Április 28,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Simogatók

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,566,300 forint, még hiányzik 433,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Bejött a közbeszédbe ez a szó, új, más tartalommal, mint az eredeti volt. Simogatás. Már nem csak azt értjük alatta, amit eddig. Ha meghalljuk, nem csak a szülő kinyújtott keze rémlik fel előttünk, ahogy a szeretet testet ölt a mozdulatban, nem csak egymáshoz tartozó emberek lélekből fakadó reakciójára gondolunk, nem is egy odaadó kutya fején végigsikló emberi kézre. Ennek a szép szónak – mint annyi más szónak az elmúlt időszakban, amikor a rezsim elkezdte az anyanyelvünket is kirabolni, hazahordani – lett egy ocsmány, undorító jelentése is. Pedofilsimogató. Most éppen ez. Nem fogok erről beszélni, beszéltünk eleget, fogunk is még beszélni. Inkább azt szeretném elmondani, hogy le kellene ráznunk magunkról egy súlyosbodó fertőzést. Gondolok itt a többé-, kevésbé-, teljesen független sajtó maradékára. Azokra a portálokra, melyek így vagy úgy, de még tartják magukat,

Azzal együtt, hogy többnyire szeretek egyszerűen fogalmazni, hogy nem szokásom indokolatlanul hasonlatokkal és szóvirágokkal színesíteni a mondandómat, nem szoktam – és a kollégáim sem szokták – körberohangálni a forró kását, inkább leírom azt, amit és ahogyan élőszóban is elmondanám, talán nem vagyok teljesen ostoba. Tudom, hogy a nagyobb portálok működése teljesen más, mint a mi ici-pici szerkesztőségünké. Nálunk nincsen főszerkesztő, sem másféle szerkesztő, nincs főnök és nincs beosztott, csak néhány – egyre kevesebb – ember írja le napról napra a gondolatait a világról. Ha nálunk egy hónapban nincs elég bevétel, akkor szűkebb a fizetés (igazi közmunkás bér, vagy az sem, hiszen először a működés költségeit kell fedezni, adókat, járulékokat befizetni, aztán marad, ami marad. Ha marad), igyekszünk kihúzni azt a hónapot valahogy, hátha a következő jobb lesz. De ez mindannyiunknak személyes döntése, mert őszintén hiszünk abban, hogy kell egy jobb ország, kell jobb politika, és úgy hisszük, ehhez nekünk – és mindenkinek – meg kell tennie, amit a maga helyén meg tud tenni. Mi ezt tudjuk, ezt tesszük annak ellenére, hogy élhetnénk anyagilag nagyságrendekkel jobban, legyinthetnék az egészre, nem lenne kötelező felőrlődni a politika és a hatalom malomkövei között. Mi döntöttünk így, mert fontosabbnak tartjuk, hogy majd évek múlva is tükörbe tudjunk nézni, hasznosabbnak gondoljuk, hogy a gyerekeinkre egy jobb országot hagyhassunk mint azt, hogy most jobban, gondtalanabbul élhessünk. Ameddig tudunk, kitartunk, ha már nem tartható tovább a helyzet, akkor adjuk csak fel.

Egy nagy portálnál nem így megy. Rengeteg ember munkájáról van szó, egy hónapban több pénz kell a fenntartásához, mint a mi éves – vagy akár több éves – bevételünk. Hogy az a bevétel előteremthető legyen, nyilván kompromisszumokat kell kötni, ha nem teszik, lehúzhatják a redőnyt. Mások a prioritások, és nyilván más a háttér is. Óvatosabban kell fogalmazni, és vannak az újságíró-szakmának olyan elemei, melyek minket nem kötnek, az igazi újságírókat igen. Értem, hogy ők igyekeznek ragaszkodni a szakma szabályaihoz (mi csak egy szabályhoz: soha nem szabad becsapni az olvasót), nem lehetnek indulatosak, nem a saját véleményüket írják le, hanem a tényeket igyekeznek az olvasók elé tárni, lehetőleg távolságot tartva az érzelmektől. Szóval én ezt mind értem és elfogadom, ámde szerintem sokszor – egyre többször – annyira jól sikerül ez a távolságtartás, hogy a felületes szemlélő jobb esetben termelési beszámolót, kevésbé jó esetben a rezsimet akaratlanul is legitimáló cikkeket olvashat napról napra. Gonzó ide, iskolában tanult újságírás oda, a világ, különösen a mi mikrovilágunk gyökeresen megváltozott. Sajnálatos, de eljött az a pillanat, amikor valahová állni kell. Nem is túlságosan bonyolult a választás, mindössze két lehetősége maradt mindenkinek. A rezsim mellett, vagy a rezsim ellen. Ez messze nem azt jelenti, hogy valamelyik ellenzéki politikai formáció mellé kellene állni, az civil előjog, újságíró – még az olyan kicsi nem-újságíró is, mint amilyenek mi vagyunk – ilyet nem enged, nem is engedhet meg magának. Mert bizony az ellenzéki pártok körül tapasztalható bajokat és visszásságokat éppen úgy le kell írni, mint a kormányoldaliakat. Akkor is, ha az olvasók egy része ezt zokon vesz, támadásként éli meg. Nem az, mert a korrupció, a hazugság, a visszaélés, az alibi-politizálás közpénzből akkor is undorító, ha a hatlomban lévők, de akkor is, ha az ellenzékben lévők követik el. A parlamenti ellenzéki pártokat éppen úgy mi fizetjük, mint a kormánypártiakat. Akkor is, ha az előbbieknek nincs lehetőségük – és remélhetőleg a többségüknek szándéka sem – a lopásra. Ellenőrizni, kritizálni, a valóságot megmutatni a sajtó feladata. A független sajtó nem jelenti azt, hogy mindentől független, hiszen olyan legfeljebb bulvárlapoknál lehetséges. Eszmétől független újságírás nincs, pártoktól független azonban van. Már amennyi még van.

