Június 17,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Mani kövek


Spectator: „Második Baku”: Óriás születik Tatárföldön

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,749,432 forint, még hiányzik 1,250,568 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A  szovjet-orosz szakirodalomban „Második Baku” néven emlegetett régióban a háború időszakában folytatódott a kőolaj utáni kutatás, aminek eredménye azonban az idők folyamán változó volt. A baskír területeken mutatkozó eredményekre alapozva a párt vezetése és a kormányzat jelentős új lelőhelyeket vizionált, azonban – mint azt a korábbi cikk bemutatta – ez akkor még túlzott várakozás volt; sajnos azonban a várakozásait a vezetés viszont tényként kezelte. A Bakuból áthelyezett azeri eszközökkel és munkaerővel történő kutatás szükségszerűen folytatódott.

1943 nyarán egy kutatófúrás a mai Leninogorszk város közelében, Suguruvszkoje falunál, a mai Tatársztán területén napi 20 tonna olajat adó rétegeket talált, viszonylag kis mélységben. 1944 tavaszán azonnal elkezdődött ennek a mezőnek a fúrásokkal történő felderítése és termelésre kiépítése, ami azonban a háború végéig el is húzódott, a szükséges anyagok hiánya miatt.

A Sugurovszkoje-1 fúrás emlékműve

A teljes szovjet olajtermelés 1945-ben 19 millió tonna volt, Sztálin azonban 1946-ban elrendelte, hogy 15 éven belül a Szovjetunió olajtermelése 60 millió tonna legyen. Senki nem tudta, hogy mire alapozta a pártvezető ezt az igényét, mert ekkor még a legnagyobb lelőhelyet nem fedezték fel. Jelentős kutatási eredmény volt azonban 1946-ban, a Tujmazitól délre elhelyezkedő Bavli lelőhely felfedezése, ahol 1770 m mélységből kezdetben napi 500 tonna kőolajat nyertek ki. Ez a mező azt is bizonyította, hogy mélyebben fekvő rétegekben jelentős kőolajkészlet van, bár ennek valós jelentőségét akkor még teljeskörűen nem ismerték fel. A felfedezések eredménye alapján azután tovább emelte a központi irányítás az olajtermelés tervszámát, viszont ekkor még elég kevés információ állt a szakemberek rendelkezésére ahhoz, hogy a régió valós felépítését és olajpotenciálját felmérjék.

Az első devon korú olajtelepet feltáró fúrás Bavli mezőben (Tujmazi környéki lelőhely)

A mezőtől 20 km-re 1948 nyarán Romaskino (Tyimjasevo)  település mellett mélyítettek egy újabb fúrást. A fúrás során azonban károsodott, eltömődött az olajtároló réteg és az elkövetkező 24 óra alatt sem mutatkozott olaj. Jó egy nappal később is csak gáz, agyagos sár és barna folyadék jött fel. Ez a barna folyadék volt volt a Romaskino mező első, mélyebb szintből (devon korú tárolóból) kinyert olaja. Néhány nap múlva viszont az olajtermelés napi mennyisége elérte az addig soha nem tapasztalt 120 tonnát. Ez meglehetősen meglepő volt az ország vezetői számára, akik hamarosan Sztálin díjat adtak a Romaskino mező felfedezőinek. De még jobban meglepődött mindenki, amikor a térség feltárása folytatódott.

A fúrásokat egymástól 5 – 10 km távolságra mélyítették ebben az időben és meglepetésre többségük eredményes lett. Világossá vált, hogy az 1943 évben felfedezett Sugurovszkoje mező valahol, talán egy nagyobb lelőhely peremén helyezkedik el. Több új mező (Minnibajevszkoje, Aznakajevszkoje, stb.) felfedezését is boldogan jelentette Nyikolaj Bajbakov, az olajiparért felelős vezető Lavrentyij Berijának, rajta keresztül Sztálinnak. Csak jóval később derült ki és ismerték fel a Romaskino mezőn dolgozó szakemberek, hogy ezek az új felfedezések egy és ugyanazon gigászi olajmező részei. (Mindenesetre még iparági körökben sem nagyon híresztelték ezt a felismerést.) Ilyen értelemben tehát Romaskinot többször is „felfedezték”, ami azonban semmit nem von le annak értékéből, hogy a lelőhely a világ tíz legnagyobb óriásmezőjének egyike. Ma hiába keressük ezeknek a településeknek a helyét. Jelenleg az óriási mező közepén a gyorsan nagyra növekedett  Almetyevszk város van.

