Június 16,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: „Második Baku”: az öreg hűséges

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,732,797 forint, még hiányzik 1,267,203 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A „Második Baku” elnevezés már 1950 és 1960 közötti évtized során, szinte észrevétlenül kikopott úgy az iparág, mint a propaganda szóhasználatából, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy ez a régió messze nagyobb olajkinccsel rendelkezik, mint bármelyik, már korábban működő olajtermelési térség. Az ekkor már nagy területeket lefedő kutatások eredménye azt igazolta, hogy a Volga és Ural közötti széles sztyeppén egy geológiai szempontból önálló olajrégió, provincia helyezkedik el. A korábbi – még a pártvezetés által ráaggatott és ekkor már a tények alapján komikussá vált- elnevezést felváltotta a Volga-Ural szénhidrogén provincia elnevezés. Valóságos mérete és ásványvagyona ebben az évtizedben vált teljeskörűen világossá.

Az egykori Szovjetunió olajtermelésének 29 %-a (1950), majd 70,6 %-a (1960), végül 1965-ben 71,5 %-a erről a nyersolajban gazdag területről származott. A provincia kiterjedése 69 2381 km² (nagyobb, mint Franciaország területe), ahol máig 1710 kőolaj és földgáz felhalmozódást tártak fel. Jelenleg összesen 800 működő olajmező és 50 földgázmező van a térségben. Az oroszországi kitermelt kőolaj 22 %-a (2,2 millió hordó/nap) származik jelenleg is még a Volga-Ural szénhidrogén provinciából. A mai ismeretek szerint a jövőben még kitermelhető kőolajkészlet 15 milliárd hordó mennyiségű.

A kitermelés csúcsa 1971-ben volt, amikor naponta 4 millió hordó olajat termeltek ki, ebből 1,7 millió hordó egyedül Romaskino óriásmezőből származott. A térség mindenkori jellemzője volt, hogy hat nagy mező vitte a hátán az olajtermelést, további 800 mező adta a kitermelt mennyiség kicsit több mint felét. Ennek kedvező eredménye akkor mutatkozott meg, amikor a 80-as évtized elején, életciklusuk már leszálló ágába került nagy mezők csökkenő hozamát, a számos kisebb mező termelése egy ideig ellensúlyozni tudta, ma pedig már ezek adják a provincia olajtermelésének zömét.  A nagy mezők olajkihozatalának csökkenése a termelvény víztartalmának növekedésével jár; erre példa a Romaskino mező, ahol a termelés csökkenése 1976-ban kezdődött és 1993-ban már csak napi 300 ezer hordó olajat adott úgy, hogy közben 85 % volt a bruttó termelvény víztartalma (minden 15 liter olajjal 85 liter vizet kellett kiemelni a kutakból).

A Volga-menti táj jellegzetes elemei az olajkutak himbái, a kisebb lelőhelyek környékén gyakori a hasonló látvány

Ugyancsak ennek a szénhidrogén provinciának sajátossága az is, hogy közel 1000 olyan ismert előfordulás, olajfelhalmozódás van, amit feltártak, de nem mindet állítottak termelésbe a viszonylag kicsi készlete miatt. Az így megismert olajkészletek a lelőhelyek 22 %-a esetében kevesebb, mint 1 millió tonna, azaz minden ötödik lelőhely termelésbe állítása gazdaságosság szempontjából nem lenne indokolt. Tekintettel arra, hogy a mezők kifejlesztése, termelésbe állítása alapvetően a mérethatékonyság kérdése, a fentiek alapján minden ötödik lelőhely termelésbe állítása ez idő szerint gazdaságtalan. Az összes megtalált lelőhely 65 %-a ugyan kevesebb, mint 15 millió tonna olajkészletet tartalmaz, ezek azonban a tatársztáni kiépített olajipari infrastruktúra mellett már gazdaságosan kitermelhetők lehetnek.

Számos, már korábban termelésbe állított kisebb olajmezőn az utazónak különös érzése támad, amikor megtudja, hogy abból a mezőből akkor kezdtek nyersolajat termelni, amikor ő született. És az öreg hűséges mezők ma is – szerény mértékben – termelik a fekete aranyat (tegyük hozzá, hogy vizet is, mert életkoruk miatt ez már elkerülhetetlen). Az olajkutakat többször felújították közben, sok újat is létesítettek, de a lelőhely és a tárolórétegek ugyanazok.

