Az orbáni gazdaságpolitika csődje.
Az állam-monopolizmus rekonstruálása.
(abszolutizmus, paternalizmus, illiberális rendszerek)
A gazdaságfejlődésünk útja érdekes képet mutat a nyugat-európai országok gazdaságfejlődéséhez viszonyítva. Míg jó néhány – ma fejlett – ország gazdaságfejlődésének ábrázolása – akár több száz éve – hullámzó, de szinte folyamatosan emelkedő képet mutat, addig hazánké spirális pályán halad, és időről-időre visszatér a spirál egy alacsonyabb szintjére. Olyan, mint amikor a bakelitlemezen egy karcolás vagy kosz megakadályozza az olvasófej előrejutását.
Már a ’70-es, ’80-as években is megállapítható volt, hogy amit szocializmusnak neveztek errefelé, az nem volt más, mint az állammonopolizmus egy sajátos típusa. De nevezhetnénk akár paternalizmusnak is, amelynek a lényege, hogy „én” mint állam, amit lehet, elveszek tőletek (centralizálom), és majd elosztom nektek kedvem és „érdemeitek” szerint.
A magyar történelemben ennek haladó hagyományai vannak. Mindig megjelent a történelmünkben a „jóságos vezető”, időnként nagy szakállal, zsinóros mentében, majd ősz barkóval, katonaruhában, simára borotváltan, puritán módon, időről-időre köpcösen, aki a „bárgyú” és engedelmes nép helyett megoldott minden problémát, és „igazságosan elosztotta” a javakat azok között, akik hagyják, hogy a hatalmat ő mindenkitől és mindentől függetlenül gyakorolhassa. Nevezték ezt valamikor abszolutizmusnak is. S nem is olyan régen, Kádár idejében „gulyáskommunizmusnak”, amelynek a lényege az volt, hogy fusizhatsz, GMK-zhatsz, akár lophatsz is (kevesebbet mint a főnök), csak ne lépj ki a hétvégi(háztáji) kertedből, és ne avatkozz a „nagypolitika” dolgaiba, mert akkor akár az életeddel is fizethetsz.
Az állammonopoliznus egyébként nem ismeretlen a nemzetek gazdaságfejlődésének történetében, de általában totalitárius rendszerekhez, vagy nagy válságokhoz volt köthető. Jellemzője, hogy az állam a termelőeszközök zömét igyekszik központi – állami – irányítás alá vonni, kényszerműködtetni. Felségárulási perek, vagy csak egyszerűen a dolgozó nép nevében, hivatkozva a „nemzet” érdekire.
Ez a talán legfontosabb termelőeszköz, a föld esetében érthető is lenne, hiszen a termőföld „korlátos jószág”, a mennyisége nem, vagy csak rendkívül költséges/erőszakos módon bővíthető. Bár ennek az újraosztása és kvázi „privatizálása” is sajátos módon történik/történt mifelénk mostanság.
Az is természetes, hogy a föld méhének kincseit (kőolaj, földgáz, ásványi anyagok, ércek és ivóvíz) az állam monopóliumként kezeli, és annak kitermelésére koncessziókat ad csak, s a tulajdont lehetőleg nem engedi át, pláne nem az állam hatósugarán kívüli tulajdonosok kezébe. Viszont vannak olyan nem természeti monopóliumok, amelyeket időről-időre újra elosztva új hatalmi bázist tud az állam létrehozni, (dohány, alkohol, gyógyszer, nemesfém kereskedés, stb…nem szeretnék további ötleteket adni).
A termelőeszközök egy másik, de meghatározó csoportja az emberi munkaerő. Ezt szintén a totalitárius államok szeretik centralizálva irányítani, s el is jutnak a munkatáborokig, koncentrációs táborokig, a gulágokig s nem kell azt hinnünk, hogy a modernnek nevezett társadalmakban nem alkalmazzák szükség szerint ezt az olcsó munkaerő-nyerési formát (munkaszolgálat, közmunka). Konszolidáltabb (álszentebb) megjelenése a munkaerő centralizálásának és ellenőrzésének a városi, városszéli lakótelepekre, gettókba zárás, de a kizsákmányolás foka semmivel sem kisebb, mint más esetekben, és az emberi szabadság is csak látszatszabadság, hiszen az alacsonyan tartott, a létminimum közeli bérekkel, bérrabszolgaként és az energetikai, hírközlési, kommunális hálózatos rendszerekre fűzéssel erős felügyeletet gyakorol, és függőség alakítható ki e felett az erőforrás felett is. (rezsicsökkentés ?!)Ennek a hálózatos rendszerektől való függésnek a csökkentésére az elmúlt évtizedben semmilyen kísérlet nem történt, sőt, nyilvánvalóan most ez okozza az orosz függést, Orbán Viktor kényszerpályára állította saját magát, és ezzel bennünket.
A termelőeszközök egy különös csoportja a közlekedési-, hírközlési- és egyéb közszolgáltatási infrastruktúra. Ez általában szintén állami, közösségi (önkormányzati) tulajdonban van a legjobb helyen. Bár az előbb említett emberi erőforrások feletti ellenőrzés és a mobilitás biztosítására, illetve a mobilitás megakadályozására, szabályozására jó eszköz a túlcentralizált állam kezében. Nem szállít el, illetve elszállít, lehallgat, megfigyel ( könnyű a hálózat csapdájába kerülni).
