Tudom, hogy a férfiúi gyengeség jele, de tartozom ezzel a vallomással. Midőn megpillantottam az alant rögvest teljes pompájában is látható fotográfiát, ijedtemben úgy eldobtam mindent, ami a kezemben volt, hogy az őcsényi-kömlői-perbáli migránsrettegő népek is elszégyellték volna magukat a helyemben. Pedig éppen a búvalbaszott, kényszerképzetek által gyötört Kövér László nemkommunista házelnök legfrissebb elmebaját analizáltam. És ugye az már önmagában is eléggé vérfagyasztó. Na, de ez:
Először is. A családbarát, keresztény megtartó Isten éltesse a Katalinokat! (Bocs, nem vettem ajándékot.) Külön éltesse az Államtitkár Asszonyokat is, meg az ő Kabinetjeiket az aprajától a nagyjáig. Másodszor. Azt javaslom a híres és elismert politikai elemzők népes és fontos táborának (egyúttal magamnak is, névtelen, senkiházi bloggerkének), hogy hagyjuk a szavakat, a nagy szavakat, a mélyanalíziseket, az összefüggéseket a picsába.
Egyetlen Facebook-poszt, egyetlen fotográfia többet mond nyolc könyvtárnyi politikai elemzésnél. Ez a kedves üzenet, az, hogy ezt valakik így formába öntötték és az, hogy a köszöntés címzettje ezt közérdeklődésre számot tartó információként somta a rajongói és nem rajongói arcába, 3 az 1-ben sürítve mesél nekünk az ország elmeállapottyáról, értékrendjéről, szellemi színvonaláról.
Nézzük meg közelebbről ezt a túlcsorduló ízlésességben tobzódó kedves figyelmességet! Gyönyörködjünk ebben a remekül mutató, fehér fröccsöntött műanyag keretbe gyömöszölt felbecsülhetetlen csoportképben, ami persze önmagában is pénzben, anyagi javakban, földekben és kastélyokban kifejezhetetlen eszmeiséget képvisel. De mit érne ez az egész, ha a kormányzati bürokrácia irodai papírtologatói nem látták volna meg a nyomtató-A4-es papír-pillanatragasztó hármasban rejlő nagyszerű lehetőséget, amivel sikerrel gyomorszájon sikerült törölni a felszopási kényszert? Ugye, hogy semmit?
Páratlan mestermunka ez, sűrű krokodil(is) könnyeket fakasztó névnapi ajándék. Ahogyan a műanyagra idétlenül felpillanatragasztózott őszinte és feneketlen seggnyalás kedvesség szétfeszíti a pacalszagtól párás, tömény tartalmat. A nagybetűs magázódással (Államtitkár Asszony) seggberúgott tegeződés (A Kabineted), a fideszes tisztelet letagadhatatlan jeleként kötelezően ordító nagybetűk harmóniája, a legfelsőbb pártszlogennek a pillanat emelkedettségére ráerőltetett humortalan ostobasága… Szűzmáriám, de gyönyörű!
És most gondolkodjunk, Béláim Novák Katalinjaim az egyáltalán nem formabontó lábszagon túl: micsoda emberanyag az, amelyiknek a főnöke a szenvedélye? És micsoda főnök az, aki ezt büszkén mutogatja országnak-világnak? Mármint azt, hogy neki nem munkatársai vannak, hanem rajongói, felszopói, akik képesek átírni a Párt legforróbban aktuális csatakiáltását is azért, hogy a kedvében járjanak.
Kérem, ne fanyalogjanak, kedves olvasóim! Ez ma Magyarország. Ez itt nem Novák Katalin családbarát Balogalattvaló elszigetelt kKabinetjének nyálban tocsogó szervilizmusa. Ez itt a nőügykkel egyáltalán nem foglalkozó NER világa. Ahol a nő létére (hatalmas bravúr) egy államtitkárságig és pártalelnökségig felkapaszkodott főnöknek egy olyan csoportképet rámáznak be a beosztottjai, amelyiken ő egy a sok közül. Aztán a biztonság kedvéért slendrián módon rápillcsiragasztózzák a Mancika gépén kinyomtatott, szmájlival ellátott csöpögős undorítóságot. Miszerint nekik az Államtitkár Asszony a szenvedélyük. Én ebbe bele sem akarok gondolni. Hogy ezek tényleg így élnek, tényleg a pártvezetésről berámázott fotók pihennek az íróasztalaikon, és ez szerintük kedves.
Najó, már akkor fordult egyet a gyomrom, amikor Rezsiszilus majdhogynem belefőzte a pacalpörköltbe a szekrényről alálógó trikolór pántlikára ráerősített, kitűző alakú Orbán-fejet, de az semmi nem volt ehhez képest. És ezek a felkapaszkodott nyaloncok kurvára nem vicceltek, nem ironizáltak, nem költői túlzásnak szánták, hanem véresen komolyan gondolták. Az ünnepelt (valaki tudja egyébként, hogy mifaszért ünnepeljük a névnapokat, valaki tett valamit azért, hogy őt Katalinnak, Sárinak, vagy Töhötömnek hívják?) pedig boldogan kürtöli világgá: micsoda kedvesség ez. Nem érti, hogy miért gáz ez az egész: letűntnek hitt korokat idéző személyi kultusz közszemlére tétele.
Hát, Katikám drága, normáliséknál ezt nem kedvességnek, hanem zavarbaejtő, undort generáló, selejtes opportunizmusnak hívják. Vagy kutyába lemenő seggnyalásnak, ahogy jobban tetszik. Ti még ezt sem bírjátok diszkréten, elegánsan elintézni, csak ilyen tenyerestalpas üzemmódban, bele az arcunkba. Mert ez a ti értékrendetek. Amely szerint egyeseknek a főnökük a szenvedélye, másoknak meg (a mindenki főnökének) a foci, a stadionok, a korrupt geciség, a fosztogatás, a hazudozás. És hát ki ne szeretne egy ócska politikai plakátot a névnapjára, amelyen a közpénzből fizetett beosztottak a tudtunkra adják, hogy ők nem a közügyekért élnek-halnak szenvedélyesen, hanem értünk?
Mi, a többiek ezt eddig is tudtuk, de ezt így látni… ezt a politikai felszopásban gyökerező dagályos szolgalelkűséget, a kedvességnek csúfolt, filléres giccsbe csomagolt idétlen cukiskodást, nem mindennapi trauma. Ezeknek a tekintélyelvű senkiknek mindenről a Párt jut eszükbe, még egy rohadt névnapról is. Ezek egy névnapból is képesek olcsó politikai kampányt csinálni. Baszki, ennél már az is jobb lenne, ha az alkohol lenne a szenvedélyetek. Pfejj.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.