Ezért fájdalmas látni azt, egyes portálok hogyan igyekeznek egyensúlyozni. Szerintem azon már túl vagyunk, hogy keresgélni lehessen a rossz döntések között a jókat. Nincsenek jók. Nem is lehetnek jók egy olyan bűnszervezet esetében, amelyik kifejezetten a hatalom megszerzésére és az ország kifosztására rendezkedett be. Úgy vélem, rendkívül káros úgy tenni, mintha a Fidesz egy párt lenne, mintha a kormány valódi kormány lenne, mintha a parlament működne, mintha a demokráciának csak nyoma is lenne, mintha jogállam roncsolva ugyan, de létezne. Újságírói szemszögből bizonyára be lehet arról számolni, hogy frakcióülést fog tartani a Fidesz-KDNP, ahol majd megbeszélik, eldöntik, megszavazzák, kit szeretnének köztársasági elnöknek jelölni, ahol döntenek bizonyos kérdésekben, ahogy arról is kár tájékoztatni az olvasókat, hogy mikor mit mondott például Magyar Péter, aki igazából semmit nem mond. Építget valamit a média segítségével, hogy politikai karriert, vagy valami mást, az lényegében mindegy. Ameddig konkrét tényekkel, nevekkel elő nem áll – márpedig semmi ilyet nem tesz -, puszta szócséplés. Nem azt mondom persze, hogy nem kellene beszámolni mindarról, ami ebben az országban történik, de azt igenis mondom, hogy nem lenne szabad felemelni bizonyos témákat, és nem kellene úgy tenni, mintha ez egy döcögős, sok ponton hibás, de végső soron működő kormányról, államról, politikáról szólna. Szerintem az olasz sajtó sem számolt be úgy egyik maffiacsalád működéséről sem, hogy a Capo di tutti Capi összehívta a Capo Criminéket és a Capo Bastonéket egy megbeszélésre, ahol döntöttek az üzleti tervekről, személyi változásokról, értékelték az elmúlt év eredményeit és megbeszélték, milyen változásokra van szükség a jobb, eredményesebb működés érdekében. Itt sem lenne szabad ezt tenni.

A sajtónak, a médiának, a nyilvánosságnak ereje van. Elég csak az elmúlt három hét földindulására gondolni. Ha a 444.hu nem írja meg, ha a kormánytól független sajtó nem kapja fel és számol be róla, a nyilvánosság soha nem értesül a kegyelmi ügyről, nincsen közfelháborodás. Így most a figyelem ráirányult egy hihetetlenül fontos területre, talán esély van arra, hogy javuljon a bántalmazásnak kitett gyermekek helyzete, talán a potenciális bántalmazók ezerszer is meggondolják, hogy merjenek-e kockáztatni, talán azok, akik látják, de eddig nem mertek szólni, most majd mernek. Ez erő, ez fontos és semmivel nem pótolható. Úgy vélem, egy normálisan működő országban ilyesmi fel sem merülhet, de itt és most igenis fontos beszélni arról, hogy talán a nyilvánosság, így a sajtó az utolsó cérnaszál, ami még a realitáshoz és a majdani demokrácia reményéhez kapcsolja ezt az országot. Ezért a társadalom feladata megvédeni és támogatni ezt az utolsó köteléket, a független sajtó feladata pedig az, hogy álljon valamelyik oldalra, mert itt és most senki nem lehet Svájc. Talán – én őszintén hiszem – el fog jönni az az idő, a normalitás kora. De még nem jött el, és tenni kell azért, hogy ne veszítsük el teljesen a kapcsolatot a valósággal. Fel kell hagyni a maffia-simogatással, mielőtt az mindent és mindenkit bedarál.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.