Ülök az U-Bahn-on. Jólesik a meleg, hűvös lett újra. Visszajött a tél így március első napján, itt Berlinben is. Kezemben a mobil, pörgetem a híreket. A Nyugdíjfolyósító neve megüt. 9 órás munkanap. Szabadságelvonás. Leengedem a telefont az ölembe és emlékezem. Emlékezem rájuk, akik miatt három évtized után eljöttem.
A főnökre, aki cigarettáért küldött, aki rám üvöltött, mert az ócska furnérlemez-polcot máshova szerettem volna tenni, hogy több helyem legyen.
A telefonos csoportvezetőre, akivel egykor együtt osztottuk a sorszámokat, s aki dundi, erősen szagló lábait nyaranta az íróasztal tetején pihentette, miközben aljas kis megjegyzéseket tett az ügyfelekre.
A személyes ügyfélszolgálati csoportvezetőre, aki fennhangon hirdette, hogy milliomos férje mellett neki ez csupán zsebpénz, s akiről azt rebesgették, hogy a főnöknőnek adott kölcsönök miatt valójában ő irányítja az osztályt.
Rájuk gondolok: a jó memóriájú, lázasan magolókra és a nagyon butácskákra, akik azért lehetnek ott, mert a főnökasszony barátnői.
Rájuk gondolok: a felfelé hízelgőkre és a gyengébbe rúgókra; a gonoszkodó megjegyzésekre és az ártalmas tettekre. Az összefonódásokra és a mobbingra. Igen, a kormánytisztviselők jó része a régi káderek gyerekeiből kerül ki. Egyszerű szalagmunkások és tanyasi parasztok unokái ők, akik otthon nem tanultak empátiát, humánumot. De azt igen, hogy a köztisztviselői lét biztonság, amibe kapaszkodni kell. Ők azok, akik teli szájjal szidták a menekülteket, s amikor szót emeltem ez ügyben, a főnök szőnyegének szélén találtam magam. Egyszerű emberek ők. Főleg nők. Soha, sehol annyi rosszindulatot nem tapasztaltam, mint az ott eltöltött évek alatt. Mint egy falka: a gyengébbre ráugranak és széttépik, széttapossák. Egy olyan hely, ahol ha nem simulsz bele a tájba, mindörökre célpont leszel. Ahol a műveltség nem erény, de ahol a Szulejmánból naprakésznek lenni alapkövetelmény.
Ám soha, semmi nem egyszerűen fehér vagy fekete. Mert minden osztályon, a közel 20 ember között akad egy-kettő (nem több), aki még magában hordoz alapvető emberi értékeket. Aki segít, ha elmaradsz, aki bíztat, ha elkeseredsz és aki vigasztalni próbál, amikor összeomlasz. Őket sosem látod a főnökkel dohányozni a parkolóban, és soha nem hallod tiszteletlenül beszélni az ügyfelekkel. Ők azok, akik hajnalban bemennek és egész nap azért dolgoznak, hogy az ügyed el legyen intézve, a problémád meg legyen oldva. Ők azok, akik a munkaidő után otthon kezdik a második műszakot, de nyaralni csak ritkán jutnak el. Ők a csendes köz- és kormánytisztviselők, akiknek nem kétszer, csak egyszer félóra az ebédidejük, akik nem a barátságukért részesülnek nagyobb mértékben a szétosztott jutalomból. Ők azok, akiktől külön-külön elköszönsz, amikor a munkahelyi mobbing elviselhetetlenné válik.
Rájuk gondolok most. És a többiekre. Már beszéltem velük. Már tudom, hogy ezt is benyelik, mert a gyerek… a hitel… S minden rossz emlék ellenére ökölbe szorult kézzel ülök az U-Bahn-on, és arra gondolok, hogy egyformán sajnálok mindenkit: a jókat, a rosszakat és magamat. Itt, Berlinben, a kalendáriumi tavasz első napján.
Ezt az írást Lucának ajánlom szeretettel, aki mellettem állt a virtuális térben, amikor elhagytam Magyarországot.
Kis Yasmina
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.