Lám-lám, nem kell a világ végére utazni, még csak egzotikus spanyol vagy myanmari tájakra sem ahhoz, hogy az ember közelebbről megtudjon valamit a „menekültekről”. Igaz, lehetnek kicsiny hazánkban olyanok, akiknek Lengyelország is baromira messze van, mondjuk a pénztárcájukhoz képest, de sok olyan lelkes honfitársunk is van, akinek a „Polak, Wegier, dwa bratanki” hozott egy kis pénzjutalmat az utóbbi években. A másik ország kormánypárti tüntetésein való részvételért, például, vagy buszsofőrként, szállásadóként, és így tovább.
Szerintem nincs olyan nagyon messze a nagy lengyel nemzet – ők is nagyok, mint mimagyarok -, ezért talán a már szinte teljes apátiába süllyedt magyar közvelémeny (vagy legalább annak egy része) tud arról, mi történik a lengyel-fehérorosz határon (hó)napok óta. Mára már Lettország és Litvánia is bekerült a támadott EU-országok csoportjába.
Röviden, a tények, amelyekre számtalan bizonyíték van.
A belarusz diktátor, aki 1994 óta uralja Fehéroszországot, megsértődött, miután az Európai Unió szankciókat vezetett be országa ellen. Bánatában Putyin orosz elnökhöz fordult, mondván, bosszút kell állnia az Unión. Értő fülekre talált, hiszen az orosz elnök, aki szintén a diktátorkodást kedveli, és hosszú évtizedeken át megtalálta a módját annak, hogy a hatalom ne csússzon ki a kezéből, minden támogatásáról biztosította.
A céljuk közös és egyértelmű. Nem szeretnének egy erős szomszédot tudni a határaiknál. Ezért minden elképzelhető eszközzel arra szövetkeztek, hogy ott ártanak az Európai Uniónak, ahol tudnak.
Ez a nagypolitika része, ami szerintem szinte mindig undorító, de tudomásul kell venni, hogy így működik.
Konkrétumok.
Egy „okos” ember kitalált egy mechanizmust a két ország valamelyikében arra, hogyan lehet egy kicsit tovább „zilálni” az amúgy is sok gonddal küzdő Uniót. Olyan problémát kell kreálni, ami megint jól eltereli a figyelmet a két ország belpolitikai problémáiról – korrupció, diktatúra, újságírók és ellenzéki politikusok bebörtönzése vagy konkrét likvidálása – és még „nagyot is szól”. Így született meg egy modell, amely pont annyira szégyenletes, mint amennyire embertelen.
A hazájukban különböző okok miatt kilátástalan helyzetbe került afgánoknak, szíriaiknak, irakiaknak, stb., kidolgoztak egy „utazási csomagot”. 400-500 dollárért repülőjegyet, belarusz vízumot és a megérkezés után szállodai elhelyezést, valamint a lengyel (azaz EU) határhoz való eljuttatást ígértek.
Itt álljunk meg egy percre.
Akik ezt elhitték – mármint azt, hogy mindez ennyi pénzből megoldható – természetesen szintén tehetnek arról, hogy áldozatokká váltak. Az „én tengeri menekültjeim” alsó hangon 1 300 eurót fizettek Líbiában egy lélekvesztőre való feljutásért. De hát elhitték, és elindultak.
Egy jelentős részüket az Aeroflot, vagyis az orosz állami légitársaság szállította a fehérorosz fővárosba, ez is tény. Mint ahogy az is, hogy a fehérorosz taxisok sorban álltak, hogy a Minszkbe érkező menekülteket a lengyel határra szállítsák. Tudok olyan esetről – egy volt kollégám ott van a lengyel határon -, hogy nem kellett fizetni a taxisnak. „Lukashenko ajándéka” – ezt mondta a sofőr.
És ott tartunk, hogy becsapott menekültek százait focilabdának nézik a hatóságok. Mindkét oldalon. A fehéroroszok kizavarják őket az országukból, a lengyelek nem engedik be őket, még akkor sem, ha hivatalosan menedékjodot kérnek. AMI MINDEN ERRE VONATKOZÓ NEMZETKÖZI MEGÁLLAPODÁSSAL ELLENTÉTES.
Csak az alapvetőt említem, az 1864-ben elfogadott első genfi egyezményt, amely azóta többször módosult és kiegészült (jelenleg az 1949-es van hatályban, ami szintén módosult) a világháborúk és egyéb humanitárius galádságok miatt.
És végezetül jöjjön a személyes rész.
Nem lehet elfogadni, nem lehet eltűrni, hogy több száz vagy esetleg ezer ember fagypont alatti hőmérsékletben töltse szabad ég alatt az éjszakát egy uniós ország határán. Nem lehet elfogadni azt, hogy a lengyel hatóságok nem engedik a zónába a nemzetközi segélyszervezeteket, de még a szállítmányokat sem, amelyekben takarók, sátrak és egyéb, a túléléshez szökséges adományok vannak. Nem elfogadható az a lengyel reakció erre a krízisre, hogy újabb X ezer katonát vezényeltek a régióba.
Sorolhatnám a további érveimet azzal kapcsolatban, miért tartom teljesen felelőtlennek a lengyel kormányt a jelenlegi válság megoldásával kapcsolatban. Felesleges, mert nemrég volt szerencsém meghallgatni a lengyel külügyminiszter-helyettest. Aki azt óbégatta, hogy az Európai Unió ugyan húzza már ki az országát ebből a trutyiból. Néhány kérdéssel később – amely kérdések a Varsó-Brüsszel tengely nem éppen újkeletű konfliktusaira vonatkoztak – a lengyek politikus büszkén kijelentette, hogy Lengyelország ragaszkodik a szuverenitásához és a nemzeti értékeihez.
De kurva ismerős demagógia. Abba már nem is akarok, nem is nagyon merek belegondolkodni, hogy ha hasonló, valódi menekültáradat fenyegetné Magyarországot, mi történne.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.