1952 után rajzolódott ki a gigászi lelőhely tényleges mérete. Az olajtároló rétegek elterjedése 4300 km² (akkora, mint Fejér megye területe) és 1500 m vastagságban helyezkedik el 18, egymás alatt és egymástól független olajat tároló réteg. 2000-ig 25000 kutat mélyítettek a lelőhely területén. A már tényleges kiterjedés alapján számított kezdeti olajkészlet 3,922 milliárd tonna volt. Ehhez hasonlítható előfordulás a Szovjetunió területén korábban soha nem volt és nem túlzás állítani, hogy a tatársztáni nyersolaj lendítette át az országot az energiahordozók vonatkozásában a világ élvonalába.

Romaskinoi olajkút (Forrás: Nyeftynaja Promislennoszt)

A tatársztáni olajmezők merőben más geológiai felépítésűek, mint amilyenek a már korábban ismert oroszországi vagy kazahsztáni mezők. Itt a földtörténeti ókor devon időszakának homokkő rétegei alkotják az egyik olajtároló szintet (ez tartalmazza Romaskinoban a nyersolajkészlet közel 90 %-át), a másikat pedig a rá következő karbon időszak mészkő rétegei. A két olajtároló üledékcsoport olaját és tárolókőzeteinek tulajdonságait tekintve merőben eltérő és nincs is átjárás közöttük. Tovább bonyolítja a helyzetet (és az olajmérnökök, geológusok munkáját), hogy mindkét nagy üledékes rétegcsoporton belül 18, tároló és nem tároló rétegek váltogatják egymást. Ezekből az üledékekből csak a kitermelés kezdeti szakaszában lehet nagy napi hozamokat remélni, utána hamarosan lecsökken a kútból kivehető olaj mennyisége. Ehhez hozzájárul még az egyébként is viszonylag csekély mennyiségű oldott gáz, ami a nyersolaj számára a felhajtóerőt biztosítja.

1950-ben a Szovjetunió minisztertanácsa megalakította a mai Tatnyefty vállalatot, ami ettől kezdve már koordináltan végezte a kutatást és kitermelést Tatársztán területén. Ekkor még csak évi 860 ezer tonna nyersolajat termeltek a tatár mezőkből. A kormányzat 1952-ben csavart egyet a présen, látva a termelőkutak napi 50-60 tonnás kezdeti hozamát és az egyre inkább kiépülő infrastruktúrát, ami már lehetővé teheti az extenzív termelésnövekedést. Az addig megtalált olajkészletet akkor 12-15 milliárd hordóra (2 – 2,5 milliárd tonna) becsülték és ennek hatására a központilag előírt kitermelés mennyiségét 1955-ban már 13 millió tonnára növelték. Időközben 1952-től kezdve újabb és újabb lelőhelyeket fedeztek fel a Tatár-hátság területén, amelyek körbevették a központi óriás mezőt, az azonban világos volt, hogy alapvetően minden olajtermelési tervezés alapja a Romaskino mező lehet.

Kezdettől világos volt a szakemberek előtt, hogy hagyományos módon ez az óriási olajmennyiség több mint 150 év alatt lenne kitermelhető. Ezért és a központi kormányzat részéről állandósuló nyomás miatt is más megoldást kellett kidolgozni. Külföldön már egy ideje kísérleti szakaszban volt a vízbesajtolással történő olajkihozatal-növelés, azonban ilyen méretben, nagyságrendben soha, sehol nem próbálták ki, éppen a nem mindig kielégítő eredmény miatt. A világon először Tatársztánban alkalmazták ezt a termelési kihozatalt növelő eljárást.

A szovjet szakemberek még 1946-ban, az akkor legnagyobb olajmezőn (Tujmazi) próbálták ki először, majd kísérleteket végeztek más mezőkben is. 1952-ben azután, gondos tervezést követően a Romaskino mezőben készítettek részletes mérnöki tervet és alkalmazták ennek alapján a peremi vízbesajtolás módszerét. Ennek lényege, hogy vízbesajtoló kutak segítségével a tárolóból  az olajat fokozott nyomással, besajtolt víz segítségével szorítják ki és így a termelőkutak teljesítménye, a kitermelt olaj mennyisége növekszik. Probléma marad azonban a mező központi részének kezelése, ahová hatásos módon nem juttatható el a besajtolt víz. Ennek megoldására a tatár olajmérnökök kidolgoztak egy rendszert, ami – a lelőhely geológiai és hidrodinamikai tagolódásának ismeretében – 21 kisebb területen biztosította – reményeik szerint – a hatékony vízbesajtolást és termelésnövekedést. A besajtolásos rendszer 1956-ban kezdett el működni, azonban a szükséges próbaidőszakra és a rendszer finomhangolására nem jutott idő.  A módszer viszont módfelett érzékeny, a mező nagyon pontos és részletes ismeretét igényli, ugyanakkor eredménye vagy hibái csak hosszú idő elteltével mutatkoznak meg. Így történt Romaskinoban is: a kutak nem elegendő száma és helyenként a víz nagyobb mozgékonysága miatt lefűződött olajtestek létrejötte miatt a várt kihozatali hatékonyságnak csak a felét sikerült elérni, viszont a sok visszatermelt víz miatt a felszíni létesítmények kapacitását állandóan növelni volt szükséges. Ellentmondásos eredményt lehetett tehát tapasztalni, azonban a kormányzatot csak az éves tervben előírt mennyiségű kitermelt olaj érdekelte, így nem volt meglepő, hogy a Romaskino mező vízbesajtolásos művelését kidolgozó csoport 1962-ben a legmagasabb állami kitüntetést, Lenin rendet kapott.

