S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
/Petőfi Sándor: A nép nevében/
Az ünnep előestéjén – mikor olvastam, a fütyülést harmadszorra is betiltotta a politikától talán nem is olyan semleges rendőrség – feleségem megunta, hogy állandóan ilyenekkel untatom. Tudniillik ő nálam szókimondóbb, amit én finomkodva próbálok előadni, nejem azt úgy magyarosan, ahogyan éppen gondolja, bárkinek a szemébe vágja. Így volt ez kedden is.
„Mi a fenének nem írod már meg, hogy minek ide drága pénzért ünnepség, tartsa meg önmagának a beszédet a miniszterelnök, ezt adja le a királyi tévé, vegyék alá a vastapsot, az ütemes Viktor, Viktort. Úgyis róla szól a történet, meg a néhány kiválasztottnak, akit esetleg a TEK méltóztatik oda engedni. A népre itt csak biodíszletnek van szükség. Felesleges a hülyítés, ez a cirkusz, kisebb gondja is nagyobb az embernek ennél.” Jó, jó mondtam – látva szomorú sorsomat -, de ez egy mondat, ha nagyon megerőltetem magam, akkor kettő. „Tudsz te köré körmondatokat írni, tudod Petőfi, meg a márciusi ifjak, meg ilyesmi.”
Mit tehet egy szófogadó férj, – hiszen ellentmondás nincs – megpróbálja. Ítéljék meg hogyan sikerült, azok a kedves olvasók, akik drága idejükből szánnak egy keveset arra, hogy kis írásomat esetleg elolvassák.
Hol is kezdjem? Talán a kormányszóvivőnél, hiszen azért ő csak egy valaki. Igaz Soros pénzén is tanult, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Biztosan, ezért is lehetett valaki. Szóval ő mondta, hogy „a kormány megteremtette az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc méltó megünneplésének a kereteit, ezek között mindenkinek méltóságteljesen kell megemlékezni.” Így igaz, a méltóságteljes megemlékezés komoly valami lehet. Ha jól értem, valami olyat jelent, mint az oskolában. Hátratett kézzel, tátott szájjal issza minden ünneplő népünk nagy és tévedhetetlen vezetőjének nagybecsű mondatait. Ha intenek nekik, akkor tapsolnak, ha kétszer intenek hosszú taps, a végén – a nagy sóhaj után – ütemes, akár 48 percig is tartható vastaps. Ahogyan egykor volt, amikor még Rákosi pajtás volt a karmester.
Drága kormányszóvivő úr el tetszett sok mindenről feledkezni. Persze tudjuk, amit ők nem látnak, nem mondanak, az Petőfi hazájában nincs is. De én próbálok visszaemlékezni 2002-re. Nem volt az talán még oly régen, így biztosan sokan tudják miről beszélek. Emlékszünk arra, hogyan sajátította ki a „nemzeti oldal” a kokárdát, hogyan vált az egyik nemzeti jelképünk a jobboldali pártszimpátia (értsd: Fidesz) kifejezőjévé. Az akkor kormányon levőket támogató „civil” egyesület a közszolgálati televízióban reklámozta, hogy a nemzeti érzelmű szavazók a választásokig viseljék a kokárdát. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott az akkori miniszterelnök is. De emlékszünk még arra a méltóságra, ahogyan az akkori ellenzék legnagyobb pártjától talán nem is oly távoli tüntetők, 2006 őszén heteken keresztül nyilvános vécének használták a parlament előtti teret, talán még a sokmilliárdos átépítés után is érződik a mindent elöntő bűz. Igen, méltóságteljesen ünnepeltek – kizárólag saját fejük után menve – a gój motorosok 2006. október 23-án, a Hősök terénél. Nem emlékszem, hogy az ellenzék akkori vezére elhatárolódott volna az ünneplés ilyetén formáitól. Akkor még nem volt olyan kényes a gyomra mint manapság.
De folytathatnám a sort 2007. március 15-én, Budapesten, a Petőfi szobornál történtekkel. Rossz nyelvek szerint a Nagycsarnokban az összes tojást felvásárolták azok, akik méltóképpen kívántak ünnepelni. Meg is adták a módját, sokan életük nagy élményeként élték meg közülük azt a napot. Ők, talán napjaink hősei.
Van itt kérem hagyománya a méltóságteljes ünneplésnek. Emlékszik valaki arra, hogy mikor volt hazánkban olyan ünnep, amikor pártállástól függetlenül tudott együtt ünnepelni az ország? Jómagam az idejét sem tudom, arra meg lusta voltam, hogy az interneten utána nézzek. Egy biztos, sok-sok évre kellene visszamenni, talán még van olyan olvasó aki emlékszik a boldog békeidőkre. Emlékeim szerint abban, hogy ez így alakult, igen nagy szerepe van a mai legnagyobb kormánypártnak. Ahogyan kisajátították a kokárdát, úgy igyekeztek magukévá tenni, lenyúlni 1848 ünnepét is. Persze, ne legyünk teljesen igazságtalanok, kellett ehhez egy olyan baloldal, amely hosszú ideig nemigen tudott az ünneppel mit kezdeni.
