Mani kövek

Spectator: A jó kormányzás: norvég minta

Az utolsó világháború befejeztével Nyugat-Európa nagy részén – részben a tengerentúli anyagi támogatásnak köszönhetően – lendületes újjáépítés és gazdasági fejlődés kezdődött meg. Néhány ország azonban az összesen 14 milliárd $ Marshall segélyből nagyon kis részben részesült, így a háborús károkat és megszállást szenvedett Norvégia is; a segély teljes összegéből mindössze 1,9 % -kal részesült. (Ennél kevesebbet, század százalék nagyságrendű támogatást csak Portugália, Izland és Írország kapott.) Norvégia az újjáépítést a hagyományos iparágakra (halászat és halfeldolgozás, faipar, hajóépítés) alapozva kezdte meg. Ásványi nyersanyagokkal mindössze korlátozott mennyiségben rendelkezett az ország. A 323 802 km² kiterjedésű és ritkán lakott ország közlekedési és városi  infrastruktúrája értehtő módon alig fejlődött; az akkor 5 milliót sem elérő lakosság túlnyomóan nagyobb része a délnyugati városokban élt. Az alkotmányos monarchia népképviseleti intézményének (Storting) politikacsinálói évtizedeken keresztül a szociáldemokraták voltak.

Az ország egyérteműen és súlyosan importenergia-függő volt. A geológiai felépítés miatt – érthető módon – csak szilárdásvány-kutatást végeztek, azonban senkinek eszébe sem jutott, hogy szénhidrogént keressen a kiterjedt ország területén, beleértve a környező tengeri területet is. Nagyot változott a szemlélet, amikor a hollandiai Groningen közelében nagy földgáz előfordulást fedeztek fel és ennek távolabbi, regionális analógiáját kezdték vizsgálni a norvég tengeri felségvizek területén. A groningeni lelőhely bizonyította, hogy Nyugat-Európában is van alternatívája, sőt kiváltója az addig jórészt szénen alapuló energiatermelésnek.

A Phillips Petroleum (ma ConocoPhillips) 1962-ben engedélyt kért fúrásos kutatásra a norvég vizeken.  A norvég kormány ekkor habozás nélkül kinyílvánította kutatási fennhatóságát parti vizeire (norvég kontinentális self), egyúttal ezen területen levő nyersanyagok kizárólagos tulajdonjogára is. A király (a kormány) engedélyéhez kötötte Norvégia a szénhidrogénkutatást és kitermelést egyaránt. Szükségessé vált a megegyezés a tengeri területek megosztásról az Egyesült Királysággal és Dániával, ami 1965 tavaszán meg is történt. A 19520 km² kiterjedésű norvég selfen 78, nagyjából téglalap formájú területet (blokkot) jelöltek ki a 62. szélességi körtől délre, ezek kizárólagos kutatási és kitermelési jogát pályázhatták meg az olajvállalatok (ekkor norvég nemzeti olajvállalat még nem volt). Az első fúrást (Balder nevűt) 1966 nyarán mélyítették és nem bizonyult biztatónak az eredménye.

A norvég felségvizeken az igazi nagy siker mégsem váratott sokáig magára. Közel 200, változó eredményű fúrást mélyítettek, majd 1969-ben felfedezték az Ekofisk lelőhelyet (amit ténylegesen nyolc mezőt foglal magában), ami akkor a világ egyik legnagyobb tengeri szénhidrogénmezője volt. Itt 1971-ben már meg is kezdődött a nyersolaj kitermelése. Még ebben az évben az állam létrehozta a norvég nemzeti olajvállalatot (Statoil), aminek automatikusan 50 % résztulajdona volt a lelőhelyek kitermelésében és  ennek jövedelmét közvetlenül az államkincstárba terelte.  Később a részesedést a parlament úgy módosította, hogy a tulajdonrész aránya eltérő lehetett az adott lelőhely körülményeinek megfelelően. A norvég állam érdekeltségi hányadnak megfelelő részt vállalt ilyen módon a  a befektetésből és költségekből. (Később, a már jól menő szénhidrogéntermelés időszakában, 2001-től a rendszer szerkezete módosult, a Statoil részvénytársaságá alakult, de a költségviselés elve nem változott.)

