Június 16,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: Orosz vidék alulnézetből: sztyeppei kisvárosok

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,732,797 forint, még hiányzik 1,267,203 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A széles kiterjedésű eurázsiai sztyeppe-övezet dél-oroszországi területe a történelem során sokáig senki földje volt, azt leszámítva, hogy az átvonuló népek hosszabb-rövidebb ideig állomásoztak itt, azonban letelepedésre utaló jelek csak a középkor közepéről  vannak. Ekkor alapították bolgár-törökök Kazányt, amit majd az orosz birodalom a 16. század közepén vont fennhatósága alá.  A cári hatalom keleti irányban történő erőteljes terjeszkedése a dél-orosz sztyeppén a 18. század közepétől vált határozottá, létrehoztak katonai erődítményeket és ezek védelme alatt kereskedelmi állomásokat. A birodalom hamarosan városi rangra emelte a növekvő létszámú településeket és ilyen módon hivatalossá tette fennhatóságát a környező területek felett.

A sztyeppe füves síkságot jelent tágabb értelemben, azonban a dél-oroszországi környezet egyáltalán nem egyhangú. Szelíd dombok, erdősült területek és füves, néhol lápos környezet jellemzi a vidéket, ami máig is viszonylag kis népsűrűségű. Néhány nagyvárossá fejlődött település mellett kisebb 30 – 50 ezer lakosú kisvárosok képviselik az urbánus környezetet, a közöttük elhelyezkedő tágas térségben apró falvak, nem ritkán mezőgazdasági központnál nem nagyobb gazdaságok találhatók elszórtan a ritkás úthálózat mentén. A múlt század közepéig, a II. világháború végéig  a mezőgazdaság és állattenyésztés képviselte a közös gazdaságokba (kolhoz, szovhoz) terelt lakosok fő foglalkozását. A kisvárosokban ipari tevékenység mindössze kis üzemekben folyt, nyersanyag és energiaforrás szűkössége miatt rendszerint egyszerű könnyűipari műhelyek és élelmiszer feldolgozó üzemek jöttek létre. Akkor fordult nagyot a világ, amikor a 40-es évek végén kőolaj lelőhelyeket fedeztek fel a térségben; elsősorban a mai Tatársztán (Tatár Köztársaság) és Baskíriai területén, de az ezektől délre eső nagy területen is több mint 600 kisebb-nagyobb olajlelőhely vált ismertté.  A tatárföldi óriási lelőhely, Romaskino és a baskiriai Tujmazin a világ nagy olajmezőihez hasonló méretű volt és az orosz olajipar súlypontja gyorsan áthelyeződött a dél-orosz sztyeppére, ez a térség lett az un. „második Baku”. A lelőhelyek fokozatos termelés-csökkenésével és a 60-as években felfedezett, még nagyobb nyugat-szibériai olaj és gáz kitermelésének felívelésével  a hivatalosan Volga – Ural olajtartománynak nevezett térség jelentősége csökkent, de még mindig számottevő. Az itteni kis (és nagyvárosok) gazdasága is szervesen összefonódott az olajiparral.

A világháború nem érintette közvetlenül ezt a vidéket, mindvégig hátországi terület maradt. A nyugatabbi, európai részről áttelepített ipari létesítmények azonban nem ezekbe a kisvárosokba  kerültek, hanem nagyobb lélekszámú és már valamilyen mértékben iparosodott városokba, mint Szamara vagy Orenburg. Tábori kórházak, adminisztrációs és hadfelszerelési központok létesültek ezekben a kisebb városokban. A háborút követő olajipari fellendülés látható jeleit egyfelől a mindenhol előforduló olajkutak himbái, kicsit jobb minőségű utak és a városon belül felépülő emeletes lakóépületek (addig a városok is „földszintesek” voltak) és kommunális ellátást biztosító kereskedelmi hálózat fejlődése mutatja.

A legtöbb 40 – 50 ezer fős településen nem tapasztalható robbanásszerű gyarapodás vagy fejlődés, arculati átalakulás az Orosz Föderáció megalakulása után sem, nem úgy mint például Tatársztánban; ott a főváros mellett a kisebb települések is egészen figyelemreméltó fejlődésen mentek keresztül. Kétségtelen, hogy a Tatár Köztársaság olajgazdagsága és vezetőinek érdekérvényesítő képessége miatt is egészen egyedülálló mértékű önállóságot szerzett. Az orosz területek kormányzóságaiban változás ugyan tapasztalható, de a fejlődés jóval mérsékeltebb ütemű.

Jól megfér egymás mellett a hagyományos és a mai épület stílusa

A városokon belüli utak csak részben szilárd burkolatúak és a karbantartás is elég reménytelenül küszködik a szélsőségesen kontinentális klíma, a téli kegyetlen hideg rombolásával. Ezért nem ritka, hogy az utcáknak burkolata sincs.