Az óriásmezőből eddig 2,2 milliárd tonna nyersolajat termeltek ki és ma is a köztársaságban termelt olaj felét, 15 millió tonnát biztosít (még a legelső olajkút is napjainkban naponta 1,5 tonna olajat ad!). A tatárföldi olajtermelés nyersanyag-hátterét két nagy és öt másik lelőhely biztosítja. Ezek együttes termelése évtizedeken keresztül a szovjet olajtermelés igáslovai voltak, kiváltképp Romaskino. Gyakran elhangzó tatár vélemény szerint ezek a lelőhelyek ma is gond nélkül fedeznék a köztársaság igényeit és nem volt szükség további 200, még aktív mező megnyitására; ezzel megfogalmazva azt a nem is túl rejtett véleményt, hogy a szovjet nyersanyag-gazdálkodási rendszer szükségtelenül és mértéken felül szipolyozta ki Tatárföldet.

Az évtizedeken keresztül folytatott erőltetett kitermelés mára kiható következményét mutatja, hogy a tatárföldi olajok 90 %-a fél évszázaddal ezelőtt alacsony viszkozitású, viszonylag könnyen kitermelhető volt, addig ma már ezekben a mezőkben a még kitermelésre váró készleteket 60 %-ban nehéz, viszkózus és körülményesen kitermelhető nyersolaj alkotja. Ez az arány értelemszerűen fokozatosan, a kitermelés előrehaladtával csak növekszik. A legnagyobb mezők kezdeti olajkészletének 88 %-át már kitermelték és a még meglevő készletek az említett viszkózus és magas kéntartalmú, következésképpen alacsonyabb értékű nyersolajból állnak.

A legkevésbé az olajipari szakemberek tehettek arról, hogy műszakilag nem kielégítő mértékben sikerült a termelés problémáit megoldani. A háború első hónapjaiban kitelepített tatárok a krónikus szakemberhiány pótlására visszatérhettek Tatárföldre, felváltva az azeri munkaerőt. A tatár olajbányászok és műszakiak kitűnő teljesítményt nyújtottak a mezők felfedezésében és üzembe helyezése során. Mára már olajbányász nemzedékek dolgoznak Oroszországban és szakmai hozzáértésük kimagasló. Nem véletlenül közülük került ki az ország számos olajipari felső vezetője is. (Amikor Szibériában elkezdődött és várakozáson felül eredményessé vált az  olajkutatás, gyakran emlegették, hogy a sikerhez 3 T volt szükséges: traktor, Tátra teherautó és tatár olajbányászok.)

A tatársztáni olcsó és nagy mennyiségű olajnak (aminek, mint említettem volt gazdasági-műszaki árnyoldala is) a szovjet gazdaság egészét tekintve volt szélesebb körű hozzáadott értéke. Nevezetesen bekövetkezett a „szállítás forradalma” (az ipartörténész M. Szlavkina megfogalmazása szerint) az országban; a 60-as években elkezdődött a motorizáció, a légi közlekedés, országúti teherszállítás gyors növekedése és az ezt kiszolgáló gépipar minőségi és mennyiségi fejlődése.

A dél-oroszországi sztyeppén nem csak a romaskinoi óriás és néhány egyéb nagy lelőhely járult hozzá Oroszország energetikai nagyhatalommá válásához, hanem a folyamatos kutatások nyomán felfedezett további 400 nagyobb olaj- és 50 földgázmező is. Kevéssé ismert, hogy az orosz gázipar bölcsője is ez a nagy szénhidrogén provincia volt. A teljesebb kép kibontására a folytatásban kerül sor.

2019. 14. 25.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.