A szénhidrogénipar felfutása pénzügyileg biztosította az ország példátlan gazdasági fejlődését, valamint a szociális jóléti állam kialakítását és fenntartását. Az olaj- és gáziparból a 70-es évek kezdetétől mostanáig, mai értéken 14 000 milliárd korona bevétele származott az országnak, és ebbe az iparág számára végzett szolgáltatások és termékek értéke nem is számít bele. (Norvégia GDP növekedését jól illusztrálja, hogy az 1980-ban 61,3 milliárd $ volt, 2017-ben pedig 380 milliárd $). Napjainkig azonban a kezdetben rendelkezésre álló szénhidrogén készletek 47 %-át kitermelték. A szénhidrogén kitermelés csúcsa 2004-ben volt, azóta enyhén csökken a mennyiség, azonban a csökkenés mértéke várhatóan 2023-ig nem lesz számottevő mértékű. Norvég iparági előrejelzés szerint  2060-ig még biztosított a kitermelés (és persze az állam bevétele) a jelenlegi feltárt készletekből. Mai ismeretek szerint a norvég tengeri területeken a még kitermelhető olajkészlet 6,3 milliárd hordó, a földgázkészlet pedig 1,78 trillió m³.

A tengeri terület (nemzetközileg használt kifejezéssel: offshore) 60-as évek végén megkezdett kutatása során összesen 5085 fúrást (ebből 3672 teremelő fúrás) mélyítettek. Ezek a fúrások azonban – szemben a szárazföldiekkel – sajátos módon többségében egy fúrási fedélzetről (platform) indulnak és menet közben ferdítik ki azokat, így egy platformról számos fúrás mélyíthető több irányban. Norvég offshore-on 106 termelő mező van, ezekből 83 jelenleg is termel; a lelőhelyek többsége az Északi-tengeren, 18 a Norvég-tengeren és 2 a Barents-tengeren, a sarkkörön túli vizeken van. A  kezdeti időszakban felfedezett nagy mezők (Snorre, Valhall, Heidrun, Grane, Oseberg, Alvheim) jelentős része már túl van a csúcshozam időszakán. A nagyon fejlett, jelentős területen kifejlesztett tengeralatti gyűjtő- és szállítórendszer viszont lehetővé teszi kisebb méretű előfordulások gazdaságos működtetését, a már kiépített rendszer használatával.

Az Északi-tenger talán legjelentősebb földgáz előfordulása a Troll mező, ami az ország földgáz készletének eredetileg 40 %-át tartalmazta. Az 1995 óta termelő mező a legnagyobb offshore létesítmény címével is büszkélkedhet; a Troll termelő platformja a legmagasabb, ember által épített tengeri építmény, 472 m magassága meghaladja az Eiffel torony magasságát. A Troll mellett több, kisebb földgázmező termelvénye biztosítja Nyugat-Európa gázellátásának 25 %-át. Norvégiából tavaly 115 milliárd m³ földgáz érkezett az Európai Unióba (fő importőr Németország, Egyesült Királyság, Belgium és Franciaország). Ez jelentős mennyiség, hiszen az orosz gázexport is csak az EU igényeinek 31 %-át tudja kielégíteni.  A Nyugat-Európába exportált norvég kőolaj napi  mennyisége mindössze 1,2 millió hordó, a földgázhoz viszonyítva tehát jelentősége jóval kisebb. A nyersolaj és földgáz kiviteléből az állam bevétele 2017-ben 442 milliárd korona volt, az ország teljes árukivitelének kereken felét  az energiahordozók képviselik.

A nagy fosszilis energiahordozó-exportőr belföldi energiaellátása 98 %-ban vízierőműveken alapul. Az ország nagyon bölcsen – jóval a környezettudatos energiaipar koncepciója előtt – a megújuló energiahordozók felhasználást helyezte előtérbe, kihasználva a természeti adottságokat. A norvég villamosenergia-termelő kapacitás már jó ideje nem csak a saját igényeket fedezi, hanem bőven jut kivitelre is. A gazdasági ösztönzőknek és a bőséges áramellátásnak is köszönhetően ,tavaly már az eladott autók fele elektromos vagy hibrid meghajtású volt.

Ironikus, de igaz, hogy a norvég mezőkből exportált kőolaj felhasználása során 474 millió tonna széndioxidot bocsájt ki évente, tehát Norvégia globálisan nem elhanyagolható mértékben járul hozzá a légkör széndioxid terheléséhez. Annak ellenére, hogy az ország a belföldön felhasznált energia mennyiségének nyolcszorosát exportálja, a norvég belföldi széndioxid kibocsájtás 30 %-ban az olaj- és gáziparhoz köthető (jórészt persze a gépgyártáshoz) és csak 20 %-ért felelős a közúti közlekedés.