A Volga-Ural provincia nyersolaja magas kéntartalmú, átlagosan 2,5 % kenet tartalmaz, amit a nyugat-szibériai olajjal való keveréssel is igyekeztek valamelyest ellensúlyozni. Ennek az olajfajtának a neve az Ural blend, amit a világpiacon így is csak  – a Brent minőséghez viszonyítva – diszkontálva lehet értékesíteni. (Persze más orosz olajtermelők nagyon nehezményezik ezt a módszert, mert szerintük a „kiváló” szibériai olajat „lerontja” a tatársztáni.) A kitermelés mai jellemzője, hogy egyre inkább a nehézolaj-készletek alkotják a termelés nyersanyag bázisát. Az iparág meghatározó tatár olajvállalata, bevonható új nyersanyag források után kutatva, a nagy mennyiségben eddig érintetlenül maradt olajhomokkő jövőbeni hasznosítására fordítja figyelmét, becslése szerint a 7,17 milliárd tonna olajos homokkőben levő nyersanyag 63 %-a fejlett technológiával kivonható (lásd kanadai olajhomokkő).

A 60-as években meghatározó jelentőségű termelési régió lett a szovjet olajexport szállítások központja is. Almetyevszkben van az Európába irányuló Barátság olajvezeték kiindulópontja. A vezeték hossza 5500 km, 46 szivattyúállomás és további 38 szivattyútelep továbbítja a nyersolajat Közép-Kelet Európa felé. Fehéroroszországban kettéágazik a vezeték egy északi és egy déli – többek között Magyarországra – érkező ágra. A világ egyik legnagyobb távvezeték-rendszere a Barátság, amelyben évente 66,5 millió tonna kőolajat szállítanak. Építése 1960-ban kezdődött és 1964-ben helyezték üzembe. Magyarország a vezeték automatizálási, távműködtetési és kommunikációs rendszerének kiépítésével járult hozzá a létesítéshez. A szibériai olaj a Szurgut és Almetyevszk közötti vezetéken kerül  a Barátság export-vezetékbe, javítva a Volga vidéki olajok minőségét.

Barátság olajvezeték (Forrás: RIA Novosztyi)

A Volga-Ural szénhidrogén provincia alapvetően kőolajtermelő térség, a földgáznak viszonylag csekély mennyisége és szerepe volt 1966-ig, amikor is felfedezték az óriási orenburgi gáz- és kondenzátum mezőt. Az 53 milliárd m³ gáz és 96 millió tonna olajkészletet tartalmazó mezőt 1972-ben állították termelésbe. Ezt megelőzően nagyon jelentős földgáz-előfordulást nem találtak, különösebb gazdasági igény földgázra egyébként nem is volt.  A háború alatt, 1943-ban Buguruszlán város környékén fedeztek fel négy gázmezőt, a földgázra akkor azonban hirtelen szüksége lett a Szamarába (akkor Kujbisev) a háború elején áttelepített ipari létesítményeknek. A Bakuban leszerelt gázvezetéket átszállították Buguruszlánba és megépítették az első szovjet gázvezetéket, hossza 165 km volt. 1946-ban fedeztek fel további földgáz-előfordulásokat Szaratov térségében, ennek termelvényével már Moszkvát látták el, egy 843 km hosszú távvezetéken keresztül. 1952-re a volgai és ukrajnai lelőhelyek összekapcsolásával megszületett a szovjet gázipar kezdeti szállítási rendszere. Megalakították a mai Gazprom elődjét. (Ekkor azonban még nem voltak ismertek az óriási nyugat-szibériai gázmezők és a Gazprom is kisebb szervezet volt.) Tény, hogy a szovjet-orosz gázipar bölcsője ugyancsak a Volga-Ural szénhidrogén provincia volt.

Buguruszlannyefty vállalat mára kicsit megkopott emlékműve az 1999-ig kitermelt 100 millió tonnára emlékeztet. Itt kezdődött az orosz gázipar is

