NEHAZUGGY

Nem azt állítom, hogy az egyházi iskolák több kárt csinálnak, mint amennyi hasznot hajtanak. De majdnem azt állítom

Benedikty Béla | 2018. Január 29, Hétfő | 13:19

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,617,520 forint, még hiányzik 1,382,480 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az egyházi iskolákról olvasok mostanában egyre többször, minthogy szaporodnak. Osztódással. Ha egyházi iskoláról hallok, az mindig olyasféle reakciót vált ki belőlem, mint amilyet például egy csúnya balesetről érkező hír. Próbálom megmagyarázni. A családi hagyomány szerint a bencésekhez kellett volna járnom, de az ő gimnáziumuk megszűnt a fővárosban, maradtak a piaristák. A családi hagyomány esetemben azért nem érvényesülhetett a maga teljességében, mert a családom atomjaira hullott nem sokkal a születésem után, apámról és anyámról főképp hallomásból tudtam. Néha jelentkeztek ugyan, de én nem foglalkoztam velük, 16 éves koromig ők sem velem, legalábbis azt hittem.

Csak jóval később kezdtem gondolkodni azon, hogyan szabadulhattam ’57 nyarán, hónapokkal azután, hogy a különféle őrök mindennap azzal biztattak, másnap visznek kivégezni (azt a legendát nyugodtan tessék elfelejteni, hogy a jog szerint kiskorút nem lehet kivégezni, mert a jog előírásaira akkortájt nem voltak olyan nagyon kényesek, és nincs ugyan bizonyítékom, de a smasszerek – bár nem kérdeztem – mindig Dorn Jóskát emlegették, mint akivel már végeztek, ő velem volt egyidős). Soha nem fogom megtudni, anyám nem volt hajlandó beszélni róla. Az mindenesetre tény, hogy anyámat az arisztokrata bálon 17 éves korában szépségkirálynőnek választották. És hogy ’57-ben 35 éves volt. És nem lett csúnyább. Még 75 évesen is szép volt. Nem tudom, na.

Vissza a családi hagyományhoz. Apám élete végéig úgy vélekedett (kissé sarkosan fogalmazva), hogy ember az, aki a bencéseknél érettségizett, és utána az orvosi egyetemre járt. Úgyhogy az ő nézete szerint – ha félmegoldás is – maradnak a piaristák. Ezt üzente a nagyszüleimnek. Akiknél laktam. Anyám meg azt üzente, hogy nagyobb ostobaságot nem tud elképzelni, menjek beiratkozni a Cukor utcába. Tényleg nehéz elképzelni nagyobb marhaságot, mint az én „múltammal” a piaristákhoz járni. Azt megint csak nem tudom, hogyan kerülhettem be az Apáczaiba, az ország akkor első gimnáziumába, de az most mindegy is. Mindenesetre tény, megúsztam az egyházi iskolát. Így módom volt elgondolkodni a vallásomon, amit mindenki istenhitnek nevezett (és nevez azóta is), holott minden többé-kevésbé értelmes ember tudja, hogy a vallásnak jóformán semmi köze nincs az istenhithez. Sietek megmagyarázni, miért írom azt, hogy „így módom volt elgondolkodni a vallásomon”.

Jónéhány nagyon okos embert ismerek, akik egyházi iskolába jártak. De egyet sem közülük, aki valaha elgondolkodott volna a vallásán. Nem tudom, mit tesz az ottani légkör vagy mit tesznek a tanárok, de a vallás úgy beleivódik az ott végzett diákokba, hogy még a kérdést sem tűrik, miért maradt meg bennük ilyen makacsul, és legnagyobb részük még azt is az én ostobaságomnak tartja, hogy különbséget teszek vallás és istenhit között. Egyetlen egy olyan vallásost ismertem, aki ki bírta mondani, ne beszéljünk róla. Van és kész. Pedig elég sokat beszélgettünk, elég soká, bizonyos szempontból a legközelebb állt hozzám és mégis. Mindenki másnak adott volna mindenféle, nyilvánvalóan remek magyarázatot, matematikus volt és író, mindkettőnek kiváló, ez így együtt az én nézetem szerint az emberi lét csúcsa, bármit mondott és írt, az úgy volt nagyszerű és tökéletes, ahogyan kimondta, különösen ha le is írta. De a vallásról sosem beszéltünk többet annál, hogy van és kész. Van elképzelésem róla, miért, de nem írom le – egy bizonyos, nem azért, mert úgy vélte, olyan hülye vagyok, hogy úgy sem érteném.

