Nehéz erről írni.
Magyarország a hazám, de Angliában van az otthonom. Évente 2-3 alkalommal látogatok haza, néhány hete jártam Budapesten. Ez mindig furcsa élmény, mert sok minden megváltozott, amióta nem élek ott, közben persze mégis ismerős minden – de egyben kicsit idegen is már. Új üzletek nyílnak, majd pár hónap múlva, amikor újra arra járok, már más van a helyükön. A jól ismert boltok, melyek évtizedekig álltak a körúton, lehúzták a rolót, cserébe viszont rengeteg a pénzváltó és a mobiltelefon üzlet.
Megváltozott a város. Néhány éve azt gondoltam, hogy csak azért látom másképp, mert nem ebben élek, de most már biztos vagyok benne, hogy nem ez a fő ok. Emlékszem, milyen volt 5 vagy akár csak 2 éve a belvárosban sétálgatni, és ez alkalommal valahogy megütött a látvány és a város hangulata. Tömegközlekedve és az utcán járva is feltűnt az emberekből áradó rosszkedv, igénytelenség és beletörődöttség. A turkálóból, vagy az aluljáróban, a kínaiból vásárolt ruházat, a gardrób mélyéről előásott 30-40 éves ruhadarabok. A fáradt, meggyötört, gyakran ingerült arcok, az üres tekintettel maguk elé meredő emberek, és az egymást sebészi precizitással méregetők.
Igen, látom a felvillanó márkás cipőket, táskákat és az okostelefonokat is, tehát mielőtt bárki nekem esik: nem azt mondom, hogy Pesten mindenki depressziós és csóró, hanem hogy úgy látom, évről-évre egyre inkább átüt a jobban teljesítés szövetén a valóság, és még a nagyvárosi tömeg összetételében is egyre nagyobb arányban kiütközik ez.
(Egy jóval idősebb ismerősömnek nemrég osztálytalálkozója volt: tizenegynéhányan gyűltek össze, ebből hárman élnek hosszabb ideje külföldön, és azt mesélte, feltűnő volt, hogy ők mennyivel fiatalosabbak, energikusabbak, egészségesebbek, mint a Magyarországon élő társaik.)
Egy kávézóból az utcát bámulom: egy órán belül 3 ember is beletúr a sarki szemetesbe. A villamosról leszállva van, aki egyből a kuka felé siet reménykedve. Az utcán és a megállókban is sokszor látok eldobott, félig elszívott csikkekre vadászókat. És ezek az emberek nem hajléktalanok! Ápoltak, tiszta ruházatban, kisebb táskával – mintha munkába tartanának. És ennek ellenére úgy tűnik, talán ez tartja a felszínen őket.
Még.
Tudom, hogy mennyire elszálltak az albérletárak az elmúlt néhány évben, és vásárlás közben konstatálom, hogy az árak tekintetében már nagyjából utolértük a Nyugatot.
Vannak ismerőseim, akik hónap végén a befizetendő számlákkal sakkoznak úgy, hogy közben megpróbálnak még kaját is venni, míg megérkezik a következő havi fizetés, de már olyanok is panaszkodnak, hogy húzós kiadás egy színházjegyet megvenni, akiknek évente azért belefér a családi költségvetésbe egy tengerparti nyaralás.
Még.
Sokaknál csökken az életszínvonal, de mivel ez apró lemondásokkal, fokozatosan történik, nehezebben észlelhető a változás napi szinten.
Mint ahogy a demokráciát is lépésről-lépésre építik le, egyszerre mindig csak egy csoportot vesznek célba, csak egy-egy jogot vesznek el innen-onnan.
A béka alatt is lassan forralják fel a vizet a fazékban, nehogy elkezdjen ugrálni.
A spanyolcsizmán is mindig csak egy picit szorítottak.
Hozzá lehet szokni.
Hozzá lehet szokni?
Szonja
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.