Június 14,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: Lopakodó múlt

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,516,732 forint, még hiányzik 1,483,268 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Mogorva a komiföldi munkatáborokról szóló cikkhez fűzött bejegyzése indított arra, hogy a történetet további gondolatokkal, adatokkal egészítsem ki.

Általában tudok a kitermelt mennyiségekre figyelni, de most nem ment. Csak számolgattam az embereket, és közben arra gondoltam, hogy ez még csak a teljes deportált létszám töredéke, ennél sokkal több jutott annak a hatalmas országnak a táboraiba.
És bár nem illik a témához, nem tud nem eszembe jutni, hogy az orosz nép egyre növekvő szimpátiát érez Sztálin iránt. Ebből meg aztán a magam furcsa gondolati tekervényein át oda jutottam, hogy az átlag oroszra nem passzol a „gonosz” jelző, de annál inkább az „egyszerű”, és talán még a „gyámoltalan” is. Vagyis olyanok, mint mi, és mint nagyon sok nép még…

Rögtön az első kérdés, hogy az a hihetetlen mennyiségű – egyáltalán nem önkéntes – emberi áldozat milyen mértékben járulhatott hozzá akkor az ország gazdaságához. Komiföldre összpontosítva az áttekintést és ha csak az olajipari eredményeket nézzük, bízvást állítható, hogy szinte semmivel. A háború időtartama alatt alig több, mint félmillió tonna nyersolaj származott innen, míg Azerbajdzsánból  évente (!) ennél húszszor nagyobb mennyiséget termeltek ki. Egyetlen egyszerű olajfinomító volt csak használható a termék előállítására. Ráadásul a Komi régió teljesítménye – a munkatáborok fennállása alatt – gyakorlatilag nem is növekedett semmit. A szénbányászat óriási munkaerő felhasználással (12 ezer ember), a vasútépítés és ezzel együtt a fakitermelés 16 ezer fogvatartott munkájával működött. Egyetlen vasútvonal épült meg, a másikat félbehagyták, majd visszabontották. 1939 végén világossá vált, hogy a nagy területen szétszórt telepek létesítése útján történő kolonializáció teljes kudarc; ismét központosították földrajzilag is a táborokat. Évtizedes távról szemlélve a máig elért eredményeket, messze nem igazolható a gazdasági ésszerűség. Egyértelműen az állam politikai céljainak alárendelt és messze át nem gondolt tervek mentén történt áttelepítés itt még azt a célt sem érte el, hogy a legalább minimális és használható infrastruktúra épüljön ki. Bár a Szovjetunió teljes gazdasági szerkezetét (elsősorban a bányászat és fakitermelés ágazatokban) uralta a munkatáborok világa, egyértelműen kiderült és bizonyított, hogy soha nem volt gazdaságilag nyereséges a rendszer. De hát minden propaganda ellenére alapvetően nem is ez volt a cél.

A nagy képet tekintve sem volt más a helyzet a „Gulag szigetvilágot” illetően sem. A Szovjetunió területén – mai ismeretek szerint – 1701 munkatábor és telep működött 476 táborigazgatási központ felügyelete alatt.  A történészeknek – a még mindig nem teljes körűen hozzáférhető levéltári adatok mellett – az is nehézséget okoz, hogy időben is változott a létesítmények száma és helye.  A gulágot megjárt népesség teljes létszámát illetően roppant eltérő becslések láttak napvilágot. Vologonov (1990) szerint évente 4-5 millió zek (az orosz szlengben ez volt fogvatartottak neve) volt a táborokban, Szolzsenyicin 1975-ben 50 milliós lágernépességet említett. Legvalószínűbb azonban Antonov-Ovszejenko (1999) adata, aki az NKVD (állambiztonsági szolgálat későbbi neve) iratai alapján, az 1942 évi adatokat alapulvéve összesen 17,6 millió fő fogvatartottról számol be. A munkatáborokban a legnagyobb létszám 1950-ben volt: ekkor a szigetvilág telepein egyidejűleg 2,5 millió „zek” raboskodott. Félő, hogy a valóságos létszám soha nem fog kiderülni, mert a táborok körül voltak még ifjúsági fogvatartási intézmények és száműzetésüket töltő „különleges telepesek” lakhelyei is.  Ezeket is hozzászámítva hozzávetőlegesen 26 millió főről beszélhetünk. Keserűen ironikus, hogy a háború idején még a munkatáborokban voltak a legnagyobb „biztonságban” az emberek. Többen szabadultak a büntetés letöltése után (bár ők a tábor zónájában voltak kötelesek maradni, sőt a korábbi munkahelyen dolgozni) , mint amennyien meghaltak. Pedig ezek sem voltak kevesen. A halálozás 4-6-szor volt nagyobb, mint az unióban átlagosan. 1930-1953 között 1,76 millió dokumentált haláleset történt a táborokban, ennek fele 1941-1943 közötti időszakban halt meg. A „speciális telepek” népességét is tekintetbe véve – nem teljesen konzisztens becslés szerint -1930-1953 között 2 millió 750 ezerre  tehető azok száma, akik a „szigetvilágban” életüket vesztették.

