Június 22,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Mani kövek


Spectator: Erdély egyik kincse: a kősó

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,920,462 forint, még hiányzik 1,079,538 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Mindennapi életünk fontos, gyakran észre sem vett kelléke a só. Az évszázadokon keresztül ritka és ezért értékes anyag ugyan bőségesen keletkezett a Földön, egyes időszakokban egészen elképesztő mennyiségben és hihetetlen nagy területeken. A Kárpát-medencében azonban viszonylag kevés helyen volt ismert előfordulása, ezért azután a lelőhelyeket megbecsülés övezte és egyes térségek bányavidékeinek különös jelentőséget is biztosított. A kősó-előfordulások a Kárpátok övén belül gyakorta a felszínen is megjelentek, nem meglepő tehát, hogy már az ókorban is ismerték és fejtették a sót. A bányászati helyek korlátozott elterjedésűek voltak, ugyanakkor nem is mindegyik ásványi anyaga volt kereskedelmi értékű. Miközben számos helyen voltak működő sóbányák Közép-Európában, ezek keletkezése és valós elterjedése lényegében a 19. század közepéig nem volt tisztázott. A legegyszerűbb geológiai elképzelés az volt kezdetben, hogy lefűződött és kiszáradt tenger területén képződött és maradt meg a kősó, mint azt a világ számos pontján tapasztalni is lehetett. A már sokkal részletesebb és pontosabb geológiai kutatások nyomán mára azonban jelentősen más elképzelések, magyarázatok vannak a tágabb értelemben vett kémiai üledékek (ásványtani összefoglaló néven evaporitok), köztük a kősó képződésére vonatkozóan. Ennek a nagyon fontos ásványi anyagnak fontos lelőhelyei vannak Erdélyben, hasonlóan jelentős bányászati helyek alakultak ki (pl. Lengyelországban) a Kárpátok külső övezetén belül egy viszonylag keskeny övezet mentén. Ugyanakkor a Közép-európai térség többi területén egyáltalán ugyanebben a földtani időszakban nem történt só felhalmozódás, ezért válhattak gazdaságilag is nagyon jelentőssé az erdélyi bányahelyek, ahonnan jelentős távolságra el lehetett juttatni ezt a nélkülözhetetlen ásványi anyagot.

A fenti vázlaton látható, hogy  a földtörténeti újkor késői szakaszában (≅ 15 millió évvel ezelőtt) a már kiemelkedett nagy hegységrendszerek között egy, szárazulatokkal tarkított maradvány szigettenger helyezkedett el, aminek a Földközi tengerrel már mindössze keskeny átjárón volt kapcsolata. Még valódi tenger volt, sótartalma és élővilága megegyezett az akkori Földközi tengerével. A legújabb kutatások alapján azonban kiderült, hogy nagyon gyors változás következett be -13,8 és -13,4 millió évek közötti időszakban, a klíma – geológiai időléptéket tekintve – hirtelen, alig 200 ezer év alatt megváltozott. A korábbi meleg éghajlat gyorsan fordult át jóval hűvösebb klímába. Ezzel egyidejűleg a szigettenger keleti részén, a Déli-Kárpátok belső előterében, az Erdélyi-medencében és a Kárpátaljai süllyedékben só üledékek, a Kelet-szlovákiai medencében só és anhidrit, a Kárpátok külső előterében pedig főleg szulfát ásványokból álló üledéksor képződött. Ezekben a medencékben a – tengerben addig gyakori – parányi őslények és az élővilág nagy része kipusztult. A geológiában ennek az időszaknak a neve bádeni sótartalom válságként (Badenian salinity crisis) honosodott meg. (Nem sokkal később, néhány millió évvel ezt követően a Földközi tengerben is egy hasonló módon lezajlott sótartalom-növekedés következett be.)

A gyűjtőnéven evaporitoknak nevezett, tengervízből kicsapódott lerakódások első rétegeit mészkő alkotja, ezt követően anhidrit, gipsz, kősó és végül kálisó rétegek rakódnak le. Az alkotórészek kiválása a legkevésbé oldható ásványokkal kezdődik. 1000 m vastag tengervíz-oszlopból 10 cm mészkő, 60 cm vastag gipsz, 13,3 méter (!) kősó és 3 m vastagságú kálium klorid (kálisó) ill. kálium – magnézium klorid képződik. A tengervízben – meleg éghajlat és erőteljes párolgás mellett – évente 10 cm vastag evaporit rakódhat le, a jelenkori megfigyelések szerint. (Tavakban vagy tengertől végleg elzárt lagunában ennél még lényegesen gyorsabb ütemű lehet a kicsapódás.)

