Április 16,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ezt így mégis hogyan?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,209,341 forint, még hiányzik 790,659 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Makón egy kéttannyelvű általános iskola csodálatos programot rendezett, ahol a gyerekekkel cipeltettek egy nagy fakeresztet, hogy a lurkók átéljék Jézus szenvedését a Golgotán. Normál esetben a gyerekek játszanak és jól érzik magukat, húsvétkor pedig tojást festenek, esetleg locsolkodnak és összeszednek egy kis zsebpénzt. De nem Makón, ahol a polgármester azzal dicsekedett – fotókat közölve -, hogy a kicsikkel  hurcoltatták a kivégzőeszközt, majd a templomba megérkezve még egy misét is meghallgattak. Még jó, hogy a kormány hangosan és érthetően elmondta, hogy a mi gyermekeinket hagyják békén. Na nem a vallásfanatikusak, vagy az egyház, dehogy, az LMBT lobbi, a mocskos dollárbaloldal és természetesen Soros György. Az egyház azt csinál a gyermekeinkkel, amit csak akar. Ez jól láthatóan akár a molesztálásig is elmehet, mivel a molesztált áldozatot támadja meg még az igazságszolgáltatás is, az egyházi figurákat pedig szépen megvédi a hatalom, hiszen fontos nekik a jó kapcsolat.

Persze tudom, hogy a világ bizonyos tájain történnek hasonló rituálék, pontosabban keresztutak, ahol akár gyermekek is részt vesznek, de nagyon nem mindegy, hogy milyen formán. Itt Granadában például a Semana Santa, vagyis a szenthét egy borzasztóan fontos esemény, emberek százezrei mennek utcára egy héten keresztül, hogy hatalmas meneteken vegyenek részt, amelyek akár 8-10 órán keresztül is a város utcáit járják. Ezeken gyermekek is részt szoktak venni, de nem úgy, hogy egy nehéz fakeresztet cipelnek, ezzel átélve Jézus állítólagos szenvedését, hanem általában kortól függően olyan feladatokat kapnak, amelyek nem megterhelőek. Ilyen lehet az idősebbek számára az úgynevezett penitentes ruha viselése, amely a KKK ruháihoz hasonló, azonban jóval korábbra nyúlik vissza a története. A fiatalabbak pedig általában egy kis kosarat kapnak, amiben vizet és édességet visznek a meneten résztvevők számára, ha valaki esetleg rosszul lenne. A legkisebbeket pedig a szüleik a vállukra veszik és úgy viszik, noha ez leginkább csak a szenthét első napján szokott megtörténni.

Tehát igaz az, hogy más országokban is részt szoktak venni a gyermekek a meneten, de soha nem láttam még, hogy akár egyetlen gyermekkel is egy hatalmas fakeresztet cipeltettek volna, pláne nem a polgármester asszony örömére, aki posztolt is nagy büszkén a Facebook oldalán. Itt is visznek keresztet a meneten részt vevők, de ők általában férfiak és minden esetben felnőtt, életerős emberek, hiszen ez egy fárasztó tevékenység. Persze tudom, vélhetően Makón nem kilométereken keresztül mentek a gyermekek a kereszttel, de a fotókat elnézve azt sem hiszem, hogy ők maguk vállalkoztak volna erre a feladatra. Mert itt a gyermekek – noha azzal én magam sem értek egyet, hogy nagyon fiatalokat a csatlakozásra bíztassák, hiszen fel sem fogják miben vesznek részt – általában saját döntést követően vannak jelen a meneten, nem pedig arról van szó, hogy az iskola vezetője, vagy a polgármester kiadta az ukázt, aztán kötelező volt a megjelenés.

Magyarországon a keresztútnak egyszerűen nincs hagyománya, és talán nem most kellene ezt elültetni. El kellene már engedni azt a feltételezést, miszerint a fél ország mélyen hívő keresztény, mert ez nincs így. Az egy dolog, hogy én magam nem szívlelem az egyházat, de azzal, ha valaki vallásos és azt gyakorolja, semmi problémám sincs. A probléma akkor kezdődik, mikor valaki rám akarja ezt erőltetni, vagy másokra, ami véleményem szerint itt is előfordult. Ameddig az egy saját, önálló döntés eredménye, addig elfogadható, noha én magam megérteni talán soha sem fogom, de hát sok minden van ezen a világon, amit nem értek és talán soha nem is fogok. Ez élet már csak ilyen. De a vörös vonalat valakinek sikerült átlépnie Makón és ahelyett, hogy felfogta volna, hogy a gyerekeket nem kellene felhasználni a saját céljaira, inkább még büszkén posztolta is a polgármester asszony. Persze a kommenteket azóta szépen moderálják is, hiszen a gyerekek biztosan saját döntés eredményeként vettek részt a meneten. Ez már csak így szokott lenni. Mint annak idején az összes iskolai rendezvényen, ahol csak azért voltunk jelen, mert vagy kötelező volt, vagy azért, mert el lehetett vele lógni egy órát. Nem hiszem, hogy a történelem során volt valaha is olyan gyermek, aki ezeket az erőltetett „ünnepségeket” örömmel viselte és boldogan ment volna azt hallgatni, hogy miként vertük vissza a szlovákokat a határnál.

Még egyszer elmondom, van már olyan életkor, amikor a gyermek saját elhatározásból el tudja dönteni, hogy részt szeretne-e venni egy ilyen meneten, de a fotókat elnézve ezek a gyermekek még messze nem voltak olyan idősek, hogy erre képesek legyenek, ezért nem tudom másként felfogni magát az eseményt, mint hogy az iskola és a polgármester kiárusította a gyermekeket a saját céljaik eléréséért. Politikusokat büntettek már annak idején hasonlóért, ezért remélem, itt is történik majd valami. Ha más nem, akkor remélem, legalább a gyermekek szülei fognak szólni egy-két szót az esetről, és az iskola vezetésének tudtára adják, hogy az ő megkérdezésük nélkül – ha ebbe beleegyeztek, az tragédia – ilyet soha többé nem tehetnek. Mert mint tudjuk, a gyermekeket meg kell védeni.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.