Csak azt akarom mondani, lehet, ha egyházi iskolába járok, engem is magához láncolt volna a vallás, és ha az élet minden területén képes lettem volna is értelmesen gondolkodni és cselekedni, kételkedni és kérdéseket föltenni, maradt volna bennem egy betokosodott, eltávolíthatatlan fogalomhalmaz, ami korlátoz abban a kevés szabadságban is, ami az emberlétben egyáltalán elképzelhető. Mert időről időre ez a burok fölreped és kisugárzik belőle az elmét bénító méreg, az egyházak által a „hívők” köré húzott gúzs, a számtalan tiltás és kötelesség, ami mind egy irányba mutat, úgy hívják, istenfélelem. Félreértés ne essék, senkit nem akarok sem meggyőzni, sem lebeszélni, még azt sem állítom, hogy egy az igazság, az enyém. Mindössze annyit tudok, hogy jártam a katolikus vallás legmélyén, csak pap nem voltam, de odáig minden, ministráns és színjátszó bigott „hitet” sulykoló iskoladrámákban, gyóntam és áldoztam, azaz elmondtam a magánügyeimet egy vadidegennek, és hagytam, hogy ugyanaz a vadidegen a szájamba tegyen egy vízben úszó papírdarabot (ministránsként én készítettem elő azt az edényt, amiben az ostyák vannak), azaz nagyjából tudom, miről beszélek. Azt is tudom, hogy a vallásosok közül még az értelmesebbek is menekülnek az én értelmezésem elől, és arról a végtelen szabadságról győzködnek, amit a vallástól kapnak, elfelejtvén, hogy én ismerem az ő világukat, de ők nem ismerik az enyémet.

Szeretném, ha az is értené, mit beszélek, aki szereti a saját vallásosságát, ezért nem azzal kezdtem, ami nyilvánvaló, hogy egy erőszakszervezet által irányított iskola nem adhat mást, csak mi lényege, erőszakot. A gondolkodás szabadságának durva tiltását például. Ne, ne. Ne tessék azt mondani, hogy bizonyos területeken nem tiltja a gondolkodást, mert elég egy is: a vallása istenének léte vagy nem léte (ez távolról sem azonos az isten fogalmával). Azért nem az egyház lényegével kezdtem, mert mindenki ismeri a világhírű kivételt, és mint ugyancsak tudjuk, a kivétel nem erősíti, hanem gyengíti a szabályt. A fasori evangélikus gimnáziumról van szó, ami egyben felveti a vallások közötti különbségek kérdését is. Nem ismerem Neumann János és Wigner Jenő vallásosságról vallott nézeteit. Talán annak is van némi jelentősége, hogy mindketten a zsidó vallásba születtek bele. Ha pedig egy olyan kötött eszmerendszerből, amilyen a zsidó vallás, nem okozott gondot evangélikus iskolába járni, akkor ott a vallásokhoz köthető meggyőződések körül lehet valami. Vagy a vallásosság hiánya, vagy az evangélikusok türelme. Vagy mindkettő.

Azaz ha jobban belegondolunk, ez a fasori gimnázium nem is igazi kivétel. Mondom, nem tudom, csak morfondírozok, nem szabályokat gyártok. Meg aztán a katolikus vallás (mint az igazi kereszténység letéteményese) elég erősen eltér a különféle protestánsoktól, de ebben most tényleg nem mélyednék el. Mindenesetre nekem mindig Vergilius sora jut eszembe, ha egyházi iskoláról hallok: „Timeo Danaos et dona ferentes” (Félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak is). Nem azt állítom, hogy az egyházi iskolák több kárt csinálnak, mint amennyi hasznot hajtanak. Nyilván felekezettől is függ. De majdnem azt állítom. És egy dolog felekezettől sem függ: a vallás primátusa. A fasori gimnázium monarchiabeli léte óta sokat romlott a helyzet.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!