értéket mértek.  (A ppm part per million, egy térfogat milliomod része. Nem túl szerencsés mértékegység. Gyakorlati értelmezése, hogy egymillió levegő molekulában pl. 411 CO2 molekula van.) Az adat azt jelenti, hogy a fosszilis energiahordozók széleskörű használata előtti időszakhoz képest napjainkra 45 %-kal növekedett a CO2 terhelés.

Különféle, földtudományi és paleobiológiai adatok szerint 100 ppm CO2 növekedés 5000 – 20000 év időtartamon belül zajlik le a természetben. A jelenleg tapasztalható 100 ppm-et meghaladó mennyiségi növekedés  azonban 120 év alatt történt meg. A növekedés mértéke a természetes cikluson belül láthatóan már nem egyensúlyozódik ki és teljesen nyilvánvaló, hogy a tengerben és szárazföldön természetesen leköthető CO2 többletfelhalmozódás alapvetően az emberiség fosszilis-energia felhasználásával magyarázható.

A fosszilis energiahordozók felhasználásból és egyéb gazdasági ágazatokból származó és folyamatosan növekvő CO2 kibocsátás 2018-ban már 37,1 milliárd tonna volt. A baj nem jár egyedül, ugyanis kiderült az is, hogy az utóbbi fél évtizedben a terhelés évente átlagosan 1,6 %-kal nőtt, azonban ez a szám tavaly már 2,7 % volt, ami azt sejteti, hogy még nem kezeli a technikailag már fejlett ipari társadalom súlyának megfelelően ezt a problémát. Érdemes ezt a mennyiséget összevetni azzal, hogy a Föld összes vulkánja évente nagyjából 200 millió tonna széndioxidot termel működése során, tehát a természeti folyamatokból eredő CO2 töredéke annak, amit az emberi társadalom produkál évente.  (Az üvegházhatás fokozódásának betudhatóan az is bizonyított, hogy a földi átlaghőmérséklet az elmúlt évszázad alatt 0,9°C-kal emelkedett.)  Az ipari tevékenység okozta emisszió egy részét, 40 %-át ugyan a természet felveszi, a maradék rész mennyisége azonban évről-évre halmozódik.

Adódik a kérdés, hogy ha mindezt tudjuk, akkor az emberiség miért nem tesz ellene szinte semmit, a jelenleginél jóval erőteljesebb vagy hatásosabb módon? Vannak megoldások, ezek azonban jelenleg széleskörűen aligha alkalmazhatók. Technikai szempontból három fő, egymással azonban összefüggő problémát kellene ennek kapcsán megoldani: a CO2 leválasztását, a szállítást és tárolását.

A leválasztás műszaki megoldásai  között az energiahordozó elégetése utáni szakaszban, a füstgázból választják le a széndioxidot, esetenként nagy hatékonysággal (80-90%). Nagy hátránya azonban, hogy roppant energiaigényes a leválasztott CO2 sűrítése és szállításra előkészítése. A másik megoldás az égetés előtti tisztítás, amikor az energiahordozót (szén, olaj vagy gáz)  oxigén közegben felmelegítik, a létrejött CO2 és hidrogén keveréket katalizátoron keresztül bocsájtva amin típusú vegyi agyaggal a CO2 reakcióba lép, ezt követően további melegítéssel a CO2-ot leválasztják. Ezt az eljárást azonban hatékony módon földgáz esetében lehet használni. Az eljárás viszonylagos alacsony költsége ellenére nem terjedt el szélesebb körben, mert – ellentétben az égetés utáni leválasztással – a szükséges berendezések utólag nem szerelhetők be az erőművekbe. A harmadik műszaki megoldás során a fosszilis energiahordozót oxigéndús közegben égetik el, amelynek során CO2 és vízgőz keletkezik, lehűtve pedig szétválaszthatók. Bár a módszer hatékonysága 90 %-os, a leválasztás roppant költséges technológiát igényel.

A műszaki megoldások egyike sem olcsó, ugyanakkor az erre felhasznált energia sem haladhatja meg az adott erőmű kapacitásának 40 %-át; a leválasztás, szállítórendszerek működéséhez ugyanis sok energia szükséges. Angol szakértők becslése szerint az ottani erőművek pótlólagos kiegészítése a leválasztó berendezésekkel, erőművenként 1 milliárd fontot igényelne és nagyjából hasonló nagyságú költség merül fel a szállítási infrastruktúra kapcsán is. A régi erőműveket pedig egyáltalán nem éri meg ilyen korszerűsítésekkel felújítani, nem csak pénzügyi, hanem műszaki észszerűség okán sem.

Leválasztott széndioxidot az olajipar viszont elég széleskörűen felhasználja az ún. kihozatalnövelő eljárások alkalmazása során. Ekkor a gázt az olajtároló rétegekbe sajtolva, a gáz hajtóenergiája nagyon jó hatásfokkal felszínre hozza a kőolajat. Be kell azonban látni, hogy egyfelől az így kitermelt kőolaj majd felhasználása során valahol növelni fogja ismét a környezetterhelést, másfelől az olajtól leválasztott CO2-nak egyszer majd végleges tárolást kell biztosítani.

Az üvegházhatású gázok kezelésének problémaköre természetesen nagyon szerteágazó, a szállítás és tárolás kérdései ugyanolyan súlyúak, mint a leválasztás megoldása. Úgy tűnik, hogy egyedi műszaki és társadalmi megoldások vagy elszigetelt kezdeményezések önmagukban nem életképesek. Annak a felismerése, hogy a széndioxid-kibocsátás ne okozzon további súlyos következményeket, már megtörtént. A felismerés azonban csak a diagnózis felállításához elegendő, a megvalósítható gyógymódot is meg kell találni. A fosszilis energiahordozók hatékonyabb és körültekintőbb felhasználására lenne szükség, a megújuló energiaforrások lehetőségeinek széleskörű kiaknázása mellett. Ráadásul már nem csak a globális környezeti problémák sürgetik a paradigmaváltást, hanem a fosszilis energiahordozók belátható időn belüli várható kimerülése is, ami viszont az ezekre épült teljes energiatermelő infrastruktúra újratervezését igényli.

2019.06.04

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.