NEHAZUGGY

Számomra tegnap nem az a nap volt

Molnár Bálint | 2017. Január 22, Vasárnap | 14:09

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 869,810 forint, még hiányzik 2,130,190 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Bevallom férfiasan, ezt a cikket soha nem szerettem volna megírni. Most is minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy mégis meg kell írnom. Ha nem írnám meg, legalább olyan nyomasztóan pocsék érzés maradna bennem. Kerülni akarom a közhelyeket. A cifrán kemény szavakat nem kevésbé. Nehéz lesz, de vélhetően sikerülni fog.

Magyarországot, de – mondhatjuk nyugodtan – egész Európát kegyetlen, érthetetlen, igazságtalan tragédia rázta meg tegnap. A tragédiák soha nem igazságosak. Embert próbálóak, felfoghatatlanok és borzasztóak. Férfiasan bevallom – talán nem szégyen – tegnap óta sokszor összeszorult a torkom az olaszországi Verona mellett történt buszbalesetről szóló hírek olvastán. Talán először fordult elő velem nagyon hosszú idő óta, hogy egyszerűen nem érték el az ingerküszöbömet a napi politikai-közéleti történések, a kormány megannyi aljassága, amely természetesen a hétvége ellenére is van, létezik, velünk él.

Számomra tegnap nem az a nap volt, amikor megfordult volna a fejemben, hogy a könnyeivel küszködő, elcsukló hangon sajtót tájékoztató Szijjártó Péter könnyeit meg kellene kérdőjeleznem, vagy kétségbe kellene vonnom. Végképp nem az a nap volt, amikor a gyásznapot elrendelő, közösségi oldalán az áldozatokkal való együttérzését tolmácsoló Orbán nevű ember és miniszterelnök szavaiban a politikai felhangokat akartam volna megkeresni.

Ha van olyan pillanat ennek az elmúlt évek alatt sokat szenvedett, sokat látott/sok mindent látni nem akaró országnak az életében, amit nem a végletes szétszakítottság, a napi mocsok, a számtalan igazságtalan, nyilvánvaló átverés határozott meg, akkor – bármekkora perverzitása is az életnek – ez egy olyan pillanat volt. Amikor ártatlan fiatalok, gyerekek értelmetlen, dühítő halála, és az ebben gyökerező fájdalom és megrendülés eggyé kovácsolta az embereket. Talán az egész országot. Amikor kicsit mindenki megpróbálta átérezni és magára vállalni valamit abból a mérhetetlen és elviselhetetlen teherből, amit a gyerekeiket, testvéreiket, családtagjaikat elveszítő szülőknek, testvéreknek, gyerekeknek, házastársaknak át kellett élniük. Azt a szörnyűséget, amit azóta is, most is, és ezután mindig át kell élniük. Mert a fájdalom halványul, de az űr örök marad. Bárcsak közhely lenne.

Azért kell erről most néhány gondolatot leírnom, mert – bár szerettem volna, ha soha semmilyen körülmények között nem kellene ilyen tragédiákhoz asszisztálnunk -, voltak olyanok, akiknek ebből a leírhatatlan szerencsétlenségből is futotta ócska, hányingerkeltő, emberileg elfogadhatatlan orbánozásra, mocskolódásra. Azért kell erről írnom, mert tiltakoznom kell és nyilvánosan kell tiltakoznom az ellen, hogy valaki 16 gyerek halálát felhasználva ugyanabban az erkölcsi fertőben dagonyázva bírálja a rendszert, amelyben a rendszer dagonyázik hetedik éve.

Mi, akik azért tépjünk a szánkat nap mint nap, hogy ez egy jobb hely legyen, ahol az állampolgárok nem valamiféle lenézett, másodrendű, eltaposásra érdemes biodíszletek, akikre csak azért van szükség, hogy bűnbandákat a hatalomban tartsanak, elhatárolódunk és elítéljük ezt a fajta túllihegett mocskolódást.