Az erdélyi sóréteg valószínű kiterjedése mai ismeretek szerint 16206 km² és átlagvastagsága pedig 250 m körüli. A só  számos helyen felfele nyomuló tendenciát mutat, ennek eredményeként sódómok (diapirok)  alakultak ki, amelyek egy része egészen a felszínig feljut. A mintegy 50 ezer km² kiterjedésű Erdélyi-medence belső, vastagabb üledéktakaróval borított területén is számos mélyfúrás bizonyítja a sóüledékeknek a felszínen ismertnél nagyobb elterjedését. A sódiapirok rendszerint gombához hasonlítható megjelenésűek és kialakulásuk oka, hogy a só (és evaporit) üledékek feletti kőzetek fajsúlya nagyobb, mint az alattuk levő kémiai üledékeké. Nyomásuk hatására a só felfelé mozdul, áttöri a fedőrétegeket és addig törekszik felfelé, amíg ez az egyensúlytalansági helyzet fennáll. A kialakult diapirok gyakran azután nem is maradnak függőleges helyzetben, hanem elmozdulhatnak oldalirányban is, mert magának a sóüledéknek alapvető kőzetmechanikai tulajdonsága a képlékenység. A felszínre került sóban azután – a klimatikus és vízrajzi adottságoknak megfelelően – gazdagon tagolt karsztos felületek alakultak ki, amelyek az erdélyi sóvidéken ma is számos helyen megtekinthetőek.

Felszínre tört sódiapir a parajdi Sóháton, a Korond patak mentén

Könnyen belátható, hogy ha 1 km mély tengervízből 22 m vastag kémiai üledék jön létre, akkor olyan elképesztően mély tengernek kellett volna lenni, ami a mai óceánok legmélyebb területeivel vetekszik. Ilyen tenger pedig az Erdélyi-medencében bizonyíthatóan soha nem volt, ráadásul a sóképződmények keletkezésekor a klíma éppen hűvösebbre váltott. Legvalószínűbb, hogy lényegesen sekélyebb vizű tenger volt, amihez nagyon csekély mennyiségű és esetleg időszakos tengervíz-utánpótlás történhetett. A folyamatosan süllyedő aljzatú medencéből több párolgott el, mint a tengervíz-utánpótlás. Az is nagyon valószínű, hogy a mélyebb vízrétegekben sokkal nagyobb volt az oldott ásványianyag koncentráció, mint a felszínhez közeli, normális sótartalmú tengervízben. További, egyelőre magyarázatra váró jelenség, hogy sem a sórétegek alatt, sem felette, sekélyvizű környezetet igazoló rétegek nincsenek.  Amennyiben viszonylag kevés a nem kősó-anyagú rétegek száma, az nagyban hozzájárul, hogy ipari méretekben lehet kitermelni a kősót. (A mélyszinti fejtésekben legalább 98 %-ban kősót kell tartalmazni a kibányászott anyagnak ahhoz, hogy kereskedelmi értékű legyen. A több járulékos anyag esetében kutakkal, vízben oldott formában hozzák felszínre a sóoldatot.) Az egyelőre még megválaszolatlan kérdések teszik roppant érdekessé az erdélyi sóképződményeket. Tudományos szempontból is kulcsfontosságú jelentősége van ezeknek az üledékeknek, mert megértésük rávilágít az Erdélyi-medence fejlődésének legfontosabb kérdéseire is.

Sódiapírok az Erdélyi medence területén (Forrás: Gábris Gy.)

A medence pereméhez közel, két vonulat mentén kerültek a felszínre vagy felszín közelébe a földtörténeti újkor miocén időszakában képződött sóüledékek: nyugaton Dés – Torda – Marosújvár – Balázsfalva – Vízakna zóna mentén, keleten pedig Bethlen – Szászrégen – Szováta – Parajd vonulat mentén. Keleten, a joggal híressé vált – Székely Sórégió vagy Sóvidék történelmi néven számontartott – terület települései: Sóvárad, Szováta,  Illyésmező, Parajd, Sófalva, Atyha, Siklód, Szolokma és Korond. (A pontosság kedvéért ezeknek a helységeknek román nevét is fel kellett volna tüntetni; nem a túltengő nemzeti érzület miatt maradtak ezek le, hanem mert a magyar nyelvű olvasók számára talán egyszerűbben követhetők a helységek. Hozzá kell tenni azt is, hogy az erdélyi sóképződményeket taglaló, több mint 130 éves hazai geológiai szakirodalomban is az előfordulások ilyen megnevezéssel találhatók meg.)