Az elmúlt hét évben A Nemzeti Ünnep kizárólag a hatalom céljait szolgálta. Valamikor még egy kellemes, sokak által várt családi esemény volt a március 15-ei központi ünnepség, napjainkra a kiváltságosok, a bértapsolók és a lengyel elvbarátok juthatnak a miniszterelnök vezényelte, TEK által szinte hermetikusan elzárt területre. Most már – persze a terrorveszély miatt – már meg is motozzák az úgymond gyanús egyéneket. Reszkessetek idegenszívű magyarok, megtudjátok milyen az, ha lesújt a párt ökle. Így eljutottunk oda, hogy „normális” átlagpolgár nem igen kívánkozik arra, hogy a hatalom kiszolgálóival „ünnepelhessen”.
Így volt ez ebben az évben is. A saját népétől is rettegő „örökös” miniszterelnök díszelőadását láthatta a nagyérdemű. Aki a helyszínen volt, az a sípolástól sokat ugyan nem hallhatott, de a televízióban átjött az ordítozás, ahogyan a szónok próbálta túlharsogni a rá nem igazán kíváncsi fütyülőket. Igyekezett méltóságteljesen – ahogyan egy volt Soros ösztöndíjastól persze elvárható is – viselkedni, de azért látszott, hogy majd felrobbant tehetetlen dühében. Hogyan merészelik őt – aki talán maga a haza – a hanyatló Nyugat ügynökei kifütyülni? Persze a mondandója is igen méltóságteljes volt, biztos olvasta, mit is mondott a fő szót vivő embere. Sok újat nem mondott, laza közhelygyűjtemény volt, amennyire sikerült kihámozni a beszédből. Megtudhattuk, hogy Nyugaton forradalmi hangulat van. A nemzeti önrendelkezést a brüsszeli bürokraták (persze az EU-s pénz az jöjjön, hisz miből lesz alkotmányos költség), a nemzeti pénztőke (Soros) és a liberális világsajtó korlátozzák. Belegondoltam, ahogyan a közmunkában, éhbérért dolgozó százezrek pisi szünetben, a nemzetközi sajtót böngészik. Kormánya – amely, mint tudjuk, plebejus – a forradalmi erő, amely munkálkodik a labancokkal szemben a magyar emberek jövőjéért.
Igen méltóságteljesen, a vele szemben fellépőket az álszentek szövetségesének, ha jól értem, hazaárulóknak nevezte. De lehet, hogy ez csak rosszmájú ünneprontás a részemről. A nagy méltósággal elordított beszédben a szónok nem is hagyott kétséget afelől, hogy még hosszú évekre akar (persze már a Várban) berendezkedni. Ahogyan fogalmazott: „A kormányzást a nemzeti erők kezében kell tartani.” Nem hiába költenek el a szerény miniszterelnöki palotára több száz milliárdot. Elképzelem milyen pénzköltés lenne itt, ha nem ilyen garasoskodóak a „nemzeti” őkelmék.
Legkevesebb szó Petőfiről, a márciusi ifjakról esett. Vajon mit mondana Petőfi
Sándor, ha tudná, hogy mivé lett napjainkra szeretett hazája? Ha szembesülne azzal, hogy a szabadság, amelyért az életét áldozta, veszélyben van? Tartok tőle, megírná újra a 12 pontot. Persze az, hogy elszavalhatná és kinyomtathatná-e valahol, több mint kétséges.
Miről is szól egy, a végletekig megosztott országban az egyik legnagyobb ünnepünk? 1848-ban, ha csak ideig-óráig is, de egybeforrt az ország. Ma ennek még csak nyomai sincsenek. Megtartjuk az ünnepet muszájból, mindenki elmondja a magáét, csak ezzel egy tapodtat sem jutunk előbbre. Napjainkra elfelejtettük, milyen az ünnep, milyen a közös megemlékezés. Ma vagyunk mi, a hatalom, és vannak ők, az idegenszívűek, akik elárulták a nemzetet. Az ünnep a megosztásról, az örökös harcról, a békétlenkedésről szól. Egy fikarcnyi méltóság nincs abban, ahogyan „ünnepelünk”, ahogyan „próbálunk” megfelelni a megfelelhetetlennek.
Igaza van a feleségemnek, ezért tényleg nincs értelme a Nemzeti Múzeumban drága pénzért szervezni egy önimádásról szóló eseményt. Az ilyen kiüresedett megemlékezések helyett az erre szánt milliókból a kormány adjon meleg ételt az éhező tízezreknek. Ez Istennek tetsző cselekedet lenne.
Budácsik Lajos
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.