Mivel a közösségi oldalak nem feltétlenül üdítő szele a szemembe fújta, rengeteg helyen láttam megosztva, ezért beszélnem kell erről: Undormány, amit Orbán művel – politikai hasznot húz a buszbalesetből; Nem szívesen lennénk Varga Mihály helyében, hogy tud aludni a buszos eset után – két cím magukat vélhetően Orbán-kritikusnak tartó, ám az olcsó kattintásvadászat csapdájába esett oldalakról. Bár az utóbbi írást időközben eltávolította a szerző, az előbbi még mindig ott díszeleg és arra vár, hogy olvasottságot generáljon. Nem könnyű szívvel, de ide teszem a penetráns tartalmat:

orban2

Szégyen, düh és valamiféle tehetetlenség is kerülget. Több okból is, de talán leginkább azért, mert van olyan ember, van olyan magát ellenzékinek nevező véleményformáló, aki a fennálló rezsim bírálójaként képes egy ilyen borzalmat politikai síkra terelni. Miközben az élet minden egyes napján megannyi alkalom kínálkozik arra, hogy jóérzésű polgár felháborodjon, teljesen jogosan háborodjon fel egy korrupt, fékevesztett, antidemokratikus, embertelen rendszer ellen, tényleg muszáj volt ezt? Tényleg van bárkinek felhatalmazása arra, hogy a gyűlöletet gyűlöletre váltva politikusokat ekézzen egy ép ésszel aligha felfogható szerencsétlenség kapcsán?

Sokan vagyunk, igaz nem elegen, akik pontosan ismerjük Orbán Viktor működését, a kormányát irányító elvtelen elveket, de ez az olcsó hangulatkeltés annyira gyomorforgató, hogy világnézettől függetlenül csak megvetésre tarthat számon. Kontraproduktív, görcsös erőlködés ez, amelyért én személy szerint (tudom, hogy nem nekem kellene) mélységesen szégyellem magam. Mennyire lehet beteglelkű az ember, aki egy 5 évvel ezelőtti kitüntetést (tudniillik Varga Mihály kitüntette a buszos társaságot, amelynek járműve a tragédia főszereplője lett) összefüggésbe hoz azzal, ami Olaszországban történt? Amely tragédia körülményeivel kapcsolatban ráadásul még az olasz hatóságoknak sem volt semmilyen fogalmuk a cikk megírásának időpontjában.

Végtelenül elkeserítő ez a helyzetkép, szomorú, hogy ilyen cikkek megszületnek és hogy azokat emberek ezrei helyénvalónak tartják. És nem a vélemény, avagy a szólás szabadságát kérdőjelezem meg, hanem azzal az emberséggel kapcsolatban vannak komoly fenntartásaim, amely ezeknek a morálisan vállalhatatlan mélyrepüléseknek az alapjául szolgálnak. Mit lehet elmondani egy olyan ország jövőképéről, ahol egyesek úgy küzdenek a rezsim ellen, hogy 16 gyerek haláláról is Orbán jut eszükbe?

A helyzet pedig úgy áll, és nem azért mert nálam van a bölcsek köve, hanem mert a nemzeti gyász mindent felülír: bármennyire is elítélem mindazt, amivé ezt az országot az Orbán neve által fémjelzett állampárt tette, egy miniszterelnöknek ilyen esetekben – a többi mellett – az a dolga, hogy sajnálatát fejezze ki, hogy szolidaritást vállaljon. Függetlenül attól, hogy milyen oldalon áll, és függetlenül attól, hogy én, vagy a másik, vagy a harmadik éppen mit gondolok róla.

Kár volt, hatalmas kár volt ezt a cikket/ezeket a cikkeket megírni és büszkén terjeszteni. Ez nem fog közelebb vinni ahhoz, hogy ez itt egy jobb hely legyen. Aki feltétlenül együtt akar érezni a gyászolókkal, egyben feltétlenül el akarja vitatni mások együttérzéshez való jogát, legalább próbálja meg olyan módon tenni, hogy ne okozzon még nagyobb fájdalmat, megütközést.

adomany

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!