Július 19,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Egyéb


Akkor még hihetően hazudott, ma már az sem megy neki

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,638,620 forint, még hiányzik 1,361,380 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szép reggelt kívánok mindenkinek! A pápa után, a szélsőjobbos cirkuszi attrakció, a CPAC előtt, május elseje után néhány órával az van, hogy Putyin vagy beteg, vagy sem. Vagy operálják, vagy nem. Az is lehet, hogy meghal, de az sem kizárt, hogy nem hal meg. Ezen kívül tegnap (merthogy most még igencsak reggel van, éjjel pedig ritkán történnek nagy dolgok. Ha mégis, akkor sebesen át kell húzni az ágyneműt és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna) annyira nem történt semmi, hogy az valami csuda. Van azért egy kedvenc hírem, inkább csak kis színes. Apu és anyu beültek egy taxiba, apu be vala állva, mint az albán szamár. Összevesztek anyuval, merre menjenek, a taxis a józan félre hallgatott, mire apu fejbe vágta hátulról. Taxi megáll, apu kipattan, próbálja kicibálni a taxist, anyu védi (a taxist), járókelő férfiemberek kérdik (szintén a taxist), hogy segélhetnek-e. Miután a válasz igen volt, nekigyürkőztek és eltilolták aput, akit mentők szállítottak kórházba. Na ugye hogy veszélyes drog az alkohol? Füves cigitől nem szokás ilyen erőre kapni szerintem.

Végére is értem a nem létező híreknek, de csúnya dolog lenne cserben hagyni az olvasóinkat – jelzem, az olvasóktól sem volt éppen szép, hogy a havi alapvető szükségletnek a fele sem jött be múlt hónapban. Ha így megy tovább, minden jószándékunk dacára, hazaszeretettől fűtötten, eltökélten egy valódi rendszerváltásra, ám rendkívül szomorúan fogunk éhen dögleni -, ezért kitaláltam egy játékot. Ugyanabból az egy beszédből fogok idézni részleteket. Tessék kitalálni, vajon ki mondta, és mikor!

 A kormánykoalíció pártjai – élükön a Magyar Demokrata Fórummal – nyílt háborút hirdettek meg a Fidesz ellen. Egyre több jel mutat arra, hogy politikai ellenfeleink ugyanolyan kíméletlenül, ugyanolyan gusztustalan eszközökkel indítanak ellenünk offenzívát, mint tették azt korábban az SZDSZ ellen, amire a közvélemény már csak úgy emlékszik, mint „az apák és fiúk” hadműveletre.

Különösen szembeötlő az az összehangolt akció, amelyet egy fasisztagyanús folyóirat ürügyén indítottak meg a Fidesz emberi jogi felfogása s a területért felelős emberjogi bizottsági elnök, Fodor Gábor ellen. Hasonló támadások indultak vidéki városokban parlamenti és önkormányzati képviselőink ellen, például Pápán Kövér Lászlót választva ki célpontul.

Mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, másik oldalon a gonoszok, hogy az egyik oldalon állnak a hazafiak, másik oldalon a hazaárulók.

Mi továbbra sem fogunk engedni annak a csábításnak, hogy ellenfeleinket végső soron ne partnereknek, vetélytársaknak, hanem kiiktatandó ellenségnek tekintsük. De az előttünk álló időszakban különösen nehéz lesz tartani magunkat.

Továbbra is kerülni fogjuk, hogy beleugorjunk azokba a lövészárkokba, melyeket ellenfeleink ástak számunkra. Ha ellenfeleink az országnak károkat okozó politikát folytatnak, azt megmondjuk ugyan, de nem nevezzük őket nemzetellenesnek, a haza árulóinak. Ha volt funkcionáriusokat alkalmaznak vagy hagynak meg állásaikban, nem nevezzük őket kommunistabérenc átmentőknek.

Majd – némi habozás után – megszületett a ma is hatályban tartott doktrína, mely szerint az MDF három eszmerendszer: a kereszténydemokrata, a nép-nemzeti gondolat és a nemzeti liberalizmus harmonikus elegye.

Nos, ami az MDF-es kereszténydemokratákat illeti, azokat bátran tekinthetjük Antall József rajongói exkluzív klubjának. A liberális Fidesz szempontjából fontosabb azt tisztázni, hogy hányadán is állunk az MDF-es nemzeti liberálisokkal. Tudnunk kell ugyanis, hogy van-e akár legcsekélyebb esély is arra, hogy az MDF ne populista, hanem liberális irányba mozduljon el.

Ámde a nemzeti liberálisok nem tőlük, hanem inkább a liberális Fidesztől akarják magukat megkülönböztetni. Ezért sodródnak gyakorta abba a helyzetbe, hogy Eötvös József-i liberális elveket kell a törvényhozás házában szavazataikkal megtagadniuk. Nem tudtak kiállni azért, hogy minden településen legyen legalább egy állami iskola. S nem emelték fel szavukat képviselőtársuknak a pigmeusokról szóló fajelméleti fejtegetéseivel szemben sem.

 A nép-nemzeti gondolat, a populista politika élesen szemben áll a liberalizmussal. A populizmus élő klasszikusai szájában a »liberális« szó káromkodás, szitok. A liberálisok ugyanis szabadságot követelnek a népnek, hogy vállalkozhasson és választhasson. A populisták ellenben fel akarják emelni a népet.

Mit lehet kezdeni egy ilyen nemzettel? Hogyan lehet visszavezetni önmagához? Magától nyilván nem talál vissza. Ezért vonzódtak populistáink mindig is az állam gyámkodó hatalmához.

A Fidesztől távol áll, hogy összekeverje a politikust a történésszel. Nekünk nincs különösebb hajlamunk a historizálásra. Mégis ez egyszer hadd tegyek egy kis történelmi kitérőt.

A nép-nemzeti politikusok mindig az éppen aktuális rendszer éppen aktuális szövetségét keresték. A két világháború között azért, hogy a népet – úgymond – kivezessék a nyomorból, manapság pedig azért, hogy visszavezessék önmagához.

Nekünk nem kell egy üveg kövidinka mellett búsonganunk, hogy tönkretették nemzeti érzelmeinket, elvették az önbizalmunkat, jövőbe vetett hitünket. Nem érezzük úgy, hogy izzadságos küzdelmet kellene folytatnunk magyarságunkért, és azt sem érezzük, hogy az egyetemes kultúra befogadása elfoglalná a helyet agyunkban és lelkünkben a nemzeti kultúra elől. Polcainkon békésen megfér egymás mellett Arany János, Mrozek és Esterházy, a Muzsikás együttes és Tina Turner. Nem érezzük, hogy állítólag elveszett nemzeti tudatunkat úgy kellene egész életünkön át üldözni, mint Arthur király lovagjainak a Szent Kelyhet.

Ma már világosan látszik, hogy az MDF-kormány a társadalommal szemben keres politikai szövetségest az egyházakban. Szomorúan tapasztaljuk nap mint nap, hogy nem minden egyházi vezető ismeri fel azt a veszélyt, hogy az MDF ölelése halálos lehet az egyházakra.

Az egyházak ugyanis csak akkor fogják betölteni azt a pozíciót, amely egy modern társadalomban megilleti őket, ha megőrzik és visszanyerik autonómiájukat. Amennyiben a politikai élet szereplői közül egyeseket ellenségnek, másokat meg szövetségesnek minősítenek, maguk is politikai szereplővé válnak. Márpedig, ha valaki erre a porondra lép, akkor rá is érvényesek lesznek a politika gyakorta kegyetlen törvényei. Ezért mondjuk azt, hogy hibát követnek el, ha azok szolgálatába szegődnek, akik ideológiai átnevelőtábort akarnak csinálni Magyarországból.

 Nagy szükségünk lenne például a keresztényi értékek és erények felmutatására most, amikor váratlan hirtelenséggel buzog fel az idegengyűlölet indulata, és amikor rohamosan terjed az erőszak.

Ugyanakkor – a kedvezőtlen példák szaporodása ellenére is – látunk reményt arra, hogy az egyházak és az állam kapcsolata oly módon rendeződjék, hogy az megfeleljen a liberális jogállam elveinek. Ebben mi mindig segítő partnerek vagyunk és maradunk. 

Az MDF politikai stratégiájának lassan egyetlen kiszámítható eleme, hogy politikai ellenlábasaik hitelét az ellenfelek és felmenőik vélt vagy költött múltjának úgymond leleplezésével kívánják megrendíteni. A Fidesz számos kísérletet tett arra, hogy az ilyen kérdéseket távol tartsa a politikai vitáktól. Ennek ellenére úgy látszik, éppen az ellenkező irányba tartanak a dolgok.

Az utóbbi időben az MDF-kormány és hívei nem csupán a nemzeti eszme és a keresztény értékrend egyedüli letéteményeseinek tekintik magukat, hanem hovatovább a tiszta múlt kizárólagos letéteményeseinek is. Nem csupán azért szegülünk szembe ezzel a gondolattal, mert a mögöttünk hagyott évtizedek nem írhatók le a makulátlan tisztaság és a sötét gonoszság küzdelmeként. Hanem azért nem fogadjuk el ezt a hamis, primitíven egyszerűsítő beállítást, mert tudjuk, hogy akik az állítólagos tiszta múlt folytatóinak tekintik magukat, legkevésbé sem tartoztak azok közé, akik az első követ vethetnék másokra. Pillantsunk körül! Vajon az elmúlt rendszer vesztesei ül-nek-e a kormánypártok padsoraiban és a miniszteri bársonyszékekben? Éppen ellenkezőleg. Akadémikusok, jól menő ügyvédek, egyetemi tanárok, az átkos szocializmus viszonyai között megerősödött vállalkozók, a pártállam ügyészei, tisztes egzisztenciát teremtett orvosok, állatorvosok, József Attila-díjas írók.

Mi ezt – tőlük eltérően – nem hányjuk a szemükre. Nem tartjuk bűnnek, ha valaki a sanyarú viszonyok közepette is vitte valamire. De nem tartjuk ízlésesnek, ha néhány valóban sokat szenvedett, Recsket is megjárt, tisztességben megőszült, idős ember nadrágja mögül újsütetű ellenállók rázzák az öklüket, önmagukat a valóban vesztesek szószólóinak kinevezve.

A múltból örökölt ügyeket minél hamarabb és az elérhető legszélesebb konszenzussal le kell zárni. Az MDF e téren feltűnően késlekedik. És emögött – úgy tűnik – nem a kormány más területekről egyébként jól ismert határozatlanságát kell keresnünk, hanem sokkal inkább egy jól átgondolt koncepciót. Hiszen mi mástól remélheti egy fogyatkozó bázisú politikai erő, hogy kordában tarthatja a társadalmat, mint attól, hogy a legkülönbözőbb társadalmi csoportok feje felett meglóbálja Damoklesz kardját. Az MDF-politikusok már egész szakmákat neveznek ki kollaboránsnak. A sort az újságírókkal kezdték, majd következtek az állami bürokraták, a vállalatvezetők, és most éppen a pedagógusokra jár rá a rúd.

Azt hiszem, mindannyian azzal az érzéssel érkeztünk ide Pécs városába, hogy bár a kormányrudat kezében tartó koalíció szabad választásokon nyerte el a jogát arra, hogy az országot irányítsa, mégis azt szeretnénk, ha ennek minél hamarabb vége szakadna. Egyre inkább úgy érezzük, hogy a kommunista rendszer összeomlása után hirtelen kitágult világban fogyni kezd körülöttünk a levegő.

Nem néztük tétlenül azt a próbálkozást, hogy a politikai bosszút törvényerőre emeljék. Küzdöttünk, amikor úgy éreztük, hogy újabb ideológiai elnyomás fenyegeti az iskolákat. És szembefordultunk a kormánnyal akkor, amikor úgy éreztük, hogy föl akarják áldozni a jövőt a múlt oltárán.

Orbán Viktor Pécs, 1992. február 7.

No, szép ezt visszaolvasni. Forrás itt található, bár nekik már mindegy azóta. Mondanám örömmel, hogy ez volt Orbán Viktor utolsó tiszta pillanata, de szerintem már itt és akkor is csak a hatalom megszerzése érdekében manipulálta a választókat. Ahogy teszi ezt azóta is, de ilyen jól összerakott, logikus beszédre már régen nem képes. Annyi a különbség a 31 évvel ezelőtti, és a jelenlegi Orbán Viktor között, hogy akkor még hihetően hazudott, ma már az sem megy neki.

Jó ébredezést, szép napot kívánok mindenkinek!

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.