Rohadtul elegem van a lelkiismeret-furdalásból, amiért van mit ennem, van hol laknom, viszonylag rendben vagyok anyagilag-egészségileg… Kurvára gyötör a bűntudat, amiért csak 1-2 ezer forinttal tudok hozzájárulni egy-egy segélyakcióhoz… Leég a pofámról a bőr, amiért a már megunt, kihízott-kifogyott, divatjamúlt, többször mosott-tisztított ruháimat eladományozom, amikor elképzelem, hogy a számomra már nem létfontosságú dolgok másoknak fontosak a léthez… Igen, rohadtul elegem van ebből az egész nyomorult, koldus világból, ahol csak nekem, meg a hozzám hasonló, még érezni tudó embereknek van bűntudata. Pedig nem nekünk kellene…
Karácsony előtt… A bolt előterében két ember áll, kabátjukra kitűzött igazolvánnyal. Családsegítők. A mellettük lévő bevásárló kocsikban néhány zacskó áru. Nem szólnak semmit, a belépőknek némán nyújtják át a kisméretű nyomtatványt: tartós élelmiszert gyűjtenek a rászorulóknak. Van, aki szó nélkül megy el mellettük, van, aki elveszi a cetlit. Már tegnap is itt voltak. Tavaly és tavaly előtt is. Két napig. Mindig csak két napig. Akkor csak egy kiló rizsre meg egy zacskó tésztára futotta. Most egy kicsit jobban megy. Mindkét nap kimegyek bevásárolni: egy-két flakon étolaj, egy-két kiló cukor, rizs, tészta, liszt, pár zacskó keksz, egy-két tábla csoki. A két ember nagyon köszöni, én meg nem érzem magam sokkal jobban… Csepp a tengerben…
Befáslizott, bedagadt lábú néni ül az állomás lépcsőjén. Nem szól semmit, mellette kis műanyag tálka. Gyakran járok arra, zsebemben egy száz forintossal. Aztán valaki felvilágosít, esténkén megjelennek a „munkáltatói” és bezsebelik az aznapi dézsmát…
Koszos, borotválatlan ember, csak egy cigit kér, kezében némi apró: ki akarja fizetni. Egy másik hajléktalan csak egy pár forintot szeretne: a legtöbben nem adnak, mert úgyis piára költi. Bennem meg felmerül a kérdés: mégis mi a fenét csináljon vele? Gyűjtsön lakásra?
Árván maradt gyerekek, utcára került családok, anyagiak hiányában menthetetlen betegek: kicsik-nagyok, megkínzott, talán még menthető állatok, fűtetlen bázison várakozó mentők, felszerelés hiányában halálsorrá degradálódott kórházak: adakozzunk. És adakozunk, amennyit tudunk. Mi, akik tudjuk, hogy milyen az, amikor nincs…
Sági Zsuzsanna
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.