December 9,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

VENDÉG


Olvasói levél: Búcsú Magyarországtól

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 417,199 forint, még hiányzik 2,582,801 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Kedves Szalonna!

Pár hónapja leközöltétek egy írásomat: „De anya, te mondtad, hogy hagyjuk itt ezt az országot…

Most ismét írok.

Én mindent megpróbáltam…

Szarrá áztam az esőben, nem egyben, nem kettőben, hallgattam szónoklatokat, zúgtam a tömeggel és rángattak meg sípolásért.

Írtam verseket és szőttem reménykedő álmokat.

Néha arra gondoltam: bennem van a hiba.

Ellenzéki oldalakat nézegetek, kritikus tömeggel fújok egy követ: egysíkú, beszűkült a látóterem.

Próbáltam nézni ezt a várost, s benne az országot.

A hazámat.

Utaztam a villamoson, az ég kék volt, a Duna gyönyörű és az emberek mentek a dolgaik után.

Azt játszottam, hogy turista vagyok. Vagy csak egy ember, aki nem olvas, csak saját magának hisz.

Néha pár percre el is hittem, hogy minden rendben van.

Van munkahelyem, lakásom: mi a baj hát?

Ám amikor hazamentem, rámtört a félelem. Mindig. A munkahelyi mobbing, az elvesztésétől való állandó rettegés, a kilátástalanság, hogy újat találok-e, s éppígy a kilátástalanság, hogy ha maradok is nyugdíjig, lesz-e nyugdíjam egyáltalán? S ha lesz, mire lesz elég?

A hajléktalanok látványa, s a gondolat: mennyire kevés kell, hogy az ember odakerüljön…

A mozgássérültek előtt becsukodó buszajtó…

A határokon kínzott, bezárt emberek segélykiáltásai ismeretlen ismerősökön át…

A kórházak, a lerohadt falakkal, s az órákig tartó várakozás, ha bemész akár ha szívpanasszal is.

A szürke arcú, hasonló félelemtől meggyötört emberek látványa.

A metró, amely elakad, füstölög, foglyul ejt.

A mozgólépcső, amelyik szikrázik a lábam alatt.

A fizetési papírom, aminek a teteje és az alja között olyan égbekiáltóan nagy a különbség…

És akkor meg kell kérdeznem: miért?

S utána kell olvasnom és tudomásul kell vennem, hogy nem, nem lesz jobb, csak rosszabb.

Sokkal rosszabb.

Hogy van pénz, lenne pénz mindenre. De a pénzt elrabolják, felosztják maguk között az új uralkodó osztály tagjai, akiket nem a műveltség és a humánum, hanem a gátlástalanság hajt.

Régen azt hittem, el tudok menni.

Hogy bolond mind, akinek sikerül elmenni ebből az országból és új egzisztenciát építeni valahol máshol, egy másik országban, utána visszatér.

Ma már tudom, hogy tévedtem.

Hogy itt valóban élnem, halnom kell.

Mert ide születtem. Itt vannak az utcák, aminek már minden repedését ismerem. (Hallod, Kétfarkú? )

Mert itt vannak azok az emberek, akik rám köszönnek, ha meglátnak és megállunk egy mosoly erejéig.

Mert itt térkép nélkül is tudom, hogy jutok el Á-ból B-be. (Na jó, ez nem igaz: már a szomszéd utcában is eltévedek, de ez irreleváns.)

Mert itt minden kerülethez köt legalább két-háromféle emlék.

Mert itt van a családom.

Mert itt élnek a barátaim.

Mert itthon vagyok.

Miért én menjek el?! Pont most, amikor végre aláírták a nyolcpárti egyezményt…

Amikor talán elindul valami… Bármi is az: itt a helyem.

Most már tudom, hogy nem lennék képes kitelepülni egy másik országba. Hogy nem tudnék új gyökereket ereszteni, legyen bármilyen nagyszerű ország is az. Végre megértettem.

Aznap értettem meg, amikor aláírtam a szerződést.

És most elmegyek.

Lehet, hogy csak pár hónapra, lehet, hogy többre. Elmegyek egy országba, ahol van esélyem eleget keresni ahhoz, hogy visszafizethessem a hitelemet, kifizethessem a lakásomat, megéljek minden nap a másnap szorongó aggodalma nélkül és ki tudja -talán – még egy elfogadható nyugdíjam is lesz.

De visszajövök.

És soha többé nem kérdezem meg senkitől, aki kintről tér haza, hogy normális vagy? Miért nem maradtál kint?!

Mert még el sem indultam, de már értem.

Minden nap úgy megyek végig a Körúton, a hídon, metróaluljárókban és az utcákon, hogy szinte lefényképezem minden méterét. Kattog, mint a régi fotóapparátok: szinte hallom.

S közben agyam könyörtelenül regisztrálja az esőben, földön fekve ázó, a kapualjban didergő, a félig-meddig passzívan villamos alá sodródó és a „nincs otthon egyetlen falat ennivalóm sem”- mondatot mantrázó hajléktalan látványát.

Metrón, villamoson nézem a fáradtságtól, reménytelenségtől elgyötört, szürke arcú embereket.

Fotózom a máskor unásig ismert várost és félelemmel gondolok idős ismerőseimre, rokonaimra.

Vajon mindegyikük itt lesz még, amikor visszajövök?

Mert visszajövök.

Csak legyen hova…

Egy névtelenséget kérő olvasónk

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.