1913-ban az erdélyi bányákból 205 ezer tonna sót termeltek ki, 1941-ben 55 ezer tonna volt a termelés. (Mindkét vonatkoztatási időpontban 100 ezer és 150 ezer tonna sót a máramarosi, ma közigazgatásilag a kárpátaljai területen levő Aknaszlatina, Aknasugatag, Taracköz és Rónaszék környéki bányákból termeltek ki, az ezekből kikerült só mennyisége akkor még nagyon jelentős volt.) A ma az erdélyi só meghatározó részét adó parajdi bányából 1941-ben mindössze 6 ezer tonna só került ki.  Nagyon meglepő módon viszont nem sikerült adatot találni a jelenlegi erdélyi sókitermelés mennyiségére. (Annyi bizonyos, hogy a parajdi lelőhelyről származó sónak mindössze 6 %-a kerül élelmezési célú forgalmazásra, a termelvénynek döntően nagyobb hányadát a mezőgazdaság és vegyipar használja fel.)

Az erdélyi sóbányászat  – a régészeti leletek tanúsága szerint – már valószínűleg az ókorban elkezdődött. Az írásos feljegyzések először 1092-ben említik a székely sószállításokat, ezt követően is több engedély és adománylevél ismert. Például az 1275-ben kelt adománylevél, ami a prédikátor barátok javára engedélyezi a tordai sókitermelést. A történeti források szerint azonban a mindenkori uralkodó ódzkodott attól, hogy a sóbányászatot saját monopóliummá tegye, így 1562-ig a só kitermelése és kereskedelme szabadon, korlátozás nélkül történt. Ezt követően azonban mindkettőt az uralkodók szabályozásuk alá vonták. 1762-ben bezárták a szovátai bányát és ezzel egyidejűleg kezdődött meg a parajdi sókitermelés. A folyamatosan növekvő bányászat fénykorát a dualizmus időszakában érte el; ekkor magyar geológusok és bányamérnökök – gazdasági jelentőségéhez mérten – nagyfokú gondossággal mérték fel az ásványvagyont és tervezték, felügyelték műszakilag a bányászati tevékenységet.

A só már korábban is a legjövedelmezőbb és az egyik legkeresettebb árucikk volt, mert Erdélytől nagy távolságon belül másutt nem fordult elő. A kereskedelem közúton és vízi úton, leggyakrabban ezek kombinációjával jutott el távolabbi területekre; például a tordai bányaterületről társzekereken vitték Marosváradjára, ott hajóra rakták és a Maroson az Alföldre szállították. Természetesen az utak karbantartása, az átereszek, hidak és a folyóvízi berakodóállomások (portusok) építésének költségét vámként szedték be a települések a kereskedőktől. A szállításhoz való hozzájárulás másik formája volt, hogy országgyűlési határozatban kötelezték pl. a szászokat a marosváradaljai híd karbantartásához szükséges faanyag folyamatos pótlására. A folyóvízi szállítás évszázadokon keresztül a legfontosabb módja volt a szállításnak és kereskedésnek, amit erre szerveződött céhek (ennek tagjait celléreknek nevezték) végeztek. A fő szállítási tengely Erdély – Szolnok – Pest vonala volt.  A kereskedelmi szállítás teljes hálózata természetesen jóval bonyolultabb volt és az időjárási körülmények, az utak állapota miatt gyakorlatilag évente, a nyári időszak elején kezdődhetett meg.

Az erdélyi sókitermelés az idők folyamán több helyen erősen lecsökkent vagy éppen megszűnt. Ma két jelentős sóbánya van Erdélyben (Parajd és Torda), amelyek idegenforgalmi látványosságként működnek. A parajdi jó betekintést ad a mélyszinti bányászat egykori tereibe, a tordai ugyancsak, azonban ennek értékéből – legalábbis az utazó nézőpontjából tekintve – sokat levon, hogy az élménypark rendeltetésének van minden alárendelve.

Parajdi sóbánya (Forrás: Alin Cohal, album.network.hu)

Európa nevezetes sóbányái, mint a 7000 éves hallstatti vagy a világörökség részét képező wieliczkai bánya (a gondos és felelős megőrzés monumentumai) és a nevezett erdélyi bányák meglátogatása is feledhetetlen élményt nyújt. De nem minden bánya járt ilyen jól. Az egykori, történelmi Magyarország legjelentősebb sóbányája, az aknaszlatinai ma már csak gyógyíthatatlan seb a tájképben és kiáltó példája annak, hogy a felelőtlen kezelés és gazdálkodás néhány évtized alatt jóvátehetetlen környezeti kárt okoz. És ezzel együtt elpusztult a múlt is, ami pedig közös múlt.

Aknaszlatina (Kárpátalja) A 220 éves bánya területein a gondatlan tömedékelés és visszasajtolt víz nyomán beomlottak a járatok. Jelenleg környezeti katasztrófa sújtotta területként tartják nyilván.

2019. 04. 20.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.