Mindent egybevetve nem túlzás állítani, hogy 35 évig a Szovjetunió egész gazdasága a Volga-Ural vidék olaján alapult. A Brezsnyev-időszakban a Szovjetunió stabilitása is jórészt az itt kitermelt „petrodollárokon” múlott. A háborút követő munkaerőhiány (az ország emberveszteségei miatt), a nagyon szükséges műszaki berendezések és anyagok korlátozott rendelkezésre állásából következően ennek a kitermelési régió létesítményeinek felépítése roppant erőfeszítésbe került, ugyanakkor a krónikus forráshiány represszív központi irányítással párosult. Ilyen módon valóban csodálatra méltó az a teljesítmény, ami nem csak biztosította az ország nyersolajjal való ellátását, hanem egyúttal energiahordozók tekintetében is nagyhatalmi pozícióba lendítette a Szovjetuniót. Nem lehet azonban elhallgatni – éppen az eredmények miatt – hogy az anyagi forráshiány folyamatosan korlátozta a fejlesztéseket. Jórészt ennek tudható be a voluntarista termelésirányítás mellett, hogy gyakran ésszerűtlenül gazdálkodtak a készletekkel, aminek az eredménye évtizedekkel később derült ki. A szükséges fejlesztések elmaradása és az elengedhetetlen karbantartás halogatása nagyon nehéz helyzetbe hozta az itteni és általában véve is a szovjet olajipart. Miközben a nemzetgazdaság egyik legfontosabb ágazatává fejlődött a szénhidrogén kitermelés, a folyamatos alulfinanszírozottsága máig ható következményeket eredményezett.

A pénzhiány volt folyamatosan a legaggasztóbb, aminek egyik oka az volt, hogy a 60-a és 70-es években az USA és a Szovjetunió közötti hadiipari fejlesztés terén megnyilvánuló szkanderezés rengetegbe került. 1961 – 1970 között a szovjet GDP növekedése 5,3 % volt, a hadiiparra fordított kiadás pedig alig maradt el a GDP növekedésétől. A trend folytatódott 1971- 1980 között, ekkora már a GDP növekedése mérsékeltebb  (2,7 %) volt, a hadiipari kiadásokra fordított összeg viszont a GDP 2,5 %-át tette ki. 1981-ben azután persze drasztikusan visszaesett mindkettő. (A szerző felhívja azonban a figyelmet, hogy ezek az adatok az USA kormányzati hivatalai által publikált adatok és becslésen alapulnak. Az arányok miatt mégis figyelemreméltó lehet. A szovjetek – érthető okokból – soha nem hozták nyilvánosságra a fegyverkezésre fordított kiadásokat.) Kétségtelen tény azonban, hogy az energiahordozók kitermelésére fordított kiadások kevesebbek voltak, mint amit ennek az iparágnak a fejlesztése és fenntartása igényelt.

Nem változott a preferencia akkor sem, amikor 1960-ban Tyumen környékén, a hanti és mansi nemzetiségi területen, a tundrán felfedezték az első jelentős nyugat-szibériai kőolaj lelőhelyet. Előre jelezhető volt, hogy a Volga – Ural provincia készletei ki fognak merülni és idejekorán szükséges új nyersanyag lelőhelyeket találni. A nyugat-szibériai előfordulások mérete valóban meghaladta az európai sztyeppei területen ismert mezők készleteit és meglepő módon a kitermelés közvetlen költsége sem volt nagyobb. A közvetlen termelési költség ugyan valóban nem volt magasabb, azonban roppant nagy infrastrukturális fejlesztést (közlekedés, lakhatás, távközlés) igényelt a nyugat-szibériai olaj- és gáztermelés kiépítése. Sürgetően meg kellett oldani a kitermelt nyersanyag nyugati irányba történő szállítását. Mivel a gyártási kapacitások zöme az európai részen volt és a folyamatos lakossági ellátás is innen történt, az ellenkező irányú szállítást is meg kellett oldani. A 70-es évek elején azonban a szovjet vasúti rendszer elérte a működési kapacitásának felső határát, forgalmi akadályok alakultak ki, létrejött a palacknyak effektus, mert a pályákat nem bővítették időben, az állomások kiépítését halogatták.

Oroszország kőolaj és földgáz termelési régiói ma

Nyugat-Szibéria olaj- és földgáz lelőhelyeinek felfedezése és fejlődése azonban már egy másik szakasza az orosz olajipar történetének. A szibériai kutatásban és termelés-kiépítésében is fontos szerepe volt a Volga-Ural régióból érkezett nagyszámú tatár olajipari szakembernek. A két régió története részben át is fedi egymást időrendben. Bár ezekkel az nyugat-szibériai óriási lelőhelyekkel Szovjetunió/Oroszország végleg belépett a világ kőolaj- és földgáztermelési arénájába, szerencsére Nyugat-Szibériát legalább soha nem akarták „harmadik Baku”-nak kinevezni.

2019. 04. 30.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.