A lágerek korai időszakában – a kilátástalan esélyek ellenére – meglepően sok volt a szökés; 1933-ban 45 775 ember szökött meg és csak 29 370-et sikerült kézrekeríteni. Nagyszabású ellenállás, lázadás mindössze néhány történt (Norilszk, Usty-Usa, Vorkuta, Kenír, Kolima), ezek azonban mind 1953 után történtek. A zek-ek passzív ellenállása kiterjedtebb volt, ennek két állandó eszközét alkalmazták rendszeresen: a munkalassítást és teljesítmény meghamisítását.

1953 és 1956 között, a hruscsovi időszakban 1,5 millió zek-et bocsátottak szabadon és ezt követően még 1986-ig büntetési kategória maradt a kényszermunka. (Az utolsó 288 politikai foglyot ebben az évben részesítette amnesztiában Gorbacsov.)

A sztálini totalitárius szovjet rendszer alig felmérhető bűnei és néhány eltagadhatatlan eredménye minden vonatkozásban a spiritus rector J..V. Sztálin nevével  és szerepével fonódik össze. Újabban – vagy csak most lett feltűnő a külvilág számára – személyének új reneszánsza van Oroszországban, ami abban is megnyilvánul, hogy a közvéleménykutatások eredménye szerint személye és tevékenysége fokozatosan nagyobb mértékben pozitív megítélésű, csökken a semleges állásponton állók aránya, hasonlóan a negatív megítélést hangoztatókéhoz.

1985-ben egy, Grúziában rendezett nemzetközi szakmai kongresszus résztvevőjeként, a terepi kirándulás során eljutottam Gori-ba, Sztálin szülőhelyére. A  minden tekintetben jelentéktelen kis hegyi város egyetlen nevezetessége az egykori vezér szülőhelye, bár van még egy hegyi erődítményrom is. Szembetűnő volt – mert akkor már azért Európában részletekben ismert volt Sztálin „életműve” és Oroszországban is hallgatás övezte – hogy az Inturiszt autóbuszok szélvédőjén jókora Sztálin porté ékeskedett. Az egykori szülőház valóban egy szegényes kunyhó volt, ami fölé és köré egy kevéssé sikerült épületet emeltek; jóval Sztálin halála után 1971-ben készült el, a múzeummal együtt. (Sok évvel azután archív felvételeket nézegetve úgy tűnik, hogy eredeti szülői ház mindössze nagy vonalakban emlékeztet a mostanira.) A látványosságot – az egykor a vezért szállító – zöld vasúti kocsi egészíti ki. A japán és francia kollégák ájult sietséggel fotózták a házat, engem bevallom, nem érintett meg a környezet szelleme. (2008-ban az grúz-orosz háborúban Gorit jól megszórták, de az emlékház megúszta vagy valószínűleg nem is akarták lerombolni az oroszok.)

