Én, Rozsomák Rezső, a Párt hűséges híve, végre feljutottam a csúcsra.
Mindig igyekvő, tehetséges ember voltam, de az élet nem volt velem igazságos. Már egészen fiatal koromban pontosan tudtam, hogy mi a küldetésem. Szinte még át sem léptem a felnőtt kor küszöbén, de már feljelentettem az összes szomszédomat, rokonomat és ismerősömet. Éberség, mindig ez volt a jelszavam. Nyitott füllel és ökölbeszorult aggyal fürkésztem a környezetemet és jelentettem a Rendszer ellenségeit. Hamar felküzdöttem magam a ranglétrán, egészen a Párt Központi Bizottságának portájáig, ahol felelősségteljes munkám révén fontos posztot bízott rám Kovátschy elvtárs főtitkár elvtárs. Én lettem a Kapuk Őrzője, az életem árán is megakadályoztam volna, hogy bejusson az Ellenség. Szerencsére nem kellett feláldoznom magam, ezért tovább szolgálhattam a Pártot.
A magánéletem is szerencsésen alakult. A helyi párttitkár lányával kötött házasságom boldognak volt mondható. Az asszony ugyan kemény kézzel bánt velem, de csak ritkán vert meg komolyabban, többnyire megúsztam néhány pofonnal. Született két ronda gyerekünk, ma már öt nagyon csúf unoka boldog kacagása veri fel az otthonunk csendjét.
Szerettem volna magam is előbbre jutni a Pártban, de megrekedtem a portán. Nem baj, Rezső – mondtam magamanak mindig – mindenki ott tegye a dolgát, ahová a Sors rendelte. És én tettem szorgalmasan. Egyszer ugyan hibáztam, amikor feljelentettem valakit, aki részegen egy nagyon fiatal prostituálttal érkezett a Párt Központi Bizottságának épületéhez és be akart jutni, bizonyára azért, hogy bűnös orgiát rendezzen Kovátschy elvtárs főtitkár elvtárs irodájában. A kiérkező rendőrök vezettek rá a helyes útra, amikor elmagyarázták, hogy maga Kovátschy elvtárs főtitkár elvtárs akart bejutni az épületbe, a fiatal hölgy az unokahúga és az elvtárs nincs is berúgva, csak a vércukorszintje zuhant le vészesen és éppen ezért igyekezett az irodájába, mert az íróasztala fiókjában tartotta a szőlőcukrot. Hiába magyarázkodtam, hogy eltörött az SZTK szemüvegem, amikor két nappal azelőtt tiszteletlenül beszéltem a feleségemmel – megkérdeztem, hogy ő használta-e el a borotvahabot, holott láthattam volna (akkor még volt szemüvegem), hogy minden szál bajusza a helyén van -, mire ő jogos felháborodásában képen törölt egy vaslábassal és az új szemüveg még nem készült el.
Ez az incidens megpecsételte a sorsomat és a Pártban – pontosabban annak portáján – betöltött helyemet. Nem zúgolódtam a sorsom ellen, tettem a dolgomat, szabadidőmben pedig szorgosan jelentettem, ha valaki a rendszer ellen szervezkedett, tiltott rádióadásokat hallgatott, vagy más módon derült ki, hogy rendszeridegen. A mai napig büszke vagyok a Legnagyobb Leleplezésre. Szokásom szerint ellenőriztem a kukákat – az ember nem is gondolná, mennyi mindent elárul róla a szemét -, amikor egy banánhéjat találtam a 2/B-ben lakó Leanderék hulladékában. Banán! Márciusban! Amikor mindenki tudta akkoriban – ez még a múlt rendszerben volt -, hogy a banán csak december közepén terem meg, akkor is egy napig. Legfeljebb kettő. Természetesen haladéktalanul jelentettem az esetet. Azt nem tudom, mi történt Leanderékkel, de mi az asszonykámmal és a két ronda gyerekünkkel új lakáskiutalást kaptunk és beköltözhettünk a 2/B-be. Hiába, kell a szerencse is az élethez.
A rendszerváltást nehezen éltem meg, ezt nem tagadom. Igaz ugyan, hogy ugyanazok az elvtársak jártak az épületbe, mint előtte, csak már nem volt szabad elvtársnak nevezni őket és úgy kellett tenni, mintha nem ismernénk egymást évtizedek óta. A feljelentés is ugrott, mert már mindig érik a banán, olyan rádiót hallgat mindenki, amilyet akar. Aztán nyugdíjas lettem. Kezdtem unatkozni, de akkor megismerkedtem az internettel! Új világ nyílt ki előttem.
Először csak hobbiból látogattam a különféle oldalakat és fórumokat. A megsértődésre specializáltam magam. Ha valahol elsütöttek egy rendőrviccet, én megsértődtem a rendőrök helyett. De megsértődtem a vakok, szőke nők, alacsony férfiak, nyugdíjasok, aztán a Rezsők és a rozsomákok nevében is. Életem egyik csúcspontja az volt, amikor egy roma jogvédő fórumon kértem ki magamnak a romák nevében, hogy cigányoznak.
Szorgalmamra és tehetségemre hamar felfigyelt a Párt (ez nem az a régi, hanem az új, bár a fejesek maradtak) és megbíztak a Haza további védelmével. Úgynevezett trollként kellett szolgálnom a nemzetet és én elszántan tettem és teszem a mai napig a dolgomat. Régebben ugyan könnyebben ment a dolog, ma már egyszerűen figyelmen kívül hagyják a sziporkáimat (mióta az ellenség kitalálta a ne etesd a trollt szlogent), de az én éberségem és szorgalmam nem lankad. Minden reggel csinálok egy új profilt, aztán átnézem a világhálót, hol tehetek valami hasznosat. Büszke vagyok a munkámra és arra, hogy ma már gond nélkül lekommunistázom akár a huszonéveseket is – olyankor azért előveszem a kis vörös könyvecskémet és megsimogatom a fedelét – és a magánéletem is csodálatosan alakult. Mióta az apósom már nem pártfunkci, hanem demens, néha összeszedem a bátorságomat és beolvasok az asszonynak. Ez még kielégülést tud okozni.
Sok siker és sok öröm fért bele életem 72 évébe, de a valódi katarzis most jött el. Olyan alkalom, ami keveseknek adatik meg. Végre igazán megvédhettem a Hazát és a Pártot! Beírtam magam a Párt nagykönyvébe. Aranyló betűkkel, örökre. Én, Rozsomák Rezső, egykori portás, mellékállásban feljelentő, a mindenkori Rendszer és a mindenkori Párt hűséges kiszolgálója, az önkéntes megsértődő, troll és Hazafi életem alkonyán felrúgtam a Nyugatinál (már a helyszín is vérforraló!) az olimpiaellenes hazaáruló komcsibérenc soroscsicskák asztalát, amin az aláírási ívek voltak. Felrúgtam, mert ez állampolgári kötelességem, a Párthoz való hűségem bizonyítéka és mert nekem is örömet okozott. Felrúgtam és ugráltam is rajta, boldogan, felszabadultan, hasznosságom teljes tudatában. Mert végre, végre rólam szólnak a hírek, Rozsomák Rezső frusztrált portásról, két ronda gyerek apjáról, a szerencsétlen, észrevétlen, örök sértődött kisemberről, a mindenkori Párt mindenkori hű szolgájáról.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.