A legendás norvég életszínvonal és jóléti állam persze kirívóan magas adóterhet jelent a munkavállalóknak és vállalkozásoknak. A progresszív adózás mértéke itt a legdurvább a világon (az SZJA plafon 47,8 %). A 25 %-os ÁFA, az élelmiszer és ital 15 %-os adója és a közforgalom adója jelenti a kormány legnagyobb bevételét, ezek mellett számos sajátos adónem is létezik (gépkocsi, tömény italok, dohányáru, stb.). A közvélemény természetesen  – bár tisztában van azzal, hogy lényegében újraelosztás alapját képezik az adók – vitázik ezek mértékéről, viszont nagy adózási fegyelemmel teljesíti a kötelezettségét. (Az alkohol minden válfaja nehezen hozzáférhető, a tömény italt külön boltban és korlátozott mértékben és időpontban lehet beszerezni. A sör – legalább is akkor, amikor az utazó ott járt – élelmiszerboltok külön szektorában kapott helyet és idegen számára kiismerhetetlen rendszerben, felnyitott redőnnyel elkülönített szektorban tárolták. A korlátozás érthető egy alapvetően azért puritán szemléletű és gondolkodású országban, de tegyük hozzá azt is, hogy az alkoholos italok ára inkább azt indokolná, hogy azt patikában mérjék… Nagyon nem sikk részegnek lenni, sem társaságban, sem a négy fal között; két hét alatt egyetlen köztéri részeget látott az utazó. Hozzá mentő érkezett (nem pedig rendőr) és beteg emberként és nem megalázó módon kezelve szállították el.) Bár az előzőből nem következik, de érdemes megjegyezni, hogy a jóléti állam az oktatás mellett az egészségügyet is kiemelten kezeli, a nemzeti össztermék 9 %-át fordítják huzamosan erre az ágazatra. A népegészségügyön túlmenően Norvégia például a nemzetközi rákkutatás és kezelés egyik központját hozta létre Osloban.

A magas életszínvonalat a nagyon magas jövedelmek és az erős gazdaság biztosítják. Az egy főre eső GDP 89 741 $ és bár a megélhetési költségek kirívóan magasak, a vásárlóerő-paritáson számolt GDP 60,4 $/nap/fő. Nincs  garantált minimális jövedelem, viszont a dolgozók háromnegyede erős, kétévente újratárgyalt kollektív szerződésekkel védett. A munkavállalók több mint fele (54%) szakszervezeti tag (az USA-ban pl. csak 11%), ami roppant erős érdekérvényesítést biztosít.  Az erős szakszervezeteknek és az egészséges társadalmi tudatnak köszönhetően nem billent meg a béregyensúly, amikor az olajipar robbanásszerűen elkezdett fejlődni az országban, mert óhatatlanul ennek az iparágnak a dolgozói fizetése messze a többi fölé került volna. Bölcsen és tisztességesen – az egyenértékű munkát tisztelve – a teljes nyilvánosság előtt zajló bértárgyalások eredményeként, a feldolgozóipar növekedését  tekintették a béremelés felső határának és teljes gazdaságra érvényes bérplafonnak. Érvényesül az igazságosság és soha nem lódul meg az infláció.

Az olajipar betelepülésével a gazdaság szerkezete is módosult, hiszen ésszerű dolog volt létrehozni az olajipari gép- és eszközgyártást. Az ország nagyon nagy befetetéseket eszközölt ebbe és az olajipari szervízszolgáltatás fejlesztésébe és jó ideje Norvégia zászlóshajója ennek az iparágnak. (Az utazónak nagy szerencséje volt. A stavangeri tengerparton bámészkodva láthatta, ahogyan egy hajó lassan, kis révkalauz hajókkal körülvéve, egy úszó fúrási platformot vontatott a nyílt víz felé. Lenyűgöző látvány ez az ember alkotta acélszerkezet. Szerencséje volt, mert azért nem minden nap történik ilyen.) A gyártóhelyek létesítése, legkorszerűbb technológia alkalmazása mellett nem feledkeztek meg arról, hogy a lakosság, a munkavállalók képzése legalább ennyire fontos. A képzésbe befektetett tőke eredményét mutatja, hogy ma a felnőtt lakosság egyharmada valamilyen felsőfokú képesítéssel rendelkezik. (Az EU-ban 25 % körüli ez az arány.)