Sztálin korábban lappangó, napjainkban azonban felszínen is megnyilvánuló népszerűsége valójában nem váratlan. („Sztálin – erős állam – birodalom – világhatalom – a világ rettegő tisztelete Oroszország iránt – az emberek egyenlősége”; nagyjából ezen a szálon fut és kapcsolódik Sztálin személye a nagyhatalmi öntudathoz.)

A történelmi emlékezet, a megélt válságok sorozatával kiegészülve, a hétköznapi emberek széles körében nosztalgiát ébreszt az egykori birodalmi lét, nagyhatalmi státusz és erős központi vezető iránt, másfelől azonban úgy is értelmezhető, hogy – nem meglepően – az utóbbi évtizedekben Oroszországban kiépült államrezon kritikája. Nagy feltűnést keltett az utóbbi hetekben az orosz Levada központ közvéleménykutatásának eredménye. Tegyük hozzá, hogy csak itt, Közép-Kelet Európában meglepő, Oroszországban nem. Több éve folynak felmérések, amelyek eredmény-trendjei  már egy évtizede előre vetítették a jelenlegihez közeli eredményt.

A Levada Központ közvéleménykutató intézet 2019 márciusában végzett felmérést 50 közigazgatási terület, 137 településén, a kutatásba bevont 1600 főt otthonában kérdezték ki. A válaszadók 70 %-a Sztálint az orosz történelem kiemelkedő alakjának tartotta. (Ide kívánkozik azért egy régi adat is: 1989-ben a gorbacsovi reformok tetőpontján mindössze 12 % volt a Sztálin szerepét pozitívan értékelők aránya.) Sztálin személyét illetően  most 51 % elismerően nyilatkozott, 41 % tiszteletben tartja, 10 % csodálattal tekint rá, 26 % viszont gyűlölettel gondol rá. A válaszadók negyedének azonban nem volt véleménye a személlyel kapcsolatosan.

A társadalmat statisztikailag leképező panel résztvevői 58 %-a örülne a szocialista Szovjetunió felélesztésének, ám mindössze 14 % vélte, hogy erre bármi esély is lenne. A megkérdezettek egyharmada viszont határozottan ellenezné a Szovjetunió újjáélesztést. Az emberek fele szerint meg lehetett volna akadályozni a széthullást, a válaszadók 33 %-ának véleménye szerint azonban az összeomlás elkerülhetetlen volt. (A megkérdezettek 10 %-ának semmiféle véleménye erre vonatkozóan nem volt.)

Az orosz társadalom tehát továbbra is megosztott Sztálin tevékenységének megítélésben. Minden második orosz (52 %) egyértelműen pozitívnak tartja cselekedeteit. A megkérdezettek 14 % -a inkább negatívnak, mint pozitívnak ítéli szerepét, mindössze 5 % tartja tevékenységét egyértelműen negatívnak. A közvéleménykutatások eredményeinek trendje elég világosan jelzi, hogy egyre csökken azok aránya, akik szerint túlzott emberáldozatot jelentett a sztálini rezsim működése és akik ebben Sztálin szerepét károsnak értékelik. (Ide kívánkozik azonban a VTsIOM közvéleménykutató intézet 2018 évi felméréséből származó adat, ami szerint a 18-24 éve korosztálynak 47 %-a még semmit sem sem hallott vagy tud a sztálini idők elnyomásáról, alapvetően közömbösek is a kérdés iránt.)

Orosz politológusok és társadalomtudósok úgy vélekednek, hogy a kutatási eredmények nem egyszerűen a múltba visszavágyódást tükrözik, hanem valójában a társadalom nagyszerű célokért és azonnali, nagyszerű eredmények után sóvárog. Más ottani elemzők ezt vitatják. Sztálin feléledő mítoszának forrása szerintük jórészt az, hogy társadalom történelmi emlékezete sérülékennyé vált azzal, hogy a politikai elnyomás természetét nem a tudomány és oktatás tárja fel és értelmezi objektívan. Az időben megismétlődő elnyomás és a múlt részleges elhallgatása termeli ki a Sztálinról szóló megalapozatlan legendárium terjeszkedését. Az ismeretanyagban levő számtalan hézag lehetőséget ad a hatalom birtokosainak, hogy Sztálin alakját saját játszmáikban felhasználják és elkezdődjék a lopakodó re-sztalinizáció. (Ennek látható és a hatalom által elfogadott jelei a mindennapokban sokféle módon, az ajándéktárgyaktól a Sztálinra emlékező gyűlésekig tapasztalhatóak.)