Azután van a termelőeszközöknek egy jelentős része, amely állami kézben centralizálva általában nem működik jól, ez az ipari-, termelő- és szolgáltató struktúrák, illetve az e körbe realizálódó beruházások, eszközök csoportja. Ezek esetében az állam és az önkormányzatok vezetői – de az előbbieknél is – hajlamos elfeledkezni arról, hogy az amortizációjuk, kopásuk által keletkező árbevétel nem nyereség, és illik ezt a forrást ezeknek az eszközöknek a pótlására felhasználni, illetve nem illik ezeknek a terhére látszat-engedményeket tenni (megint csak a rezsicsökkentés).
Az állam-monopolizmus (szocializmus) túlhaladott formája, és a jelenlegi állam gazdaságpolitikája gyakorlatilag nem hogy új eszközök beruházást tenné lehetővé vagy segítené elő, hanem még az előbb említett fontos feladatáról is gyakran megfeledkezik. (Jó néhány éve csökken hazánkban reálértéken a termelőberuházások volumene, és rövidtávon az elriasztó gazdaságpolitika eredményeként nem is fog növekedni. Ennek következtében nem hogy új munkahelyek keletkeznének, hanem a magyarországi munkahelymérleg negatív, ennek eredménye a kivándorlás felerősödése. Persze statisztikailag kimutatható a magas foglalkoztatottság, de ha azt átszámolnánk napi 8 órás, vagy heti 40 órás foglakoztatásra, érdekes mutatókhoz jutnánk).
Ezen folyamatok mellett hajlamos az állam eladósítani magát, elkülönítve magát polgárainak összességétől, független gazdasági szereplőként tetszelegni, azt a téves képzetet fenntartva, hogy a bővített újratermelés, a gazdasági növekedés csak úgy tartható fenn, ha azt hitelekből finanszírozza. Államadósság több feltétel megléte és célkitűzés okán keletkezhet. Magyarországon az állam úgy adósodott és adósodik el, hogy a hitelek visszafizetésének nincsen meg a gazdaság bővüléséből finanszírozható fedezete. Ma hazánkban a bruttó államadósság meghaladja a 42.000 milliárd forintot, ez a 2010. évi érték több mint kétszerese, és a következő két évben bizonyosan növekedni fog. Akár a 46- 50.000 milliárdot is elérheti. Bár kétségtelen, hogy az adósság szerkezete átalakult, és megnőtt az állam belülről finanszírozott hitelállománya, téves képzet azt hinni, hogy ez feltétlenül jó állapot, hiszen ezzel a hazai beruházások elől von el forrásokat, a hazai gazdasági és társadalmi felemelkedést gátolja. Talán csak néhány mód marad a hitelállomány és az eladósodottság egyensúlyban tartására, és egyben az állami költségvetés egyensúly-közeli helyzetének visszaállítására, illetve az adósság és a hiány némi csökkentésére, hogy polgáraival közvetett adó (bankadó, hálózatokra kivetett adó, stb), vagy közvetlen adó (az SZJA kiterjesztése a létminimum alatti jövedelmekre és a nem munkajövedelmekre is) formájában megfinanszíroztatja, és ezzel polgárai fogyasztásra rendelkezésre álló forrásait apasztja. Elinflálja a kiáramló nominális jövedelmeket. Megszorításoknak kell következniük a humán szférában !
A közvetett adók esetén naivság azt gondolnunk, hogy a termelőeszközök és jövedelemtermelő eszközök, koncessziók birtokosai nem hárítják át az állam által rájuk kivetett adókat, terheket. Bizonyosan áthárítják!
Az állam fent kívánja tartani rövidtávú politikai céljai elérése érdekében azokat a „jóléti rendszereket”, amelyek fenntartásának hazánkban soha nem voltak és ma sincsenek meg a gazdasági feltételei és ezért hitelt, külső forrásokat vesz fel a nyugdíjak, a szociális-, egészségügyi-, oktatási- és igazgatási feladatok finanszírozására. Hitelekből, külső forrásokból (Európai Unió, Kína, Oroszország, Dél-Kelet Ázsiai hitelek) finanszíroz, vagy próbál finanszírozni állami megrendeléseket, így a jövőben keletkező jövedelmet most átcsoportosítja a saját érdekkörébe tartozó vállalkozók, a későbbi hatalom finanszírozói kezébe. (Már ma is orbáni oligarcha családok vesznek részt közvetlenül a politikai életben, vagy delegálják a politikai élet szereplőit.)
Az államot megtestesítők nem képesek elismerni és felismerni, és nem képesek azt őszintén kommunikálni, hogy a jelenlegi gazdasági feltételek mellett ezeknek a rendszereknek a fenntartása, ebben a kiadási és beruházási szerkezetben nem lehetséges, ezért mindent igyekeznek centralizálni – megjegyzem, az oktatás és egészségügy és szociális szféra egészében, vagy részterületein célként helyesen, de technikailag rosszul – és központilag elosztani a rendelkezésre álló szűkös forrásokat.
Ezért állandóan hazugságokba, csalásba és korrupcióba menekül és ilyen rendszert tart fent a hatalma megőrzése, az állammonopolizmus, az abszolutizmus újra kiépítése és hosszú időre szóló fenntartása, biztosítása érdekében. S ez az orbáni gazdaságpolitika csődje!
N-Orbán István
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.