A norvég állam rendkívüli mértékben központosított, hatékony és átlátható működésű. A centralizáció – ami máshol éppen ellenkező eredményre vezet – itt az államháztartás átlátható működésének az alapja. Az óriási pénztömeg, amit a gazdaság kitermel, az adók egyenes és követhető úton kerülnek a központi költségvetésbe. Nincsenek terelőutak és nincsenek norvég oligarchák. Az állam itt jó gazdának bizonyult, az ország egyike azoknak az országoknak, ahol vitathatatlanul, közjogi értelemben is etikus és jó kormányzás van. A társadalom történelmi tapasztalata, a költségvetési és adófegyelem szilárd alapja ennek a valódi jóléti társadalomnak, gazdaságnak.

A norvég társadalom jól emlékezett még a 20. század első felére jellemző szegénységre. Józanul belátták, hogy a jelenlegi gazdagság alapját képező olajipar egy idő után óhatatlanul leszálló ágba kerül a készletek kimerülése miatt. 1990-ben a vártható bevétel csökkenése, a hektikus olajár mozgás miatt az állam létrehozta a Government Pension Fund Global (Globális Kormányzati Nyugdíj Alapot), aminek tőkéjét az olajipar többletbevétele biztosította és a nemzetközi pénzpiacon végzett befektetéseket. Ilyen módon a kockázat kezelése lényegében független a norvég gazdaság folyamataitól.  Az alap mára a világ egyik legnagyobb pénzügyi intézménye, értéke 913 milliárd $. (2018 közepén minden norvég állampolgár – elvben – 195 ezer $-ral rendelkezett.) Az intézmény befektetéseket végez a nemzetközi pénzpiacon, részvényekkel kereskedik, jelentős mennyiségű ingatlannal is rendelkezik. A befektetési területeit jól megválogatja, sok társaságot vagy pénzügyi intézményt etikai okokból végleg vagy átmenetileg ki is zárt a befektetési köréből. (Szükséges megjegyezni, hogy ez az intézmény nem azonos a nálunk ismert és eddig működő Norvég Alapokkal. A Norvég Alapokat is 97 %-ban Norvégia finanszírozza, működtetésében Izland és Liechtenstein vállal részt.)

A  Norvég Kormányzati Nyugdíjalapot 1967-ben alapította a kormány és gyakorlatilag nemzeti nyugdíjbiztosítóként működik, a globális alaptól függetlenül működik és hazai ill. skandináv befektetéseket eszközöl.

A biztonságos jelen mellett sem állt meg az idő Norvégia fejlődése terén. Át kellett a kormányzatnak és magának a társadalomnak is gondolnia, hogy a szénhidrogéntermelő iparág mennyiségi csökkenése esetén hogyan lesz fenntartható az életszínvonal, hiszen a gazdasági környezetre a „szárazföldi” iparágak tekintetében is magas munkaerőköltség a jellemző, továbbá a gazdaság egészének szerkezete sem változott alapvetően évtizedek óta. Erős kormányzati késztetés van arra, hogy egyes hagyományos iparágak védelmét fokozatosan le kell bontani és a gazdaságban versenykörülmények kialakítását célszerű támogatni. Határozottan ösztönzik az informatika fejlesztését és a speciális technológiákat megvalósító kis- és középméretű vállalkozások létrehozását.

Az állam egyre inkább arra törekszik, hogy csökkentse a befolyását a tőkepiacokhoz hozzáférést igénylő vállalatok felett, viszont van a társadalmi közvélekedésben egyfajta idegenkedés a profitorientációval szemben, ami persze jórészt a már bevált erős állami szabályozás – főleg a munkaügyi kapcsolatokon megnyilvánuló – pozitív gyakorlatának köszönhető, amit az emberek nem szívesen adnának fel. A norvég belpolitika évtizedek óta a betegségi, rokkantsági ellátás, garantált minimum nyugdíj és az erősen támogatott egészségügyi ellátás rendszerét alakította ki és tartja fenn. A kormányzati politika abba az irányba igyekszik – tartalmilag csorbítás nélkül – elmozdítani az ellátások rendszerét, hogy az méltányosabb és fokozottabb mértékben szükséglet alapú legyen. Erre vonatkozó társadalmi vita már jó ideje tart és  széleskörű konszenzus eléréséig várhatóan nem fog  lezárulni.

A társadalom tehát idejekorán igyekszik felkészülni az olaj utáni időszakra és láthatólag nem arra rendezkedik be gondolatilag sem, hogy az ország óriási, felhalmozott tőkéjét fokozatosan felélje, hanem ésszerű megoldások mentén tervezi a szükséges jövőbeni szerkezeti átalakulást.

2019. 05. 30.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább