NEHAZUGGY

Igazi karácsony

Forgács Erzsébet | 2020. December 29, Kedd | 19:16

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,575,270 forint, még hiányzik 1,424,730 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A karácsony mindig különleges. Illata van, színei, ízei, muzsikája. Olyan, amit soha máskor nem szoktam érezni, csak ilyenkor. Mert ilyenkor – nem pontosan a kijelölt napokon, de valamikor annak környékén – úgy vagyok, mint a róka a Kis hercegben. Ünneplőbe öltöztetem a szívemet, hiszen átölelhetem azokat, akiket a világon mindenkinél jobban szeretek. A gyerekeimet. A felnőtt, távol élő gyerekeimet. Az idén minden más volt. Mindenkinek más volt.

Olyan gyorsan tágult ki a mi parányi magán-Univerzumunk, hogy követni sem lehetett. Az egyik nap még némi pénz és néhány óra kellett csak ahhoz, hogy láthassuk egymást. Valójában előbb el lehetett jutni Angliába, mint tömegközlekedéssel egy borsodi vagy békési faluba. Ez egyetlen pillanat alatt szűnt meg, és hirtelen olyan messzire sodródtunk egymástól, mintha az űrben lebegnénk. Látni és hallani lehet egymást kamerán keresztül, de megérinteni, átölelni, beszívni a másik illatát nem lehet.

Az idén nem készültem a karácsonyra. Nem volt miért. Nem volt nagy sütés-főzés, sem lázas izgalom, sem fadíszítés. Nem volt kinek. Az idén nem érhettük el egymást, nem ülhettük körbe az asztalt, nem beszélgethettünk éjszakába nyúlóan az illatgyertya melegénél, egy pohár bort szopogatva. Nem csak mi nem tehettük ezt, senki más sem. És nem csak nekem fáj, mindenkinek. Egy apró, szemmel nem is látható vírus elrabolta a karácsony varázsát. Kilopta az ünnepből a fényt, a nevetést. Amit sem politika, sem az országhatárok nem téphettek szét, azt a járvány szélvész sebesen meg tudta tenni.

Akinek az idén másik országban született unokája, az valószínűleg lemarad a legcsodálatosabb időszakról, a dajkálós, babaillatú hónapokról. Valami olyasmi veszett el, amit nem lehet pótolni. Soha. És még csak haragudni sincs kire, hiszen a vírus nem érti, de ha értené, akkor sem érdekelné. Egy évvel ezelőtt még senki nem gondolt ilyesmire. El sem tudtuk képzelni, ha valaki beszélt volna róla, nem hittük volna el, hogy ennyire meg tud változni az életünk és az a világ, melyet ismerni véltünk. Annyi mindent megtanultunk néhány hónap alatt. A maszkviselést, a kézfertőtlenítést, a távolságtartást. Főként a távolságtartást. Aki 800 kilométerre él, az akár a Holdon is élhetne. Semmi mást nem tehetünk, igyekszünk túlélni, hogy legalább majd valamikor átölelhessük a gyerekeinket, a talán soha át nem ölelt unokánkat. Az életösztön erős. A szeretet nem változik akkor sem, ha nincsen hangzavar a karácsonyfa körül. De a veszteség fájdalma megmarad.

Már mindegy lenne, ha maszkban, ha gumikesztyűben, ha két méterre a másiktól, csak mehessünk, csak jöhessenek. De még nem lehet, és félő, még sokáig nem. Az elején azt hittük – én azt hittem -, néhány hét, és jobb lesz. Azt a néhány hetet kell valahogy kibírni akkor is, ha pocsék. Már tudjuk, hogy nem hetekről van szó. Már tudjuk, hogy sokkal többet rabolt el a járvány az életünkből. Azt is tudjuk, sokáig vagy talán soha nem lesz már olyan semmi, amilyennek megismertük.

Az a kötelék azonban, mely képes áthidalni bármekkora távolságot és bármennyi időt, nem lazul, nem foszlik. Talán – ha lehet – erősebb és szorosabb lesz. Nem tudom, mikor, de lesz idén igazi karácsony. Ha júliusban, akkor júliusban. Elő fogom venni a fát a dobozából, ahonnan decemberben nem vettem elő, fel fogom díszíteni. Lesz csillagszóró, lesz bejgli és lesz mézeskalács. Az ajándékot nem kell majd becsomagolni, mert nem dobozban lesz. Bennünk lesz. Mi leszünk az ajándék, a nevetésünk, az ölelésünk. Az együttlét lesz az ajándék. Olyan csodás karácsony lesz az idén, amilyen talán soha nem volt még. Mert eddig tudtuk, hogy nem vagyunk annyira távol, hogy bármikor meg ne foghatnánk egymás kezét. Ma már tudjuk, hogy de, olyan távol is lehetünk. Elég hozzá egy parányi vírus.

Életem legcsodásabb karácsonyára készülök. Ez a készülődés tartja bennem a lelket, hogy nem szabad feladni, ki kell bírni, túl kell élni. Mert az az érintés, az az ölelés, az a beszélgetés, az a pohár bor fölött felragyogó mosoly itt lesz a fa alatt. Ez az igazi csodavárás. Az lesz az igazi ünnep. Én már készülődöm, mert minden nappal közelebb kerül. Akkor is, ha most nem így érezzük.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!