 

Lakótelep épületei és útjai

Természetesen épülnek új magánházak is, stílusuk és méretük első látásra szokatlannak tűnik, azonban a legtöbb ilyen ház többgenerációs család otthona. Ma már a fából építkezés a városokban megszűnt, a régi faházak közül csak néhány van, ezeket jó erős színekkel festik le.

Új házak épültek

A kisvárosok központja rendszerint a főtér és benne vagy körülötte kis park a kötelező gyermekjátszótérrel. A főtéren helyezkedik el a színház vagy kultúrház, amelyek valamelyike minden városban megtalálható. A művelődési központ szerepét betöltő épület, bár önálló társulat általában a városban nincs, színháznak megfelelő felszereltségű; az előadásokat a közeli nagyvárosok állandó társulatának vendégszereplése hozza el ide. A térségi nagyvárosokban rendszerint több színházi társulat is működik, egyáltalán az orosz kultúrában a színháznak tiszteletreméltó szerepe van. Sokszor étterem is helyet kap ezekben az épületben és lényegében multifunkcionális a létesítmény, de határozottan nem ivóhely, a lakosok megbecsülik és úgy is kezelik.

Kisvárosi színház

Az Oroszországi Föderáció megalakulása után gyökeres fordulatot vett az állam és az ortodox egyház kapcsolata és tömegesen épültek új templomok vagy végeztek gondos helyreállítást a hetven év alatt leromlott épületeken. Ebből a folyamatból a kisvárosok sem maradtak ki és gyakorlatilag mindenhol új templomokat építettek, rendszerint nem is egyet. Nehéz megítélni, hogy a népesség valójában mennyire vallásos vagy gyakorolja a vallását; külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy inkább alkalomszerűen és nem is mindenki. Mégis valahol mélyen létezik a vallásosság az emberekben, ami akkor a legszembetűnőbb, amikor repülőgépen utazva fel- vagy leszálláskor szinte mindenki keresztet vet.

Új építésű templom a főtéren

Dél-Oroszország orosz többségű területein is nagyszámú iszlám vallású, főleg a tatár és baskír nemzetiséghez tartozó népesség él. Ma az orosz föderáció területén a központi statisztikai hivatal adatai szerint 25 millió muszlim van. (A Szovjetunió korábbi területén 60 millióra becsülték az iszlám vallású populáció nagyságát, ezzel az unió az egyik legnagyobb iszlám népességű ország volt felbomlásáig.) Ahogyan a pravoszláv egyház 1991 után lendületesen újraépült és visszanyerte hét évtizeden keresztül lefojtott hitéleti tevékenységét, úgy az iszlám is igyekezett saját vallásgyakorlásának teljeskörű biztosítását elérni. Bár a hivatalos Oroszország erőteljes anyagi támogatást emleget a muszlim közösség kulturális és vallásgyakorlása területén, a külföldi iszlám anyagi támogatás is kezdettől fogva nagyon erős és hatékony volt.  A Tatár Köztársaság mellett török és szaudi pénzügyi segítséggel számos mecset épült az országban, Dél-Oroszországban ma hetvennél több mecset van.  A szabad vallásgyakorlás számukra is biztosított, ám az FSzB (KGB utód, szövetségi biztonsági szolgálat) lankadatlan figyelme kíséri – főleg a külföldi látogatókat – ezeken a helyeken. Ebben a térségben a szunnita-hanafita irányzat az iszlám szellemi uralkodó áramlata, a vahabita jogi-vallási irányzatnak látszólag nincsen számottevő követője, ellentétben a Kaukázussal.

Mecset Dél-Oroszországban (Orenburgi kormányzóság)

Sajátos az orosz átlagemberek gondolkodásmódja a közelmúltat illetően. A szovjet rendszer elmúlt, azonban birodalmi – nagyhatalmi gondolkodásmódja a hétköznapokban is előbukkan. Az emberek többsége szívesen tekinti magát egy nagy, külfölddel szemben önmagát meghatározó közösség tagjának és a múlt minden megtapasztalt bűne ellenére elvisel olyan központi hatalmi irányítást, amiben azonban – elfogadva a szabályokat – élni hagyják. Ez a biztonság iránti igény és enyhén nosztalgikus közösségi emlékezet eredményezi, hogy a múlt megtagadása egyben annak bizonyos mértékű megőrzését is jelenti. Ennek jelképei a kisvárosokban mindmáig meglevő Lenin szobrok, az utcanév táblákon a – a pragmatizmus mellett – korábbi és jelenlegi utcanév egyidejűsége. Nagyon sok város visszakapta a régi nevét, de például Szaratovval szemben a Volga túlpartján levő várost ma is Engelsnek hívják.

Tagadva megőrizni

219. 04. 04.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.