Paradox módon Sztálin az igazságosság és gondoskodás  jelképévé magasztosul a köztudatban, a lelketlennek, igazságtalannak tartott regnáló kormányzattal szemben. Természetesen ez az egykori vezér mitológiai képe, ami köszönő viszonyban sincs a valódi történelmi személyiséggel. Az irracionális romantikát a csökkenő életszínvonal, a tisztességtelen nyugdíjreform, a társadalomban tapasztalt jövedelmi különbségek, a széleskörű korrupció tapasztalata táplálja. Az emberek legfőbb társadalmi értéknek az ország jövőjét és a társadalmi tisztességességet tekintik. De ennek ellenkezőjét tapasztalják.

Az orosz társadalom történelmi emlékezete – még távolabbra visszatekintve – nem szívesen szembesül más katartikus eseményekkel sem.  A VTsiOM közvéleménykutató intézet felmérése igazolja, hogy a társadalom 36 %-a (a 44-80 éves korosztály 44 %-a) egyáltalán nem kíván gondolatban sem foglalkozni a polgárháború kérdésével. A megkérdezettek 58 %-a szerint a polgárháborút nem lehetett elkerülni, az eseményekért mindkét fél egyaránt felelős. Úgy tűnik a felmérésekből, hogy azt az eseményt, ami végül a szovjethatalom kialakulásához vezetett, a nem bolygatott emlékek közé zárnák legszívesebben.

Külföldi és örökös kívülállóként, évtizedeken keresztül látogatva az országba, persze az utazóban sokrétű és összetett benyomás alakul ki. Nagyon más a főváros hangulata és teljesen más a vidéké. Az orosz emberek alapvetően barátságosak, segítőkészek, ám soha nem szabad elfelejteni, hogy külföldi vagy. A külföldire – ismeretlenül – gyanakvással tekintenek, más a helyzet, ha már ismerősök körében vagy. Számos, nagy arccal érkezett külföldi, főleg nyugati, aki leereszkedően igyekezett munkakapcsolatban viselkedni, hamarosan megtapasztalhatta teljes elszigetelődését. Barátságossággal társult szívélyesség és nagylelkűség a saját tapasztalatom. Általában nem szokták említeni, de az oroszoknak hihetetlen humorérzékük van, elképesztő mennyiségű és szellemes viccet tudnak. Igyekeznek minden helyzetben talpon maradni; 1992-ben alig volt hihető, hogy ez az ország belátható időn belül talpra fog állni. Minden lehetőséget megragadnak, hogy élhetővé tegyék saját és családjuk életét. Ma jobban élnek, mint akár egy évtizede, de rosszabbul, mint ahogyan élhetnének.

Nagyon büszkék nemzetükre és nemzetiségükre. Kétségtelen, hogy a társadalom egyik kohéziós ereje az ország iránti tisztelet, odaadás és – kár lenne elhallgatni -a nagyorosz nacionalizmus. Ennek sem mértéke, sem minősége nem változott, hőfoka és megnyilvánulásai azért igen. Tagadhatatlan, hogy a demokrácia igénye évszázadok óta jelen van, de soha még nem jött létre demokratikus rendszer. A demokraták mindig kisebbségben voltak és vannak ma is.  A társadalom gondolkodásmódjában tetten érhető a centralizált vezetés iránti igény, egyúttal viszont annak mindenkori kritikája is. Nyugati elemzők ennek kapcsán az orosz archeotípusról szoktak értekezni, azonban ez biztosan nem így van. Oroszország sokkal bonyolultabb és fejlődése sokkal inkább saját útján haladt mindig, annak ellenére, hogy a külföld mit szeretett volna és sajnos néha annak ellenére is, amit a kontinensnyi terület országlakosai szerettek volna vagy szeretnének.

2019. 05. 19.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.